Új munkájáról kérdeztük Yonderboit, aki jelenleg egy készülő színházi előadás zeneszerzője, és persze arról is, hogy dolgozik-e új lemezen. Elmondta, hogy a világsiker ellenére miért marad mégis Budapesten, és hogy milyen őrültségre volt már képes egy nő kedvéért.
Rekkenő hőségben, nyár közepén, színházi próbák szünetében kávéztunk Yonderboijal. Bozsik Yvette újabb, izgalmasnak ígérkező táncelőadáson dolgozik társulatával ? a Playground (Játszótér) című darabot a tervek szerint szeptember végén mutatják be a budapesti Katona József Színházban. Zeneszerzője Yonderboi, akinek a próbák mellett több nagy nyári koncertre is futotta az idejéből.
Nyár?
A nyár inkább munkával telik a zenészeknek, egymást érik ilyenkor a fesztiválok. Az elejét és a végét szoktam élményszerűen megélni, közben már megszokom az állapotot. Nem sújt le a meleg, inkább inspirál a hőség, szeretek ilyenkor dolgozni.
Budapest?
Sokszor találkozom azzal a kérdéssel, hogy miért nem megyek el innen külföldre, sőt volt már, hogy egyenesen felszólítottak erre. Nem mondom, voltak olyan ritka, többnyire feldúlt pillanataim, amikor azt gondoltam, hogy na akkor most megyek. És nyugodtan végiggondolva is el kell ismerni, hogy nagyon jót tehet a zenének egy kis környezetváltozás, egy egészséges többlakiság. Végleg elmenni nem látom értelmét, még mindig szeretem azt hinni, hogy az itteni helyzet elválaszthatatlan része, fontos gyökere annak, amit csinálok. Emellett szeretném látni, megélni az itt zajló változásokat. És minél többet megérteni belőlük.
Kapsz visszajelzéseket a zenédre idősebbektől, külföldiektől is?
A hallgatók életkora nagyon megoszlik, gyerekektől idősekig. Ezt különösen nagy eredménynek tartom. Külföldi-belföldi viszonylatban nem végeztem méréseket, nehéz az ilyesmit megállapítani. De úgy érzem, most fele-fele arányban vannak, tehát igazán nem lehet panaszom a hazai közönségre, sőt.
A közönséged fele szerelmes is beléd. Milyen érzés ez?
Kellemesen zavaró, szürreális érzés. Van benne valami megfoghatatlan, olyan, mintha egy üvegfal túloldaláról érkeznének ezek a dolgok. És legtöbbször világosan érezhető, hogy nem a személyemnek, hanem a teljesítményemnek szól.
Hogy viseli a rajongókat az, akivel együtt élsz?
Szerinted? A nők imádják az ilyesmit, abszolút semmi gondjuk egymással. Egyáltalán nem féltékenyek, megértők, és szerencsémre csak a munkám kis velejárójaként kezelik az egészet…
Így is van?
Igen… Nem. De így jó lenne.
Tettél már valami őrültséget egy nő kedvéért?
Csak azt. Tinikoromban mondjuk sűrűbben, akkor azt hittem, hogy ez kötelező. Egy konkrét eset is eszembe jut. Néhány kilométerre a házunktól volt egy tó, ott találkoztam egyszer egy lánnyal, aki az ellenkező irányban lakott. Este ő szépen hazament, persze terveimmel ellentétben nélkülem. És nekem már nem jött több buszom, amivel hazajuthattam volna. Vaksötét volt, ráadásul irtózom a békáktól, de nem volt mit tenni, nekivágtam gyalog a brekegő tópartnak. A másik oldalról erdő. Közben egy kutya is megkergetett, akit nem is láttam, csak hallottam, és amikor végre feltűnt némi világosság, és kiértem egy útra, akkor döbbentem rá, hogy 4-5 óra bolyongás után ugyanoda sikerült visszaérnem, ahonnan indultam. Szerencsére megláttam egy taxit, de már volt utasa. Ekkor eleredt az eső. Aztán megbeszéltem az egyébként női sofőrrel, hogy jöjjön vissza értem. Tartotta a szavát, és megmentett.
Mi fog meg egy nőben?
Külsőleg nincs típusom, jelenségek tetszenek. Ha végiggondolom „a praxisomat”, azt hiszem, a teljesen önfejű nők, az egyéniségek keltik fel leginkább az érdeklődésemet – aztán később ugyanez a tulajdonság az, ami idegesíteni kezd.
Mit gondolsz, mi a titka a rendkívüli népszerűségednek?
Ha őszinte választ akarsz, akkor nem tudom megmondani. Ez így belülről, az én fejemből nehezen megítélhető. Az biztos, hogy a zeném nagyon személyes, akarva-akaratlanul saját magam csempészem bele a dalokba, talán ez „jön át”. A munkáimban egy aktuális nézőpontomat rögzítem, minden hatást, ami épp abban az időszakban ért: magánélettől művészeti alkotásokon át az időjárásig. Engem is csak az a lemez, könyv, film érdekel, ami mögött érzem az embert.
Szöveg: Lukács Zsolt
Fotó: Sárosi Zoltán
Lukács Zsolt teljes interjúját az augusztusi Marie Claire 42. oldalán olvashatod el, amelyből kiderül, hogy számíthatunk-e új Yonderboi-lemezre, és a zenész mesél színházi élményeiről is.
