„Nagyrészt a szüleimből vagyok, bennük bízom. Amikor kétségeim vannak magammal kapcsolatban, sokszor eszembe jut a pillanat, amikor ők ketten ölelik egymást.” Sára édesanyja is színésznő, de nem maradt meg a pályán – amikor a férjének beindult a szekér, búcsút intett a szakmának, és háztartásbeli lett. „Anyámtól van a humorom, és a tőle kapott szeretet is sokat számított abban, hogy az lettem, aki. Belőle hiányzik az a fajta exhibicionizmus, ami a színészethez kell. Világsztárok mellé is hívták forgatni, de ő nemet mondott.” Vajon ő jelen volt a lovas jelenetnél? „Nagyon sikoltozott – emlékszik vissza nevetve Cserhalmi György. – A feleségem dolga volt, és ez a mai napig így van, a féltés, az enyém pedig az, hogy bevezessem abba a világba, amelyben én vagyok otthon. Amit én tudok, azt a vívómúltamból hoztam. Állóképességet, kiállást, nyerni akarást. Az után az ugratás után Sára fölült a lóra egyedül, magától is. Akkor ez volt a célom.”
Apa és lánya ma is sokat tanulnak egymástól, a Balaton-felvidéki házban a paradicsom szaporításáról ugyanúgy szó esik, mint irodalomról, képzőművészetről vagy a közös munkáról. Cserhalmi György szerint a mai generációnak nehezebb a dolga. „Fiatalkoromban egyetlen nagy sérülése volt az embernek, maga a rendszer. Azzal nem lehetett orvoshoz menni. A mai sok irány viszont sok sérülési lehetőséggel is jár, ugyanakkor nagyobb a szabadság is, ami viszont jó. Kívülről és messzebbről nézve mégis azt gondolom, hogy a szabadág áll vesztésre. Nem tudom, mit kezdenék, ha ma lennék harmincéves. De persze minden világ jó, csak világ legyen.”
Tüske a köröm alatt
„Nem készültem színésznőnek, hanem már hároméves koromban azt gondoltam, hogy az vagyok. Később apám miatt nem lettem az” – tudom meg Sárától, amikor azt firtatom, vajon mennyire szerencsés ugyanarra a pályára lépni, ahol az édesapja élő legendának számít. Sára végül először elvégezte a filozófia szakot, csak aztán ment filmrendezőnek. „Soha nem mondtuk meg, hogy mit csináljon, vagy mit ne. Azt akartuk elérni, hogy magának rakjon korlátot, és ne mi állítsunk számára elviselhetetlen kerítést” – magyarázza az apa.
Sára ma már köszöni azt az egy elcsattant pofont, amelyet az apjától kapott. „Volt, hogy nem tanultam, megbuktam, kirúgtak a gimiből, de nem ezért kaptam. Jó, ha nem az élettől, hanem a saját apjától kapja az ember az első pofont, hogy észhez térjen. Tudom, hogy furcsán hangzik, de visszanézve hálás vagyok azért a pofonért.” Az apa már nem annyira büszke: „Véghelyzet volt az a tasli, de nekem sokkal jobban fájt az, amikor türelmetlen voltam, és egyszer a fenekére vertem. Ott maradt a nyoma.”
Talán a szülei és a neve miatt is magasabbak az elvárások Sárával és a munkáival kapcsolatban, de szerinte a saját magának támasztott elvárásoknak a legnehezebb megfelelni. Első nagyjátékfilmjével nem bánt kesztyűs kézzel a hazai sajtó, miközben külföldön siker fogadta. „Nem estek jól a támadások. Némelyikükben az is benne volt, hogy na persze, a Cserhalmi lánya. Az ilyesmi kifejezetten rosszulesett. Nem gondolom, hogy nem csináltam jó filmet. Vannak barátaim, akik megmondják, ha valami nem jó, és maximálisan nyitott vagyok az építő kritikára. A visszajelzések alapján végül átvágtam a filmet. Megéreztem, hogy hol lötyög.”
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Sárosi Zoltán
Smink és styling: Oláh Zsófia
Fotóasszisztens: Hargitay Olivér
Ruhák: Replay, Scotch & Soda
A folytatást keresd a 2012. szeptemberi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2012. szeptember]
‘),
