Tudjuk, hogy nem ért egyet azzal, ha teljesen megkopasztjuk magunkat. Tudjuk, hogy szereti, ha a zene szívből jön, nem rutinból, és nem akar olyan országban élni, ahol a rasszizmusnak helye van. Minderről a Facebook-faláról értesültünk, amely olykor hosszas és parázs vitáknak ad helyet. Czutor Zoli réges-rég kilépett a jóképű énekes szerepköréből. Zenés színházi darabokat ír – most éppen egy bibliai történetből –, összművészeti esteken lép fel egy íróval, egy költővel és egy színésszel közösen, és maga is ír alkalmanként. De persze mindenekelőtt zenésznek vallja magát. És bár e téren „aggasztónak” látja az itthoni helyzetet, nem panaszkodik. Sőt reménykedik benne, hogy a „hamis, műanyag zene uralma” után lassan újra megszületik az igény az őszinte, tartalmas hazai muzsikára.
Milyen reakciókkal találkozol, mióta provokatív témákkal foglalkozol a Facebook-oldaladon?
Az a szomorú tapasztalatom, hogy az emberek előítéletein nehezebb változtatni, mint gondoltam. Arra jöttem rá, hogy csak az tud változtatni ezeken, aki egyébként is nyitottan áll az élethez, és próbál megfontoltan véleményt alkotni. Az emberek többsége azonban érzelmektől és indulatoktól fűtve mond ítéletet, és cselekszik. Úgyhogy szinte tökmindegy, mit mondok. Aki gyűlölni akar, a legártalmatlanabb gondolatot is ellenem fordítja. Mint amikor egy ismerősöm a rasszizmus ellen írt bejegyzésemet „gyűlöletbeszédnek” titulálta. De van, hogy csak annyit írnak: „Mocskos zsidó buzi, dögölj meg.” Őket természetesen azonnal törlöm az ismerőseim közül. Én mindig is moralizáló típus voltam. Nemrég előkerült a kamaszkori naplóm a nagyanyám hagyatékából. Kísértetiesen hasonlóan gondolkoztam már akkor is, és egészen jól fogalmaztam. Igazából elkezdhettem volna örülni annak, mennyire okos gyerek voltam, de inkább az jutott eszembe: „Jézusom! Ilyen keveset fejlődtem?!”
Vagy inkább a világ fejlődött keveset azóta, nem?
Nem vagyok az a típus, aki a régi szép idők miatt siránkozik, de történt egy-két változás, ami zavar. Elsősorban az, hogy a morál már nem fontos. Mindegy, milyen morál – tőlem lehet a tíz parancsolat vagy az úttörők 12 pontja is. Régen legalább volt valamilyen morál, amihez tartották magukat az emberek, és amit számon lehetett kérni rajtuk. Ma nincs ilyen. Elég liberális gondolkodású ember vagyok, de örülök annak, hogy az iskolákban újra bevezetik az erkölcstan-oktatást. Mert ha jól tudom, nem az fog történni, hogy valaki elmagyarázza a gyerekeknek, hogy mi a helyes, mi nem. Helyzeteket fognak eljátszani és kibeszélni. És szerintem fontos, hogy már a gyerekek is elgondolkodjanak azon, milyen hatással lehet a másikra egy-egy tettük. A felnőtteknek is kéne.
Szóval van egy kis küldetéstudatod.
Szerintem aki kiáll a közönség elé, akár akarja, akár nem, mindenképpen üzen valamit az embereknek azzal, amilyen. Ha nem törődik vele, mit mond vagy tesz, akkor azzal mutat példát. Én tudatosan foglalkozom ezzel, pontosan szeretném megfogalmazni, mit képviselek. Politikába, pláne pártpolitikába sosem ártom magam, csak örök érvényű kérdésekről próbálok írni. És egyáltalán nem gondolom, hogy mindig igazam van.
És a Belmondo zenekarral mit akarsz üzenni?
Amikor megszűnt a Nyers, és összeálltunk, eleinte volt egy kísérletünk. Azt akartuk bebizonyítani, hogy azok a zenészek, akik korábban csak under-ground körökben mozogtak, tudnak olyan zenét csinálni, amit a rádiók is játszanak – és még tükörbe is tudnak nézni. Ezt rögtön az első számunkkal, a Lesz, volt, vannal sikerült elérni, a mai napig játsszák a kereskedelmi rádiók. Onnantól, hogy ez sikerült, többé nem fűlt a fogunk ahhoz, hogy kimondottan rádióbarát slágereket gyártsunk. Az csak egyfajta bizonyítás volt magunk felé. Persze jó lenne, ha azt is orrba-szájba játszanák, ami természetesen jön belőlünk…
Szóval a tanulság az lenne, hogy nincs harmadik út, kizárólag mainstream és underground van? Középen meg a nagy semmi?
Nem lehet kis kompromisszumot kötni. Csak kompromisszum van – vagy nincs kompromisszum. Pont, mint az élet nagy kérdéseiben. Nem lehet kicsit meghalni vagy kicsit teherbe esni. Vagy odaadja magát neki az ember, vagy nem. Ha megpróbálsz középen egyensúlyozni, valószínűleg két szék közül a pad alá esel.
Szerző: Gyárfás Dorka
Fotó: Emmer László
Styling: Laczkó Mónika, Molnár Anikó
Smink: Somogyvári Dóra
Ruha: Jackpot & Cottonfield, G-Star, TW Steel
Cipő: Tisza
A folytatást keresd a 2013. júniusi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2013. június]
