Fliegauf Bence: „Olyan vagyok, mint egy utcazenész”

2013. augusztus 08. |

A legsikeresebb fiatal filmrendezőnk, a lábai előtt hever a szakma, de még a legrangosabb díjakkal a zsebében sem dől hátra elégedetten: jelenleg húsznál több filmterve van, és szinte bármelyikbe örömmel belefogna. A szakmai sikereket azonban magánéleti válság követte – most először mesélt élete egyik legnehezebb időszakáról.

Ugyanazt a díjat hozta el tavaly aBerlini Filmfesztiválról, amelyet egy évvel korábban Tarr Béla, idén pedig márazért ment vissza, hogy rendezői módszereiről tartson előadást. A hazairomagyilkosságokat feldolgozó Csak aszél sok más elismerésben is részesült,egyesek briliáns tananyagról beszélnek, mások a kisebbségi lét egyetemesmegfogalmazásáról. Közben a legnagyobb európai filmesek – Mike LeightőlFrançois Ozonig – hódoltak neki, Charlotte Gainsbourg lobbizott érte, beutaztaa fél világot, Benedekről Bencére változtatta nevét, megvált a hajától, éselvált.


Hogy lehet ennyi mindent feldolgozni?
Ráadásul nem volt semmilyen pihenőmévek óta. Amint befejeztem a Womb című filmem vágását, másnap elkezdtem írni a Csak a szélt,és a hajsza egészen az Ezüst Medvéig tartott. Normális esetben ez úgy zajlik,hogy a rendező befejez egy filmet, két évig orientálódik, feltöltődik,előkészíti a következő filmjét, majd leforgatja. Nálam ezek a fázisokösszecsúsztak, és ennek az őrült rohanásnak csak mostanában lett vége. Éseközben történt az az apró esemény is az életemben, hogy elváltam.Pontosabban elköltöztem. Azt hiszem, erre szoktuk azt mondani, hogy nehézidőszak volt.

Haladjunk időrendben. Előszörmegnyerted a Berlinale második legfontosabb díját. Gondolom, egyszeriben mindenmás lett, mindenki máshogy nézett rád.
Ha engem ünnepelnek – akár a sajátszülinapomon is –, nagyon rosszul érzem magam. Zavarban vagyok, nem tudom,miért kell ezt csinálni. Itt viszont tartottunk egy elég jó bulit a díjátadóután egy nagyon jellegzetes berlini helyen. Lépni sem lehetett a tömegben.Amint megérkeztem, megölelt valaki, majd amikor elengedett, próbáltam lábraállni és eljutni a pulthoz, ekkor megint elkapott valaki, kézről kézre adtak,és négy órán keresztül csak dőltem jobbról balra, mint egy paprikajancsi. Olyanélmény volt, mint a bizalomjáték egy csoportterápián. Az ember hátradől, ésvalaki biztosan elkapja. Hihetetlen szeretet vett körül. Sokan oda tudtak jönnihozzám azok közül is, akik a korábbi filmjeimet lila, köldöknézős izénektartották. Még az is lehet, hogy nem is igazán tetszett nekik a Csak a szél,de amiről szól, azt fontosnak tartották. Amikor végre elértem a bárpulthoz,leraktam a szobrot, és az egyszeriben olyanná vált, mint egy totem: mindenkiodajött, és meg akarta fogni. Aztán hajnali négy körül magamhoz vettem atotemet, és elindultam vissza a szállodába. Nem voltam egészen magamnál,lóbáltam a kezemben. Amikor beléptem a hotelbe, az egyik recepciós felismerte amedvét, és elkezdett tapsolni. Elképesztő volt.

És ennek a zsongásnak nem volt végemásnap.
Ilyenkor az ember átkerül egy másikligába. Teljesen más egy A kategóriás fesztiválon részt venni – akár aversenyprogramban is –, és más elhozni egy nagydíjat. Pláne, ha a legtöbben úgygondolják, hogy megérdemelten. Ez elég ritka. De aztán hazajöttem, és rögtönelkezdtem dolgozni egy kísérleti filmen.

Miért fogtál bele máris?
Mert így működöm. Ha nyaralnimegyünk, akkor is úgy tudok a legjobban pihenni, ha délelőtt írok, és amikorabbahagyom, csatlakozom a többiekhez, akik akkor már rég a strandon döglenek.

Nem keresett meg azonnal néhánykülföldi producer, hogy milyen filmterved van, amelybe beszállhatna?
De. Most olyan helyzetben vagyok,hogy egy csomó korábbi filmtervem, amelynek a megvalósulása eddigelképzelhetetlen volt, könnyen megvalósíthatóvá vált. És ez nem egyszerűen a Csak a szél sikerének köszönhető, hanem a Wombnak is– a producerek látják, hogy készítettem már angol nyelvű filmet,sztárokkal, és ebből a kettőből az derül ki a számukra, hogy bármire rá lehetvenni. Volt is olyan filmtervem, amely nagy költségvetéssel, külfölditámogatással készült volna: a tasmán népirtásról akartam forgatni Auszráliában.Nagyon érdekes történet. Tasmánia őslakosságát az utolsó emberig megölték, ésezzel egy tízezer éves kultúrát pusztítottak el. A történet főszereplője egynő, az utolsó tagja ennek a társadalomnak, akinek a csontváza végül atasmán kultúrát bemutató múzeumba kerül. Az ő életét követtük volna végig.

Hogy találtál rá egy ilyen történetre?
Alvászavaraim vannak, sokat olvasokéjjel.

Szerző: Gyárfás Dorka
Fotó: Emmer László
Styling: Laczkó Mónika
Smink: Kiss Csilla
Ruha: H&M, Zara, Ecseripiac

A folytatást keresd a 2013. áprilisi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2013. április]

Még több Riporter

A női erő nem hangerő! „Ombudswomannal” erősít az nlc genderszakértő

A női erő nem hangerő! „Ombudswomannal” erősít az nlc