Az Emil Rulez! próbatermében találkozunk, azt mondja, az elmúlt évet ebben a szobában töltötte. Kupi van, de szolidan, nem egy tomboló rock-banda oroszlánbarlangja. Itt történik most minden fontos dolog, legalábbis ami neki jelent valamit. Öt és fél év szünet után jelent meg a zenekar új lemeze, és egyetlen nagy koncertet vállaltak, a VOLT fesztiválon. Hajós annyira rátalált megint az alkotásra, hogy már nemcsak saját részre ír dalokat, szövegeket, hanem színházi produkciónak vagy akár más előadóknak is. Még egy musical is kikerülhet a keze alól, bár ez nem csak rajta múlik, úgyhogy ne kiabáljuk el. Egyébként is, miért saját magáról faggatjuk? – kérdezi. Miért nem inkább az árvízi mentésről, az oktatási reformról, a hangszerelésről vagy bármi másról. Hírfüggő („belpolbuzi”, ahogy ő fogalmaz), szóval mindenről van véleménye. Csak ezt a vallomásos interjút, ezt ne kéne.
Tényleg csak egyetlen Emil Rulez!-koncert volt a nyáron, és kész, ennyi?
Igen, erről állapodtunk meg a fesztivál szervezőivel, így szól a szerződésünk. Engem különben is már régóta inkább az alkotás érdekel, az, hogy még ki is kell állni vele a színpadra, már nyűg. De erről még a zenekar tagjaival is hosszas vitáim vannak. Nem hiszik el nekem.
Úgy érzed, kiélted az exhibíciódat?
Úgy érzem, megértettem, miről szól a színpad az én képességeimmel, mit tudok vele kezdeni, mit tanulhatnék még róla. És eldöntöttem, hogy amit még megtanulhatnék, az már nem érdekel. Minden egyes perc, amit az előadással töltök, elvesztegetett perc, mert tölthetném alkotással is. Lehet, hogy öt év múlva azt fogom érezni, hogy de jó lenne azokat a dalokat újra elénekelni, de most – jó ideje egyébként – nem érdekel a zenélésnek ez a része. Haknizom én eleget, csak nem a zenémmel. Megyek pizzé-riába meg kolbászfesztiválra szerepelni, sok mindent elvállalok, nem nézem le. De a stand up nem az én művészetem, nem vagyok vele azonos. Az egy hakni. Tudomásul veszem, hogy jó vagyok benne, de nekem csak munka.
A zenélés pedig a szívügyed.
Igen, zenészként hobbista maradtam, így nem kell benne kompromisszumokat kötnöm.
Ha ennyire féltett kincsed a zenekar, miért nem volt rá szükséged öt évig?
Így alakult, ezer oka volt. Elkezdtünk kicsit belefásulni, belehalni, rosszul csinálni – legalábbis én. Nekem azért kellett egy hosszabb szünet, hogy amit az előbb elmondtam – hogy mi dolgom a színpaddal –, világosan megértsem. Azelőtt lendületből vitt az exhibicionizmus, berúgva, beszívva ugráltam színpadokon, nem figyelve arra, hogyan énekelek, és arra sem, hogyan keresek vele. Nem volt eldöntve, mi ez. Aztán az élet segített néhány fék behúzásával, és volt egy pont, amikor rájöttem, hogy engednem kell neki. El kellett kicsit csendesedni, hogy meglássam, mi nő ki belőle megint. De nem szeretnék még semmit kijelenteni. Nem tudom, mi lesz.
A zenéléssel most jutottál el oda, hogy tudod, mit akarsz kezdeni vele. A tévézéssel mikor?
A második tévéműsorom, a Késő este Hajós Andrással (amelynek producere is voltam) idején értettem meg, hogy miért nincs értelme ebben az országban olyan tévéműsort csinálni, amilyet igazán szeretnék. Viszont addigra sok mindent adtam fel érte, és készítettem egy kalkulációt arról, mit adhat még ez a dolog. Akkor úgy tűnt – és a legtöbbször még most is –, hogy elsősorban szabadságot ad, ami nagyon fontos. Játszást adhat. Maradhattam volna PR-igazgató, élhettem volna úgy, hogy amikor este hazamegyek, és már lefektettük a gyerekeket, előveszem a blogomat, amit három haverom olvas, és írhatom a hülyeségeimet. Vagy járhatok a barátaimmal próbaterembe, ahol egy pohár sörrel a kezünkben ábrándozhatunk örökre arról, hogy egyszer rendes zene-kar leszünk. De ennél sokkal jobb, ha meg is jelenik, amit csinálok. A határ alapvetően nem ott húzódik, hogy kétmillió vagy húszmillió kattintásod van a YouTube-on, hanem hogy magadnak vagy másoknak csinálod. És én ezt a határt jó pár éve átléptem. A közönségnek csinálom. Hivatásszerűen szórakozom a játékaimmal.
Nekem nem tűntél felszabadultnak Az ének iskolájában.
Mert nem ismersz. Az összes család-tagom és barátom azt mondta, hogy soha nem látták még az igazi gesztusaimat a tévében. Én meg azt mondom, hogy soha még tévéműsort így nem szerettem. Ezt tényleg hidd el.
Szerző: Gyárfás Dorka
Fotó: Sárosi Zoltán
Styling: Molnár Anikó
Fotóasszisztens: Hargitay Olivér
Smink: Bocskai Erika
Haj: Kőrösi Krisztián – Hairclub
Ruha: Boggi, H&M
A folytatást keresd a 2013. augusztusi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2013. augusztus]
