„Szerencsés vagyok, hogy férfinak születtem, a drámairodalom több lehetőséget és több szerepet adott nekünk, mint a nőknek.” Krisztusi korban van, szakállával, vékony alkatával, szenvedélyesen csillogó szemével az aszkétákra emlékeztet, a fotózáson a stábbal Assisi Szent Ferenc szerepét adjuk neki, mire a fejét hátradobva nagyot nevetve kiáltja a Művészetek Palotája tetején: „Pedig nem vagyok egy szent!”
A fotózásra összeválogatott sokbőröndnyi ruha közül ösztönösen kapkodja ki a neki tetszőket, de a saját méretét nem tudná megmondani. „Tudod, hogy szoktam vásárolni? Úgy, hogy magamhoz fogom a nadrágot meg a hozzá illő pólót, és igyekszem nem túllépni a magamnak szabott párperces időintervallumot. A legjobb, ha ebben már a fizetés is benne van.” A fotózást követő beszélgetésünkre a szinkronstúdióból érkezik, „egész nyáron dolgoztam, de ez nem panaszkodás, sok tehetséges kollégám van munka nélkül. Úgy tűnik, nem menő ma színésznek lenni, de ha összefogunk, és kiszorítjuk a gagyit, bízom benne, hogy visszaáll a szakma régi dicsősége.”
Milyen a viszonyod a bulvárral?
Jóban vagyok magammal, bár tudom, hogy vannak emberek, akik az életükben tátongó űrt azzal akarják betölteni, hogy mások életével foglalkoznak.
Mit gondolsz, milyen lesz a viszonyod ezzel a műfajjal azután, hogy téged is a szájára vett?
Eddig sikerült megtartanom a távolságot, és a továbbiakban is erre törekszem.
![]()
Ettől függetlenül a szakmádhoz hozzátartozik a hírnév is.
Ez a része sosem érdekelt igazán, nem voltam, de szerintem soha nem is leszek olyan színész, akit az emberek megismernek az utcán – nem is ez a célom. Én a szakmámat szeretem, és minden idegszálammal a szerepeimre koncentrálok. Azokon belül mindent megmutatok a közönségnek abból, aki én vagyok.
Magadat játszod, vagy magadból építkezel?
Ha például Rómeót játszom, akkor is Makranczi Zalán vagyok. Tulajdonképpen minden szerepet úgy játszom el, mint ha én lennék. A legtöbbször úgy építem fel a karaktert, hogy megmutatom, én hogyan reagálnék abban a helyzetben, amelybe például Shakespeare Rómeója került.
Vannak, akik szerint ez egy szép szerelmi történet, mert sem Rómeó, sem Júlia nem ismeri meg életében azt a fájdalmat, amikor elmúlik egy szerelem, vagy az egyik kiszeret a másikból.
Én teljesen másképpen értelmeztem. Szerintem Rómeó egészen egyszerűen éretlen még a szerelemre. Ahogyan én játszottam, abból is ez derült ki, hogy Rómeó tulajdonképpen mindent bevet, hogy az övé lehessen a kiszemelt nő arra az éjszakára, de valójában fogalma sincs arról, mit jelent egy szerelem felelőssége.
Valamelyik szerephez növesztettél szakállt, vagy magad szerettél volna változtatni a külsődön?
Az utóbbi évadban zsinórban jött pár olyan szerep, amelyhez jól jött a szakáll, de nem ez volt a fő motiváció. Szerettem volna végre megszabadulni a lánglelkű, szerelmes hős skatulyájától, és megmutatni végre, hogy ember és férfi vagyok.
Ezzel szeretnéd befolyásolni, hogy mi jusson eszükbe a rendezőknek rólad?
Hátha célt érek. (Nevet.)
Neked volt olyan korszakod, amikor mindenkit meg akartál hódítani, akit csak lehetett?
Szerintem minden férfinak van ilyen korszaka. Hét évig Kecskeméten voltam színész. A kollégáimmal meg éppen hét évünk szólt arról, hogy minden éjszakát végigbuliztunk. Visszanézve nem is értem, honnan volt annyi erőnk, hogy este tíztől hajnalig ugyanúgy éltünk egy életet az éjszakában, mint reggel tíztől, a próbáktól az előadásig nappal. Érdekes az is, hogy vegyes volt a társaság, valahogy úgy alakult, hogy mindenki egyszer csak egyedülálló lett, amikor elkezdtük ezt az életformát. Kecskemét nem egy nagy város, de mindig tudtuk, hová kell menni, hol történik valami.
Jóban vagyok magammal, bár tudom, hogy vannak emberek, akik az életükben tátongó űrt azzal akarják betölteni, hogy mások életével foglalkoznak.
Mit gondolsz, milyen lesz a viszonyod ezzel a műfajjal azután, hogy téged is a szájára vett?
Eddig sikerült megtartanom a távolságot, és a továbbiakban is erre törekszem.
Ez a része sosem érdekelt igazán, nem voltam, de szerintem soha nem is leszek olyan színész, akit az emberek megismernek az utcán – nem is ez a célom. Én a szakmámat szeretem, és minden idegszálammal a szerepeimre koncentrálok. Azokon belül mindent megmutatok a közönségnek abból, aki én vagyok.
Magadat játszod, vagy magadból építkezel?
Ha például Rómeót játszom, akkor is Makranczi Zalán vagyok. Tulajdonképpen minden szerepet úgy játszom el, mint ha én lennék. A legtöbbször úgy építem fel a karaktert, hogy megmutatom, én hogyan reagálnék abban a helyzetben, amelybe például Shakespeare Rómeója került.
Vannak, akik szerint ez egy szép szerelmi történet, mert sem Rómeó, sem Júlia nem ismeri meg életében azt a fájdalmat, amikor elmúlik egy szerelem, vagy az egyik kiszeret a másikból.
Én teljesen másképpen értelmeztem. Szerintem Rómeó egészen egyszerűen éretlen még a szerelemre. Ahogyan én játszottam, abból is ez derült ki, hogy Rómeó tulajdonképpen mindent bevet, hogy az övé lehessen a kiszemelt nő arra az éjszakára, de valójában fogalma sincs arról, mit jelent egy szerelem felelőssége.
Valamelyik szerephez növesztettél szakállt, vagy magad szerettél volna változtatni a külsődön?
Az utóbbi évadban zsinórban jött pár olyan szerep, amelyhez jól jött a szakáll, de nem ez volt a fő motiváció. Szerettem volna végre megszabadulni a lánglelkű, szerelmes hős skatulyájától, és megmutatni végre, hogy ember és férfi vagyok.
Ezzel szeretnéd befolyásolni, hogy mi jusson eszükbe a rendezőknek rólad?
Hátha célt érek. (Nevet.)
Neked volt olyan korszakod, amikor mindenkit meg akartál hódítani, akit csak lehetett?
Szerintem minden férfinak van ilyen korszaka. Hét évig Kecskeméten voltam színész. A kollégáimmal meg éppen hét évünk szólt arról, hogy minden éjszakát végigbuliztunk. Visszanézve nem is értem, honnan volt annyi erőnk, hogy este tíztől hajnalig ugyanúgy éltünk egy életet az éjszakában, mint reggel tíztől, a próbáktól az előadásig nappal. Érdekes az is, hogy vegyes volt a társaság, valahogy úgy alakult, hogy mindenki egyszer csak egyedülálló lett, amikor elkezdtük ezt az életformát. Kecskemét nem egy nagy város, de mindig tudtuk, hová kell menni, hol történik valami.
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Sárosi Zoltán
Styling: Skyba Irina
Smink: Békefi Zsóka
Fotóasszisztens: Hargitay Olivér
Ruha: Dsquared2, Scotch & Soda, H&M, G-Star, F&F
A folytatást keresd a 2012. októberi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2012. október]
