Csapatunk az Afrikai–Magyar Egyesület színeiben utazott abba az afrikai országba, amely a 20. század egyik legbrutálisabb, legvéresebb népirtását szenvedte el pontosan 20 évvel ezelőtt. A túlélők tele vannak fájdalmas történetekkel, és mégis: Ruanda ma már nem gyűlöl, Ruanda megbocsátott.
Egymillió áldozat
1994-ben Ruandában mindössze száz nap alatt közel egymillió tuszi származású férfit, nőt, gyereket irtottak ki a hutuk, felfoghatatlan kegyetlenséggel. Bár az ország hutu és tuszi lakossága között mindig is komoly ellentétek feszültek, hiszen a tuszikat sorra érték hátrányos megkülönböztetések, arra, ami 20 évvel ezelőtt történt, senki sem számított. A világ egyik legvéresebb népirtásának alapjául az a merénylet szolgált, amelyet 1994. április 6-án este követtek el a Tanzániából hazafelé tartó miniszterelnök ellen, amikor is szélsőségesek lelőtték az elnöki repülőgépet. A ruandai rádió és televízió ezután folyamatos felhívásokat, utasításokat adott a hutu halálosztagoknak a tuszik és a mérsékelt hutuk kivégzésére, tömegmészárlások végrehajtására. Innentől számítva száz nap alatt közel egymillió embert végeztek ki szörnyű kegyetlenséggel, válogatás nélkül.
Még leírni is borzasztó azt a tényt, hogy a népirtás miatt nemcsak a gyilkosoknak kell szégyenkezni, de azoknak a nagyhatalmaknak is, amelyek tétlenül nézték végig egy ország haláltáncát. Ruandában ugyanis ebben az időben több ezer ENSZ katona állomásozott, köztük franciák és belgák, a népirtásba azonban nemhogy nem avatkoztak bele, de több ország visszahívta a katonáit, és külső szemlélődőként nézték végig egymillió ember módszeres és kíméletlen lemészárlását.
Mindenkinek van egy sztorija
Mindezek tudatában érkeztünk meg Kigaliba, Ruanda fővárosába arra a többnapos megemlékezésre, amelyen ma már a tucatnyi afrikai elnök mellett többek között Banki Mun ENSZ-főtitkár és Tony Blair, volt brit miniszterelnök is tiszteletét tette. A repülőtérről a szállodába érve azonnal tapasztaltuk, hogy gyakorlatilag bárkibe botlunk Ruandában, biztos, hogy van egy fájdalmas története a népirtásról.
A taxisofőrünk, Gábriel Ndutiye 11 éves volt a gyilkosságok idején. „Amikor elkezdődött a vérengzés, éppen nem voltam otthon, ez volt a szerencsém. Betörtek hozzánk a hutu harcosok, megölték a testvéreimet, az édesanyámat és az édesapámat is. Egyedül én maradtam életben. Az édesanyám a legkisebb testvéremmel, aki egyéves volt, bent égett a házban, miután a katonák felgyújtották az egész falut. Az édesapámat a falubeli férfiakkal egy nyolc méter mély emésztőgödörbe lökték, ahol kiéheztetett kutyákkal tépették szét őket. A hetvenéves nagymamámat a hutu harcosok kiállították a ház elé, meztelenre vetkőztették, majd machétékkel estek neki. Mindezt a szomszédok mesélték, miután négy hónappal később visszamerészkedtem a faluba.” Gábriel az egész családját elvesztette. Ötven rokonát végezték ki a hutu katonák. Elképzelni sem tudta, mit csináljon, már az öngyilkosságon is gondolkodott. Az egyik nagybátyja halála előtt azt mondta neki, hogy meneküljön át Burundiba. „11 évesen vágtam neki az útnak. Rettegtem, hiszen mindenhol hutu gyilkosok voltak, akik vadásztak rám. Elmentem a helyi polgármester házába, és könyörögtem neki, hogy próbáljanak elrejteni, de azt mondta, hogy egy csótány vagyok, és elzavart a házából. Több helyre is bekopogtam segítségért, de mindenhonnan elküldtek. Hónapokig bujkáltam az erdőben, szinte étlen-szomjan. Csupán 11 éves voltam, és ezek a képek teljesen belém égtek. Az én szívem megszakadt, soha nem tudom elfelejteni, amit láttam, és amit átéltem. De tovább kell lépni, a gyerekeimre kell koncentrálnom, arra, hogy nekik szebb jövőt teremtsek. A gyerekeimnek és a feleségemnek köszönhetem, hogy nem őrültem bele ezekbe a kegyetlenségekbe.”
Van rosszabb a halálnál?
A megemlékezések előtt ellátogattunk abba a katolikus templomba, amely a népirtás egyik szomorú szimbólumává vált. Nyamata településen vagyunk, mindössze negyven kilométerre a fővárostól. A hutu harcosok itt alig három nap alatt kétezer nőt, gyereket és idős embert mészároltak le, akik a templomban kerestek menedéket. A túlélők megőrizték az áldozatok ruháit és a csontjaikat, amelyek ma is ott hevernek a templomban. A vérfürdőt itt hárman élték túl, köztük az 55 éves Beatrice. A történetét hallgatva fogott el bennünket az a szörnyű érzés, hogy talán létezik borzalmasabb sors a halálnál.
„A gyerekeimmel és a nagyszülőkkel a templomba menekültünk, a kint rekedteket egyszerűen agyonlőtték az utcán. Elbarikádoztuk magunkat. Nem volt víz, élelem, a gyerekek éhesek voltak, és sírtak. Kétezren voltunk összezsúfolva. De nem tudtunk mit csinálni. A templom tiszteletese be tudott csempészni egy kis rizst, és azt nagy nehezen megfőztük a gyerekeknek. Ekkor kaptam a hírt, hogy a férjemet hátba lőtték. Amikor már egy hete bent voltunk, nem volt más választásom, mint hogy kiszökjek az egyéves gyerekemmel, hogy élelmet tudjak vinni a másik ötnek és a nagyszülőknek. Sikerült kijutnom, de akkor a hutu katonák úgy döntöttek, hogy betörnek a templomba. Láttam, hogy gépfegyverekkel lövik a bent lévőket. Módszeresen kiirtottak mindenkit, köztük az öt gyerekemet és a nagyszülőket. Több száz gyereket lőttek le. Aki nem halt meg a golyózáporban, azokat késekkel és machétékkel ölték meg. Hárman szöktünk ki, hogy ennivalót szerezzünk a gyerekeinknek. És mi hárman éltük túl ezt a vérengzést. A szemem láttára mészároltak le kétezer embert. Azt hiszem, abban a pillanatban elájultam. Soha nem felejtem el, amikor a hutu harcosok elkezdték lőni a templomot, ahol a gyerekeim voltak. Ezek után nem volt más választásom, mint hogy elmeneküljek az egyéves lányommal. Hónapokig bujkáltunk, és könyöradományokból éltünk. Találtam egy üres házat, ahol meghúztuk magunkat, de a katonák ránk találtak. Nem öltek meg, egyszerűen csak szórakoztak velem. Mindennap csaknem egy tucat katona erőszakolt meg, több héten keresztül. Teljesen belerokkantam.”
Gyilkos és túlélő ma már egymás mellett él
A nemzeti stadionban tartott megemlékezésre csaknem hatvanezren jöttek el: túlélők, gyilkosok, tuszik és hutuk. Megdöbbentő, de ezek az emberek úgy ültek egymás mellett a sorokban, mintha soha nem fürödtek volna egymás vérében, mintha senki nem gyűlölné a másikat, amiért az megölte a szeretteit, a családtagjait. És mégis így van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Dominic Mukeshimana, aki a tuszi tömegből lépett elő a színpadra. Egy hutu harcos. Egy gyilkos.
„Vállalom, hogy részt vettem a mészárlásban. Tagja voltam az egyik halálosztagnak, miután abban a szellemben nevelkedtem, hogy a tuszi emberek alsóbbrendűek, és a kormányzati rádió és tévé is azt sulykolta, hogy ki kell őket végezni. Amikor vége lett a népirtásnak, tudtam, hogy bűnös vagyok, ezért megpróbáltam külföldre szökni. Évekig csatornákban bujkáltam, menekültem a felelősségre vonás elől. Egy idő után azonban úgy döntöttem, hogy nem bujkálok tovább, és feladtam magam a hatóságoknál. A bíróságon azt mondták, ha tanúskodom azok ellen, akik még részt vettek a népirtásban, akkor nem kell bevonulnom a börtönbe. De úgy éreztem, hogy nincs esélyem az életben, hiszen sokan tudták rólam, hogy gyilkos vagyok, ezért kértem, hogy ítéljenek el. Tizenkét év közmunkát kaptam büntetésként.”
Fájdalmas sebek
A focipálya, ahol a megemlékezést tartották, a nagyhatalmak közömbösségének a jelképe. Húsz évvel ezelőtt ugyanis erre a helyre csaknem négyezer tuszi menekült a hutu harcosok elől, miután egy több száz fős belga csapat állomásozott itt ENSZ-zászló alatt. Venuste itt volt húsz évvel ezelőtt, és a saját bőrén tapasztalta meg a nagyhatalmak közönyét. „1994. április 8-án én itt voltam a stadionban, több ezer társammal együtt. Azért jöttünk ide, mert tudtuk, hogy itt vannak a nemzetközi erők, és abban bíztunk, hogy ők megvédenek minket. Rettegtünk, hiszen akkor már tudtuk, hogy folyamatosan üldözik a tuszikat. Három napig minden rendben volt, de 11-én támadás ért minket. A hutu katonák elkezdtek minket lőni, de a belga csapatok viszonozták a tüzet. Másnap azonban a belgák parancsot kaptak, hogy vonuljanak ki Ruandából. Könyörögtünk nekik, hogy ne hagyjanak minket itt, de összecsomagoltak, és elmentek. Ezután betörtek a hutu katonák, összetereltek minket, és elkezdték lőni a tömeget. Négyezren voltunk, és mindössze százan éltük túl a mészárlást. Én a karomat vesztettem el, van, aki a lábát, többen pedig beleőrültek a látottakba.”
Ezt a mészárlást elevenítették meg a megemlékezésen, de sokan nem bírták a látványt: többen hisztériás rohamot kaptak, mentősöknek kellett kiemelni őket a tömegből. Paul Kagame, Ruanda tuszi származású elnökének beszédét olyan hátborzongató sikítás szakította félbe, amilyet még sosem hallottunk.
Budapesten is emlékeztek
Miközben mi Ruandában próbáltuk feldolgozni a látottakat és a hallottakat, Budapesten gyertyagyújtással emlékeztek a csaknem egymillió áldozatra. Balogh Sándor, az Afrikai–Magyar Egyesület elnöke szerint a nagyhatalmak nem tehették volna meg, hogy tétlenül nézik az embertelen mészárlást az afrikai országban.
Ruandában ma már nem akarnak revansot venni. Ezek az emberek már csak egyet akarnak: élni. Ma már nem tesznek különbséget hutuk és tuszik között. Felfoghatatlan az a józanság és emberi erő, amellyel ezek az emberek élnek nap mint nap. Ahogy ők mondják, most már mindenki egyenlő és „ruandaise”, azaz ruandai.
Szerző: Mészáros Edit
Fotó: Reisinger Dávid
