Szép idő van ezen a péntek 13-án novemberhez képest. Mint a hét végén gyakran, az Au Quai-be megyek, Alain Hing barátom borbárjába, néhány lépésnyire a Saint-Martin csatornától, a X. kerület népszerű negyedébe. A Le Petit Cambodge étterem és a Carillon kávézó fűtött terasza zsúfolásig telt. Fiatal, menő, vidám vendégsereg. Véronique Girard szerkesztő barátnőmmel éppen egy kiváló beaujolais-t kortyolgatunk, 21 óra 20 van, amikor fülsiketítő robajra leszünk figyelmesek. Aztán hirtelen kővé dermedünk.
„Petárdák” – mondják a vendégek. Azonnal fegyverlövésre gondolok. Egy sorozatlövés, aztán kettő, aztán három. Végtelennek tűnik. Alain, aki elrohant megnézni, mi történt, kiabálva szalad vissza: „Catherine, hívd a rendőrséget, halottak is vannak!” Kimegyek. A Carillon előtt, a felborított székek és üvegszilánkok között testeket látok a járdán. Ott, ahol néhány perccel korábban söröztek, cigarettára gyújtottak, beszélgettek, nevettek, most szokatlan csend honol. Alig néhányan vagyunk, némán a rémülettől, döbbenten állva egy valódi háborús jelenet kellős közepén. Lassan visszatér a hang. Kiáltásokat hallok, egy férfi zokogását. Két tűzoltó érkezik. Terjed a hír, hogy a támadók fekete autójukból más kávézók vendégeire lövöldöznek a gépfegyverükkel.
SMS-ekből tudjuk meg, hogy öngyilkos merénylők robbantották fel magukat a Stade de France-nál. Háború van, és csak egyetlen dologra bírok gondolni: hogy biztonságban tudjam a fiamat, Martyt. Nem akarom, hogy metróra szálljon a gimnáziumból kifelé jövet, ahol éppen színdarabot próbálnak. Felhívom az apját, hogy menjen érte taxival. Aztán rendőrök lepik el a teret, lezárják a negyedet, parancsokat üvöltenek. Részt veszünk a sebesültek első evakuálásánál, majd elbarikádozzuk magunkat a bárban, ahol teljesen elveszítjük az időérzékünket. A telefonunkba kapaszkodunk, megnyugtatjuk hozzátartozóinkat, és megrendülten követjük az eseményeket, amelyek vérbe borítják Párizst…
„Az áldozatok iránti tiszteletből” Alain Hing ezen a hétvégén nem nyitotta ki a bárját, de megfogadtuk, hogy jövő pénteken nem hagyjuk ki a találkozónkat egy üveg bor mellett. Mert nem vagyunk hajlandóak engedni a félelemnek, és mert mi, franciák és párizsiak rendíthetetlenül ragaszkodunk szabadságunkhoz és a köztársaság értékeihez. De miért a X. kerület szívében csaptak le az iszlamisták, ott, ahol 25 éve élek? Mert, miként Anne Hidalgo, Párizs főpolgármester asszonya elmagyarázta: „A kerület, ahol lecsaptak, a helyek, amelyeket célba vettek, azok a helyek, amelyeket szeretünk, az a Párizs, amelyet szeretünk: a népszerű Párizs, a nagyon nyitott Párizs. Az együttélésnek ez a modellje elviselhetetlen a fanatikusok számára, azoknak, akik az egész emberiséget hallgatásra kényszerítenék.” Nem, nem fogunk elhallgatni, és a Marie Claire-nél, ahol mindig is a nők keservesen megszerzett szabadságát védtük, tovább fogjuk védeni a gondolkodás, a szeretet, az élet szabadságát.”
Catherine Durand főszerkesztő-helyettes
