Szociális területen dolgozóként, emberkereskedelmi koordinátorként nyerted el a Richter Aranyanyu Díját. Mit jelentett ez az elismerés?
Hatalmas, pozitív löketet ad a munkámhoz, de azt hiszem, nemcsak én, a téma is kapta ezt a díjat. Az emberkeresekedelem látensen van jelen, nem hallanak róla az emberek. Hivatalos statisztika sincs, de világszinten a harmadik legjövedelmezőbb iparágként tartják számon a fegyver- és a gyógyszeripar után.
Szexuális kizsákmányolás áldozataival foglalkozol.
A Baptista Szeretetszolgálat humanitárius szervezetként védett, titkos házakat tart fent fogva tartott, bántalmazott, ingyen dolgoztatott, szexrabszolgaságra vagy prostitúcióra kényszerített nőknek, ahol biztonságban lehetnek, és lehetőséget kapnak egy kis megnyugvásra, az életük újragondolására. Egy ilyen házban dolgozom, a lányok és sok esetben a gyerekeik mellett vagyok fizikailag, közben pedig a hivatalos ügyeiket intézem: pszichológusokkal, iskolákkal beszélek, közmunka- és bírósági ügyekben járok el, keresem számukra a továbblépés lehetőségeit.
Miért éppen ezt az utat választottad?
Egy képzés és egy elhivatott szakember hatására döntöttem a szociális munka mellett. A pályámat egy menekülttáborban kezdtem, majd sokáig szenvedély- és pszichiátriai betegekkel foglalkoztam. Később életpálya-tanácsadóként rendszeresen jártam lakásotthonokba, gyerekotthonokba, börtönökbe, elsősorban hátrányos helyzetű térségekbe. A kisfiam születése után, három éve hívtak a szeretetszolgálathoz dolgozni.
Mennyire vonod be a gyerekeidet a munkádba?
A pályám kezdetén rendszeresen jött velem a lányom menekülttáborokba, és imádott rohangálni az ottani gyerekekkel. Ma már 14 éves, és kortárs segítőként egy mentális playback színház tagjaként jön velem gyerekotthonokba. A kisfiam ötéves és ő is gyakran megfordul a védett házban, természetes számukra ez a közeg, fontosnak tartom, hogy szociálisan érzékeny felnőttekké váljanak.
Hogyan dolgozod fel azokat a tragédiákat, amelyekkel szembesülsz?
Ez a hivatásom. Pontosan tudom, hogy milyen a világ. Nem a történetek érintenek meg, sokkal inkább az, ahogy hozzám viszonyulnak a lányok. Nagyon szeretem őket, de objektíven kell segítenem őket – saját tapasztalatokból és érzésekből is táplálkozom, így tudok hiteles maradni. Az élet gyönyörű: történhetnek szörnyű dolgok, de ha az ember képes megharcolni a fájdalmaival, és megtanul együtt élni a sajgó emlékekkel, működik.
Melyik a legnehezebb része a munkádnak?
Kezelnem kell a lányok felgyülemlett feszültségeit, dühét, és ez nem könnyű. Fordított szituációba kerülnek a korábbi életükhöz képest, az addigi feszített életüket egy csendes, szinte ingerszegény környezet váltja fel. De óriási sikerélmény, ha valaki életében először hoz döntést és felelősséget vállal a tetteiért, valakiért, vagy valamiért. A legutóbb egy súlyosan bántalmazott, fogyatékos lány nevében mi vállaltuk a felelősséget, hogy megtanítjuk ellátni a kisbabáját, és segítjük visszakerülni szerető családi környezetbe, messze a bántalmazójától. Senki mástól nem kaphatta volna meg azt a szeretetet a gyermeke, amit ma ő tud adni neki. Komoly nehézség emellett a házból való kikerülés utáni élet, a hosszútávú lakhatás és a munkahely megteremtése.
Kikből lesznek áldozatok?
Sajnos a világ nem csupa szív, szeretet, a hátrányos helyzetű gyerekekből, nevelőotthonokban nevelkedő vagy családon belüli erőszak elszenvedőiből például gyakran válik áldozat felnőttként úgy, hogy nem is tudnak róla. Jellemzően 20–35 év közötti nőkkel találkozom, de vannak idősebbek is, akiknek elveszik a pénzét, dolgoztatják őket, hitelt vetetnek fel velük. Ezek az emberek rettegnek a retorziótól, nem mernek feljelentést tenni. Egy mostani eset: egy átlagos körülmények között élő középiskolás lányt a barátnője csábított külföldre, és adott el egy emberkereskedőnek.
Hogyan jutnak el hozzátok a bántalmazottak?
Az emberkereskedelmi program több mint tíz éve működik, van egy megállapodásunk a BRFK-val, azonnal értesítenek minket, ha rátalálnak egy áldozatra. De gyakran értesít minket az OKIT (Országos Kríziskezelő és Informáziós Telefonszolgálat) is. Emellett a Nemzetközi Migrációs Szervezet segíti a külföldön fogva tartottak hazautazását, ők is jól ismernek minket: olasz, francia, belga, osztrák, svájci, román kapcsolataink is vannak. A reintegrációs programunk vezetője, Dr. Coll Ágnes a szívét-lelkét beleteszi a munkába – ő az, aki elsőként találkozik az áldozatokkal.
Hány embert tudtok befogadni?
Három úgynevezett shelterünk, védett házunk van az országban, sajnos ezek sosem voltak még üresek. Huszonnégy embert, nőket és a gyerekeiket tudunk egyszerre befogadni. Bár férfiak is áldozatul esnek ingyenes kényszermunkának, valamiért ők mégsem szeretnek védett házba jönni, nem igazán tudnak intézményben létezni.
Mi az, amit igazán fontosnak tartasz?
Merjük észrevenni a környezetünben, a szomszédunkban élő áldozatokat, és akár névtelenül is, de forduljunk az ingyenes telefonos szolgálathoz (OKIT), a családsegítőkhöz, a rendőrséghez.
És a te személyes álmaid?
Ha a gyerekeim nagyobbak lesznek, szeretném felvenni a hátizsákomat, és Afrikába, Indiába, Ázsiába menni önkénteskedni. A másik nagy vágyam egy Balaton-felvidéki présház, ahol a gyerekeimmel nyugalomban a hobbimnak, a fazekasságnak élhetnék.
Az interjú a Marie Claire márciusi számában jelent meg.
Portrék: Fekete Terézia
