Profimédia – Red Dot
„Fogd már be a szád!” „Te nem vagy normális!” „Túl érzékeny vagy! Mindent felfújsz!” „Csak akkor vagy boldog, ha nyavalyoghatsz!” „Túl sok időd van problémákat gyártani!” „Komolyan ezt akarod felvenni?! Jó ég, hogy nézel ki?” „Kezdesz anyádra hasonlítani!” Csak néhány mondat, ami rengeteg kapcsolatban elhangzik napi szinten. Mintha nem lenne vele baj – mintha elfogadható lenne két ember között, aki együtt él, és szereti egymást.
Sokan meg sem hallják már, ebben szocializálódtak, a szüleiktől is ezt hallották. Pedig ez nagyon nincs rendben. Úgy hívják: verbális abúzus, vagyis szóbeli zaklatás, és akkor is hihetetlenül kártékony, ha csak ennyiben marad, de könnyen előfordulhat, hogy további, általában súlyosabbnak tartott formákat ölt. A szexuális erőszakot, a fizikai bántalmazást vagy a gazdasági abúzust minden esetben verbális bántalmazás előzi meg, ez az első lépcsőfok. Nincs olyan, hogy valakit egyszer csak felpofoznak, de előtte nem verték szavakkal. Ám ha csak szóbeli erőszak marad, akkor is nagymértékben rongálja az önbecsülést, az önállóságot, a függetlenséget.
Kezdjük az alapokkal
„Fontos, hogy a verbális erőszakot megkülönböztessük attól, amikor valaki csak simán faragatlan – kezdi Hoffmann Kriszta, a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) munkatársa. – Indulatkitörései mindenkinek lehetnek néha, de ha a bántalmazás szisztematikus, tudatos, és valamilyen célra irányul – általában a másik feletti hatalom megszerzésére és megtartására –, akkor már szóbeli erőszakról beszélünk.” A verbális bántalmazást azonban sokan igyekeznek úgy beállítani, mintha kommunikációs probléma lenne, szerintük a felek, ha jobban tudnának egymással kommunikálni, akkor nem bántanák egymást. Mintha egyformán hibásak lennének benne. „Ha azonban tudatosítjuk, hogy ez a kommunikáció a bántalmazó fél részéről célirányos cselekvés, akkor megdől ez az állítás” – szögezi le Kriszta. Azt, hogy a verbális abúzus micsoda valójában, először egy amerikai pszichológus, Patricia Evans fektette le Szavakkal verve című könyvében. Később Luis Bonino és Szil Péter Hétköznapi hímsovinizmus című kötete is kiegészítette ezt a tudást. Mindkét tanulmányban típusokra és stációkra bontják a jelenséget, és konkrét példákkal illusztrálják. Egyetértenek abban, hogy ez a magatartásforma a férfidominancia bebetonozását szolgálja.
A 15 év feletti magyar nők 49 százaléka, kb. 2 millió nő élt át legalább egy párkapcsolatában rendszeresen lelki vagy szóbeli erőszakot – ami lehet fenyegető kontroll, büntetés, korlátozás vagy becsmérlés – a partnere részéről, derül ki az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének 2014-es reprezentatív kutatásából. „Az a helyzet, hogy ez bármelyikünkkel megtörténhet, és minél hamarabb vesszük észre a jeleket, annál nagyobb biztonságban vagyunk” – mondja Hoffmann Kriszta.
Kimondani és kiélezni
A pszichológusok által emlegetett „előnyös férfipozíció” eleve adott a társadalmunkban még ma is. Nem érdemes vele vitatkozni egy olyan országban, ahol a nők átlagosan 16 százalékkal kevesebb fizetést kapnak ugyanazért a munkáért, mint a férfiak, ahol 2014-ben 17 százalékra volt tehető a vezető pozícióban dolgozó nők aránya, és ahol a parlamenti képviselőknek mindössze 9 és fél százaléka nő. Persze a teljes egyenlőség még a fejlett országokban sem valósult meg, a bérkülönbség mindenütt jelen van, és ha több is náluk a női politikus, tudós vagy vezető, a média például még mindig másképp bánik velük, mint a férfiakkal.
A rendszerszintű jelenség természetesen legyűrűzik az egyén szintjére is, és nincs olyan társadalmi réteg, amelyben ne jelenne meg. Pető Andrea, a Közép-európai Egyetem (CEU) Társadalmi nemek tanszékének egyetemi tanára meséli saját élményeiről: „Verbális abúzusnak tekinthető az is, amit én magam tapasztalok Brüsszelben, bizottsági üléseken: hogy az én szavamba gyakrabban vág bele a férfi elnök, mint egy férfi kolléga szavaiba, vagy egyszerűen ignorálja, hogy jelentkezem, és szólni szeretnék. A nők tehát sokszor úgy szenvednek el abúzust, hogy szociálisan láthatatlanná teszik őket. De olyan is előfordul, hogy egy férfiközegben – amelyben én veszek részt egyedüli nőként – elhangzik az a mondat, hogy »kávét kéne főzni« vagy »kellene ebből még egy példány«, és hirtelen minden szempár rám szegeződik… Változás csak akkor lesz, ha a problémát kimondjuk, vagy akár ki is élezzük, és nem akkor, ha vélt udvariasságból engedünk a nyomásnak.”
Andrea azt meséli, az egyetemi diák-lányok gyakran keresik őt fel hol azzal, hogy a professzor konkrét szexuális utalást tett előttük, hol „csak udvarolgatott” szakmai megbeszélés helyett, hol nem tudtak a férfidominancia miatt szakmailag érvényesülni. A nők egymástól próbálják ellesni a szexista helyzetek helyes kezelési módját, a „know-how-t”. „Különböző technikák léteznek a különböző helyzetekre. Én kitanítottam magam ebből, és a diákjaimnak is azt tanácsolom: tanítsák ki és neveljék le magukat arról a beidegződésről, hogy szolgaian, jó leányként kell viselkedni” – mondja Andrea.
Mindig akadnak persze olyanok, akikben a megfelelési vágy vagy a beléjük nevelt engedelmesség meggátolja, hogy szóljanak. „Nagyon sok nő azért nem lép fel a verbális abúzussal szemben, mert gyors fejszámolást végez, hogy mit nyerhet vagy veszíthet vele, és úgy ítéli meg, hogy a pillanatnyi érdekeit nem szolgálná, ha kikérné magának – mondja. – Csakhogy a hallgatás hosszú távon nem segít. Egyes feministák szerint ezek a nők elárulják azokat a társaikat, akik az ő jogaikért is harcolnak. Szerintem azonban nem lenézni kell őket, hanem meggyőzni arról, hogy harcolni kifizetődőbb a közös jövőnk miatt.”
Vissza a négy fal közé
Hoffmann Kriszta két lányt nevel, és már a játszótéren észleli, ha a gyerekét ebbe az irányba terelik. „Amikor a kislányom a homokozóban visszaveszi a lapátját attól a kisfiútól, aki kikapta a kezéből, rögtön megszólal valaki, hogy »nem kedves kislány« – itt kezdődik a dolog.” Majd folytatódhat azzal a pedagógussal, aki a véleményét hangoztató kislányt azzal inti le, hogy „okoskodik”, vagy azzal a szülővel, aki a gyerekét úgy fegyelmezi, hogy megszégyeníti. „Bárki bántalmaz bárkit, az mindig elfogadhatatlan. De mindig meg kell vizsgálni, mi a háttere, és mi a célja vele – mondja Kriszta.
Sajnos azok, akiket a párkapcsolatukban gyakran minősítenek – utaljon az a viselkedésükre vagy éppen a külsejükre –, méghozzá sokszor durva, megszégyenítő kifejezésekkel, általában későn ocsúdnak fel, és kérnek segítséget, amikor az önbecsülésük már romokban van. A bántalmazó addigra elhiteti velük, hogy nem az általuk érzékelt valóság a létező, hanem a bántalmazóé. A NANE ezért már kamaszkorban elkezdi a felvilágosítást, középiskolásoknak tartanak foglalkozásokat, kampányaikban pedig nem elsősorban az áldozatot szólítják meg, hanem a környezetében élő családtagokat, barátokat, munkatársakat.
„Az áldozat gyakran nincs abban a helyzetben, hogy bármit is tegyen önmagáért, mert már rég elveszítette az autonómiáját. Ráadásul nagyon is tisztában van annak a kockázatával, milyen következményekkel jár, ha valamit próbálna tenni az erőszak ellen” – mondja Kriszta. A bántalmazó fél mindent bevet, hogy fenntartsa a status quót, és gyakran éppen akkor lép át fizikai erőszakba, amikor el akarják hagyni. „Amikor valaki azzal hívja fel a segélyvonalunkat, hogy »most ütött meg először«, akkor abban segítjük a hívót, hogy feltárjuk, mi történt korábban a kapcsolatában. A beszélgetés során felteheti magának a kérdést, hogy hogyan bánik vele a partnere, szokta-e becsmérelni, például lekurvázta-e, sértegeti-e őt.”
Mi a megoldás?
Akik képesek felismerni a hétköznapi hímsovinizmus manipulációit, máris jobb helyzetbe kerülnek, mert észreveszik a csapdákat, és megtanulják leleplezni ennek a nyelvét. De nem biztos, hogy ennyi elég. Patricia Evans óvatosabb, szerinte ugyanis a bántalmazó mindig tagadni fog, és nem törődik az általa okozott fájdalommal. „Valahányszor egy nő nem fogadja el társától a szóbeli erőszakot, kihívást intéz a patriarchátus ellen” – írja.
Párkapcsolati szinten a NANE és a Patent Egyesület nyújthat segítséget önsegítő csoportokkal, telefonos segélyszolgálattal, felvilágosítással. Pető Andrea szerint az hozhat tartós változást, ha újra és újra megjelennek a nők elnyomására utaló megjegyzések. „Az a 19. századot idéző nyelvezet, amely az utóbbi időben a nőkkel kapcsolatban megjelent a médiában, előbb-utóbb ki fogja váltani, hogy a nők szerveződjenek – állítja. – Minél több ilyen hangzik el, annál hamarabb jelenik meg egy pártokon átívelő mobilizálás, ami összeköti a nőket egymással. Minden kutatás ezt igazolja, szóval remélhetőleg már csak idő kérdése.”
Összefogás
A szervezetek mellett egyre több olyan vállalat van, amely kiáll a nők jogaiért. A nők vállalataként ismert AVON nemzetközi szinten és itthon is aktívan fellép a nők elleni erőszak minden formája ellen – beleértve a verbális erőszakot is. Az AVON minden eladott terméke után 1 forintot, illetve adománygyűjtő termékei teljes bevételét egy donációs alapba helyezi, amiből a számára fontos társadalmi ügyeket, így a nőkkel szembeni erőszak elleni harcot is támogatja. A NANE-vel együttműködve több figyelemfelkeltő kampányt is szervezett már a cég, és többek között az AVON 2011-es aláírásgyűjtő kampányának köszönhető, hogy a családon belüli erőszak önálló törvényi tényállás kapott Magyarországon. Az AVON 2015-ben stratégiai partnerséget kötött a Magyar Ökumenikus Segélyszervezettel is, amelynek értelmében anyagi és terméktámogatással is segíti a segélyszervezet által üzemeltetett Titkos Menedékházat, amely a kapcsolati erőszak áldozatai számára nyújt segítséget.
