Mivel foglalkozott mielőtt elkezdett ápolóként dolgozni?
Milánkovics Kinga (M.K.): Családommal 2014-ben költöztünk ki Máltára, előtte genderérzékeny vidékfejlesztéssel foglalkoztam, a gödöllői Szent István Egyetemen tanítottam. Hogy ez miről szól: például a buszmenetrendek tervezésénél nem veszik figyelembe, hogy a gyereknevelés mellett a nők is el tudjanak járni dolgozni. Egyáltalán nem triviális, hogy a vidékfejlesztés inkluzív legyen, nem véletlen, hogy olyan a vidéki nők helyzete, mint amilyen. Ezzel párhuzamosan több civil szerveződésben vettem részt, de 2008 környékén már körvonalazódott, hogy nem sok jövője lesz ezeknek, ezért váltani akartam. A gyerekeim is nagyobbak lettek, és mivel fontos számunkra a taníttatásuk, eldöntöttük, hogy eljövünk Magyarországról. Férjem Máltán kapott munkát, ezért költöztünk oda. Most is ott élünk, onnan ingázok Angliába ápolni.
Hogyan lett vidékfejlesztőből idősápoló?
(M.K.): Próbáltam az eredeti szakmámmal elhelyezkedni, nem sok sikerrel. Ott álltam 44 évesen, hogy akkor hogyan tovább. Még itthon elvégeztem egy másféléves OKJ-s ápolói tanfolyamot és önkénteskedtem egy hospice-ban. Nagyon foglalkoztatott, hogyan viszonyul az egyén és a társadalom a halálhoz, kicsit utána akartam menni ennek. Máltán kitaláltam, hogy megpróbálok ápolni, ezért elvégeztem egy újabb képzést. Egy 240 férőhelyes magánotthonban helyezkedtem el, ahol fél évig dolgoztam. Luxus otthonként adták el, de nem sok köze volt a luxushoz.
Mit ért az alatt, hogy nem sok köze volt a luxushoz?
(M.K.): Az ápolók majd megszakadtak, kevesen voltak és nem voltak jól megfizetve. Gondoljuk el, hogyan lehet két óra alatt 15 embert lefürdetni, milyen figyelem jut így egy emberre? Az otthonok Angliában sem jobbak, nagyon alulfinanszírozott a rendszer. A bentlakásos ápolás az ápoltnak és az ápolónak is jobb ebből a szempontból.
Miért váltott?
(M.K.): Négy éve kezdtem el Angliában ápolni. Egyrészt négyszer annyit fizettek, mint a máltai otthonban, másrészt olcsó ingázni a két ország között. Nagyon könnyű ápolóként elhelyezkedni Angliában, ha van az embernek némi gyakorlata és beszéli a nyelvet. Igaz, az indulás nem egyszerű, sok adminisztratív kötelezettségnek – bankszámlanyitás, biztosításszám megszerzése – kell eleget tenni. Több ápolók kiközvetítésével foglalkozó ügynökség működik Angliában; vannak, amelyek alkalmazzák az ápolókat, tehát munkaviszony jön létre a cég és az ápoló között. Az úgynevezett introductory agency-ken keresztül viszont egyéni vállalkozóként lehet munkát kapni. Előbbieknél kevesebbet lehet keresni, ezért aki feltalálja magát, hamar elmegy egyéni vállalkozónak, mert úgy heti 400-500 font helyett 700-800-at lehet keresni. Három ügynökséggel vagyok kapcsolatban, mindig előre megmondom, mikor akarok dolgozni.
Mit nyújtanak ezek az ügynökségek?
(M.K.): Ők kapcsolnak össze az ügyféllel, illetve szakmai védettséget biztosítanak számomra és a klienseim számára. A vállalkozói környezet is nagyon emberbarát, nekem egy Excel-tábla a könyvelésem, évente körülbelül háromnegyed órát foglalkozom az adóbevallásommal. Egy bizonyos összeghatárig minimális adót fizetek, fedezve van a TB-m és a nyugdíjba is beleszámít. Mindenkinek az az érdeke, hogy transzparens legyen és ezáltal megfeleljen a törvényi előírásoknak. Emiatt alig drágább legálisan ápolni, mintha feketén alkalmaznának a családok. Eleve nem megyek ilyen családhoz, mert akkor nem vagyok védve, és ki tudja, milyen körülmények várnak. Talán Németországban és Ausztriában jellemzőbb, hogy kizsákmányolják a kelet-európaikat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Angliában széles a fizetőképes réteg. Másrészt az önkormányzatok súlyos összegekkel, akár heti több száz fonttal támogatják azokat, akik egyedül nem tudnának megfizetni egy ápolót.
Mi van azokkal az ápolókkal, akik nem beszélik a nyelvet, kevés a tapasztalatuk?
(M.K.): Vannak ügynökségek, amelyek segítenek nekik elindulni, de cserébe jóval kevesebbet fognak keresni az elején. Ez körülbelül a tanulópénz, akik nem tudnak önállósodni, azok jobban függnek az ügynökségektől. Akit ki lehet használni, azt sajnos ki is fogják. Ezen a területen ugyanúgy működik a kapitalizmus, mint bárhol máshol. A gondoskodási válságban senki sem nyertes, deficites rendszerekről beszélünk, az ügynökségek is sokszor kényszerpályán mozognak.
Hogy néz ki egy munkanapja, amikor ápol valakit?
(M.K.): Kliensfüggő. Eddig 10 bentlakásos ügyfelem volt, a mostani egy nagyon jófej néni, szinte teljesen vak, nem hall jól. Én ébresztem reggel, szerencsére szeret sokáig aludni, beviszem neki a teát, leülök az ágya szélére, ő pedig mesél. Mintha az unokája lennék. Personal care-nek hívják, amikor nem önellátó az ügyfél, az ápoló fürdeti, eteti, pelenkázza. A mentálisan rossz állapotban lévő ügyfelekkel sokkal nehezebb, mert állandó stresszt jelentenek, mint például egy előrehaladott stádiumú parkinsonos beteg.
Mekkora szaktudást igényel az ápolás?
(M.K.): Gyorsan meg lehet tanulni a szakma alapvető testi vonatkozásait, apró nüanszokon múlil, kiből lesz igazán jó ápoló. Eleve a bentlakásos ápolás jelentős részét a lelki-érzelmi jellegű támogatás teszi ki. A nőknek azért könnyebb, mert a gondoskodásra vannak szocializálva. Aki nevelt gyereket, vezetett háztartást, azzal a tapasztalattal már el tud kezdeni dolgozni. Mivel mindenhol hiány van ápolókból, Nyugat-Európában férfiaknak is elkezdték reklámozni a pályát. Főleg azoknak, akik kiszorultak a munkaerőpiacról. Engem is egyre több férfi keres meg azzal, hogy menne ápolni.
Hány ügyfele szokott lenni?
(M.K.): Egyszerre csak egy ügyfelem van. Volt egy időszak, amikor másfél évig ápoltam egy nénit: két hetet voltam nála, négy hetet nem. Nem lehetett ennél tovább bírni az ápolását, mert egy nagyon nehéz kliens volt.
Hogyan tudja feldolgozni, ha meghal az ügyfele?
(M.K.): Sokat segített a hospice-ban eltöltött idő, illetve az, hogy a NANE Egyesületnél voltam segélyvonalas. Nem könnyű lelkileg látni a szenvedést. Aztán egy idő után, amikor pontosan tudja az ember, hogy mi fog jönni, már inkább szép. Rengeteg ad, ha megbízhatnak bennem a haldoklás során, hogy ott tudok lenni a családtagoknak támaszként a fájdalmukban. Egy szülésnél mindenki örül, de mi van annál felemelőbb dolog, mint valakinek úgy segíteni, hogy a fájdalmában jobban, könnyebben legyen? Nagyon intim kapcsolódások ezek. Nagy ördöngösségnek tűnhet, de szerintem csak azért, mert általában az embereknek nincs ebben rutinja.
Elmondása alapján a brit az egy jól működő rendszer, a szereplők – a családok és az ápolók – tisztában vannak a szabályokkal és az árakkal. Mi ennek az oka?
(M.K.): A britek jók abban, hogy értékeljék, ha valami olyasmit kapnak, amire szükség van. A családok boldogok, ha jó kezekben tudják a rokonukat, és én is boldog vagyok, ha megbecsülnek. Bár a középosztály ott is lecsúszóban van, mégis nagy hagyománya van az egymásról való gondoskodásnak. Elismerik és megbecsülik a gondoskodók munkáját, Magyarország ebben sehol sincs. Ettől ez még egy kihasznált szektor, az abban dolgozó nők nincsenek megfizetve. Ez azoknak jó üzlet, akik szegény országokban költik el a fizetésüket. A britek nem tudnának megélni az ápolásból, még a heti 700-800 fontos fizetésből sem, mert 8 órára vetítve az már nem is olyan nagy pénz. Az ápolás egy szűk értelmezési tartományban nagyon jó munka, azon túl viszont egyáltalán nem az. Fontos a törvényi szabályozottság is: megfoghatóak az emberek, ha hibáznak. Bármikor beperelhetem a családokat, ha nem bánnak velem jól, és erre jobbára odafigyelnek. Nemcsak szankciók vannak kidolgozva, hanem a megoldások is: van felelősségbiztosítás, ami nekem évi 90 fontba kerül, ezenkívül van az ápolóknak szakszervezetük.
Meg van határozva, hogy ápolóként mik a feladatai? Előfordult, hogy olyasmit kértek a családok, ami nem fért bele a munkájába?
(M.K.): Szabályozva van, hogy ápolóként meddig terjed a hatásköröm: kötést például nem cserélhetek, erre van district nurse, akit bármikor kihívhatok. Ha elesik az ügyfél, nem emelhetem fel, mentőt kell hívnom, nehogy nagyobb kárt okozzak, vagy esetleg én sérüljek meg. Minden évben képzésen veszünk részt, ahol elmondják az új jogszabályi tudnivalókat, illetve hogyan változnak az ápolási protokollok. A családok is tudják, mit lehet kérni, és mit nem. Találkoztam én is olyan családdal, ahol rám akarták sózni a kertet, de nem ez a jellemző. Ahogy én látom, az ápolók szívatása nem az ápolás műfajából következik. Hanem abból, hogy itt is működnek a női szocializációs sémák: ugyanolyan szituációkban találják magukat, mint korábban például a házasságukban, azaz kihasználják őket.
Mi a helyzet Magyarországon? Mennyire tartják tiszteletben a családok, hogy meddig tart egy ápoló munkája? Mik az elvárások feléjük?
(M.K.): A családok teljesen magukra vannak utalva. Gyakorlatilag nincs kiépült rendszere az idősgondozásnak: kevés magánszolgáltató működik itthon, és nem is jó a hírük. (A magyar idősellátás hiányosságairól ebben a cikkünkben írtunk.) Gondolkodtam, hogy itthon indítok ügynökséget, de a jelenlegi adóterhek mellett annyiba kerülne legálisan, hogy a családok nem tudnák megfizetni. Szintén nagy probléma, hogy a magyar családok úgy gondolják, hogy 150 ezer forintért hívnak egy ápolót, aki nem csak ellátja a nagyit, de még ki is takarít, ellátja a kertet, az állatokat. Afféle vegyes rabszolgát képzelnek el. Szerintem ez nem rossz szándékból fakad, egyszerűen meg vannak szorulva a családok, és nincs kultúrája ennek. A britek tudják, hogy az ápoló nem takarít, ezt az ügynökségek is elmondják nekik. Itthon azzal kezdik a családok a hirdetést, hogy az étkeztetésért és a szállásért nem kell fizetnie az ápolónak. Pedig ez nem egy plusz, hanem innen indul a bentlakásos ápolás. Gyakori elvárás, hogy a fekvő beteget az ápoló mozgassa, miközben nekem kint tilos emelnem gépek nélkül. Magyarországon hiányzik az előre gondolkodás: a lakások nem úgy vannak kialakítva, hogy oda be tudjon költözni egy ápoló. Egyik brit ügyfelem, miután meghalt a férje, tudatosan kisebb lakásba költözött, ahol volt külön lakrésze a leendő ápolónak. Az új lakásban közelebb is volt a rokonaihoz, akik így sokáig meg tudták oldani az ő gondozását.
Hogyan szereznek ápolót a magyar családok? Hova fordulhatnak információért?
(M.K.): Eseti megoldások vannak, szájhagyomány útján terjed az információ. Gyakran ukrán vagy erdélyi nőket, esetleg kórházi nővéreket kérnek meg a családok. Sok bántalmazásból menekülő nő ápol, akiknek így a lakhatása is megoldódik valamennyire. Még a jómóduak sem találnak könnyen ápolót. A családok örülnek, ha havi 150 ezer forintot össze tudnak dobni, 300 ezer forintért, kis szerencsével, már csoda ápolót lehet találni. Két éve indult a 3800 fős Facebook-csoportunk, ahol megtalálhatják egymást az érintettek, a családok és az ápolók, és ahová tanácsért fordulhatnak. Szerintem azért nőtt ilyen rövid idő alatt ekkorára a csoport, mert akkora a szükséglet és annyira nincs hová fordulni segítségért. A Tudatos Öregedés című portált is részben azért csináltuk, hogy információhoz jussanak a családok.
Amikor a kapitalizmus és a nők helyzetének rögvalósága egyszerre jelenik meg a mindennapokban, még a legnagyobb jószándék mellett is az jön ki, hogy mindenki szívni fog. Ha azt akarjuk, hogy az idős, félig már magatehetetlen hozzátartozónk jó ellátást kapjon, akkor nem szétcsúszott életű, bántalmazott nőkre kéne rásózni a feladatot, mondván, ők kevés pénzért is hajlandóak elvégezni ezt a munkát. Persze dönthet úgy is egy társadalom, hogy nem érdekli mi van ezekkel a családokkal.
Hogyan tudna beavatkozni az állam, hogy ez megváltozzon?
(M.K.): Egyszerű törvényi szabályozással, megfelelő vállalkozói környezet kialakításával nagyon sokat lehetne javítani a magyarországi helyzeten. Mert ami itthon van, az rémálom. Reménytelen vállalkozás lenne, ha ugyanúgy akarnék itthon dolgozni, mint Angliában. Nem tudnék legálisan megélni. Ha mindez meglenne, a piac elkezdené kifehéríteni magát. Abból kell kiindulni, hogy a családok és az ápolók az államtól vállalnak át feladatokat. Ha ehhez nem is tesz hozzá az állam, legalább ne nehezítse meg a dolgukat. Ne jelentsen plusz terhet a családoknak és az ápolóknak, ha legális keretek között akarnak együtt dolgozni. Sajnos ennek idehaza még nincs meg a know how-ja, a kutatók sem igazán látják a terep szintjén a problémák pragmatikus megoldási lehetőségeit. Hiányoznak azok a szereplők és szakmai fórumok, akik kidolgozhatnák a szükséges szakpolitikai javaslatokat. És erre a hatalom sem tűnik nyitottnak. Az érintettek a túlélésért küzdenek, nem tudják hallatni a hangjukat.
Min múlik, hogy mennyire lesz nehéz egy idős ápolása?
(M.K.): Nagyon sok múlik az adott személy igényein. Mindig kapok az ügynökségtől leírást az ügyfélről, a konkrét szakmai ápolási igényekről, de a valódi nehézség nem ezektől függ. Mindig a helyszínen derül ki, hogy mennyire lesz nehéz az ügyféllel, milyenek a rokonok, hol tudok bevásárolni. Nehezen általánosítható, hogy egy embernek az idősgondozási terhe mekkora terhet ró a családra és az államra. Egy demens időst akár 10-20 évig is ápolhat a család. Magyarországon is olyan rendszerre lenne szükség, ami nagy mozgásteret ad a családoknak abban, hogy milyen típusú segítséget vegyenek igénybe.
Meg lehet mondani, hogy tipikusan kik azok, akik külföldön ápolnak?
(M.K.): Mindenféle emberrel találkoztam már: kistelepülésekről, nyolc általánossal ugyanúgy mennek, mint Budapestről Phd-vel. Csak azok nem tudnak mozdulni, akiknek gondoskodásra szoruló hozzátartozójuk, kisgyerekük vagy idős rokonuk van otthon.
Számukra az ápolás egyfajta menekülőút?
(M.K.): Én nem annak látom: a teljesen beszorult, kilátástalan helyzetükben kinyílik számukra egy ajtó, ami mögött rengeteg lehetőség várja őket, mind anyagi, mind megbecsültség szempontjából. Mivel én magam is közvetítek ki nőket ápolni, sokukkal beszélgetek. A kutatók többnyire steril kérdéseket tesznek fel nekik: például mi a motivációd, hogy ápolónak menjél? Erre születnek azok a rendszerkonform válaszok, mint hogy el kell tartanom a családomat. Hiszen mi mást mondhat egy nő? A kutatónak nem fogja elmondani, hogy elege van a férjéből, kilátástalannak érzi az életét, pénzt akar keresni, „végre élni akar”. Nekem viszont igen.
Ha jól végzik a munkájukat, olyan megbecsülésben lehet részük, amit nőként talán egész életükben nem kaptak meg.
Szoktam látni Máltán a tengerparton nyaraló magyar nőket, akik ápolóként dolgoznak Angliában. Összeállnak, együtt mennek nyaralni, jól érzik magukat, hallom, amiket mesélnek egymásnak a napágyak alatt. Erre Magyaországon nem lett volna lehetőségük.
Szerző: Mizsur András (Abcúg)
Fotó: Végh László
