Próbáljuk csak elképzelni: olyan helyen élünk, ahol nem kell saját elektromos autóra vagy biciklire költeni, mert a garázsból mindig elköthetünk egyet. Bármikor akad megbízható bébiszitter, partner mozihoz vagy egy jó beszélgetéshez. A rokonokat külön vendéglakásban szállásolhatjuk el. Néhány emeletet liftezünk, és már használhatjuk is a ház szaunáját, könyvtárát, zöld tetőteraszát vagy meditációs szobáját. Ez a hely hat éve már nem csupán képzeletben, hanem Bécsben is létezik: a negyvenlakásos Wohnprojekt ház pont így működik. Százfős lakóközössége workshopokon tervezte meg a teljes épületet, a beköltözés óta havi tizenegy órában minden felnőtt a közösségnek és a ház körüli teendőknek szenteli magát. Mégsem kommunáról van szó, mindenki önálló lakásban élheti a magánéletét. Nem akartak szigetként működni a társasházas kerületben, ezért egy kis kávézó kialakításával nyitották meg a házukat a külvilág felé. Ezt is ők maguk üzemeltetik – itt, a Salonban találkoztunk a ház egyik lakójával és alapítójával, Markus Zilker építésszel.
„A kávézónk központi része lett a háznak, sokan kezdjük itt a napunkat – kezd bele Markus az idegenvezetésbe, miközben egyik szomszédja átnyújtja kapucsínóinkat. Lakóközösségük baráti társaságok egyesüléséből jött létre kilenc évvel ezelőtt, de néhányan az interneten találtak rá a Wohnprojektre. – Közös cél hozott minket egy fedél alá: összetartó közösségben akartunk környezetkímélő, nagyvárosi életre berendezkedni. Első lépésként a tizenöt alapítóval megfogalmaztuk a célkitűzéseinket. Eltökéltük, hogy példát teremtünk és mutatunk arra, miként lehet ökológiai, társadalmi, gazdasági értelemben is fenntartható életet élni. Azt is eldöntöttük, hogy a privát szféra megőrzésével ötvözzük a közösségi életet: legyen önállósága minden lakónak teljesértékű lakással, de osszunk meg egymással helyiségeket, járműveket, eszközöket és az időnk egy részét is. Végül kapcsolatteremtést ösztönző helyiségeket is képzeltünk a házba, ezért lett a rendezvényterem, a lépcsőház vagy a teraszok kialakítása is olyan, hogy átlássunk egyikből a másikba, és könnyen megszólíthassuk egymást.”
Markusék a meglévő co-housing példákból sokat tanulhattak, hiszen nem új jelenségről van szó. A nyolcvanas évek Dániájában épült meg az első ilyen házak egyike. Amikor Koppenhágában és más nyugat-európai fővárosokban a lakásárak elszálltak, azonos érdeklődésű emberek fogtak össze, hogy piaci kivitelező nélkül, saját szervezésben tervezzék, építsék meg társasházukat. Így akár a harmadával olcsóbbá válhatott a lakhatás megoldása. Több helyen, például az angliai Leedsben a város is támogatta a co-housingot, hiszen így elhagyatott önkormányzati ingatlanok kaptak új esélyt a fennmaradásra. Nem csak anyagilag volt vonzó a lehetőség: az új lakóhely egyesítette az urbánus és a vidéki élet előnyeit, hiszen a lakóknak nem kellett lemondaniuk sem a városi szolgáltatásokról, sem a szomszédi kapcsolatok nyújtotta segítségről és biztonságról sem.
Kommunikáló terek
Ahogy belépünk az utcáról a tágas fogadótérbe, szemben egy óriási, barátságos étkezőt és konyhát pillantunk meg az üvegfalak mögött. Már készül az ebéd, a levegőben fokhagyma illata száll. Mi is besegítünk a zöldségaprításba, ezután jöhet a terítés. Tizennyolc főre tesszük ki az evőeszközt, tányérokat, poharakat – mint ha csak egy nagy bulira készülnénk. „Előző nap lehet feliratkozni a közös ebédre – magyarázza a rendszert Markus. – Nem kötelező a főzés, mindig csak az vállalja, aki szívesen teszi. A soros séf feladata kitalálni az ételt és elintézni a bevásárlást. Fejenként három és fél euróval számolhat, amit ebéd után mindenki bedob a kalapba.” Itt, az étkezőben értjük meg az egymással kommunikáló terek mibenlétét: négy helyiséget is belátunk, a ház fogadóterét, az udvart, az alattunk lévő rendezvénytermet és a gyerekeknek épített játszószobát.
A hétszáz négyzetméternyi közös terület karbantartása sok energiájukat felemészti. Igaz, már az elejétől fogva nem sajnálták az idejüket: az első ötlettől a beköltözésig 24 ezer órát fektettek a projektbe, holott a lakók közül senki sem tulajdonos. „Az egész ingatlant a projektre létrehozott egyesület birtokolja, mi ennek vagyunk egyenrangú tagjai. A lakásmérettel arányos előleget fizettünk be, ezen felül mindenki utal havi bérleti díjat az egyesületnek. Ha valaki elköltözne, ezt a belépő összeget visszakapja” – magyarázza a pénzügyi részleteket az építész.
Szerző: Deme Zsófia Fotó: Erdőháti Áron
