Mikor volt az a pillanat, amikor megérezted, hogy ez a vírushelyzet komoly, és most valóban le kell állni?
Amikor elkezdtek érkezni a hírek Ázsia felől, bevallom, sokáig nem tudtam elképzelni, hogy ez hozzánk is begyűrűzhet. Bárhol történik ilyen, az megrázó, de az olaszországi adatokat hallva, egyre jobban ledöbbentem.
A bezártságot hogy viselted?
Bírtam, de tartósan nem rendezkednék be erre. A cél érdekében el lehet viselni egy ideig, de a szociális érintkezést nem tudom sokáig nélkülözni. Koncertek, kiállítások nélkül már éppen elég nehéz…
Februárban láthattuk a Selyem-fények című kiállításod. A megnyitó után pár héttel egy új időszámítás vette kezdetét.
Hálás voltam, hogy nem kellett lemondani a kiállítást, de az első hetekben a családom, a gyerekeim egészsége, és a világot érintő kérdések voltak legelöl. Két gyerekem van, a nagyobbik, a 16 éves Villő betegen született, többszörösen fogyatékos és egész napos ápolásra szorul. Megszoktam már, hogy az élet más feladatokkal is ellát, és hogy a művészi létet háttérbe kell szorítani. A karácsonyi balesete után Villő három komoly műtéten esett át, és bár szerencsére volt némi segítségem, a februári kiállításomra nem tudtam minden tervemet megvalósítani. Szerencsére így is sikerült a korábban készült és az új darabokból egy egységes – és utólag már mondhatom –, sikeres kiállítást rendezni.
A koronavírus sokunk életébe hozott bizonytalanságot és szorongást, és a krízis teljesen megnyugtató végét még mindig nem látni. Neked mi a terápiád?
Leginkább azokkal a barátaimmal és családtagjaimmal tartottam napi kapcsolatot, akik építőek és erőt adnak, akikkel energiát adunk egymásnak, és természetesen azokkal, akik lelki támogatást igényeltek. Olyan sok információ jut el az emberhez, én sem tudtam kiigazodni egy idő után. Még mindig nem tudjuk egész pontosan, mivel állunk szemben, ilyen rendkívüli helyzet még nem volt, ebben senkinek nincs rutinja. Azt gondolom, nem szabad félni, de körültekintéssel és éberséggel kell figyelni a történéseket. Nagyon sok szép példa volt az emberek összetartására, és drámai helyzeteknek is szemtanúi lehettünk a közösségi médián keresztül, de nem lehet belehalni a másik fájdalmába, így én is tudatosan határt szabtam magamnak, hogy meddig engedem be a nehéz híreket, és mit kezdek velük.
Van, akit a könyvek vagy a zene kapcsol ki, téged az alkotás segít ebben a rendkívüli helyzetben?
Bevallom, számomra nem inspiráló időszak ez, kevésbé alkotok aktívan. Vannak munkáim, megrendeléseim, azokat persze örömmel elkészítem. A körülöttem lévő művésztársaim közül többeknél is ezt tapasztalom. Inkább a befelé fordulás jellemző most rám. Ami biztosan inspirál, az a természet, például a Balaton-felvidéki kertünkben azonnal jobban érzem magam. Ha valami miatt nem tudok dolgozni, azok valójában sosem tétlen időszakok, mert folyamatosan érnek élmények, amelyek gyakran elrejtve, de tovább élnek bennem, és később a felszínre törnek, megsegítenek inspirációval, témaválasztással.
Aki látta már az olajképeid, témáiban is mind különlegesek.
Évekig tagja voltam egy alkotóközösségnek, ahol lelki-szellemi síkú témákat dolgoztunk fel művésztársaimmal. A Napút Művészeti Akadémia tagjaival a mai napig vannak közös kiállításaink, nem szakadtunk el egymástól. A törekvés az, hogy nemcsak a saját személyes, külső vagy belső élményeinkről szóljanak a képeink, hanem – mint egy jó versben –, megpendítünk olyan húrokat, hogy a másik is magára ismerhessen. A koronavírus egy olyan transzformáló erő, hogy biztosan le fog csapódni a jövőbeni képeken.
Mindenki a saját hitvallása szerint értelmezi a történteket. Sokan gondolják, hogy ez a természet bosszúja az embereken. Mit gondolsz erről?
Mindenfélét lehet olvasni, és nem könnyű kiigazodni a hírek és az elméletek között. Elsősorban a saját életemre igyekszem mindezt vonatkoztatni, csak abban a közegben tudok valamit tenni, amire hatásom van. A természet megpihenhetett, ez jó és különleges tapasztalat, mert ilyen lelassulásban nem volt még részünk, de tovább kell gondolni, hogy mindez mire hívja föl a figyelmünket. Mivel festő vagyok, képekben gondolkodom. Ha most engem is elér egy szép nyári blúz reklámja, akkor azonnal felmerül bennem az is, hogy vajon hol készült, honnan repítették ide. Ezen a gondolatbeli festményen a blúz mellett egy kérdőjel és egy kondenzcsík is megjelenik. Nem kell különösen vizuálisnak lenni ahhoz, hogy feltegyük a kérdést magunknak, vagy akár egymásnak: le tudunk-e mondani olyan dolgokról, amelyek nélkülözhetőek, tudunk-e tudatosabban dönteni, mint régebben?
Milyen hatással lesz a járvány a művészetre? Nagyon sok művész komoly gondokkal küszködik nemcsak a lemondott kiállítások, fellépések miatt, hanem egzisztenciálisan is.
Ha a művészet mennyisége és minősége is drasztikusan hanyatlik, az semmire és senkire sincs jó hatással, tehát harcolni kell a fennmaradásért. A gyorssegélyek segíthetnek egy darabig, de erre nem lehet berendezkedni, mert az ember lelkét az építi, ha tudja, hogy szükség van a munkájára.
Jobb híján online fogyasztjuk a kultúrát hónapok óta.
Az áthidaló digitális opciók, mint az online koncertek, tárlatok egy darabig jóleshetnek, de nem pótolhatják hosszú távon a valós élményeket. Egy festmény „roncsolódik” a kijelzőn. Nekem is van honlapom, jelen vagyok a munkáimmal a közösségi fórumokon, de sokat teszek az élő művészet megmaradásáért, alkotóként és befogadóként egyaránt. Nagy zenerajongó is vagyok, és elképzelhetetlen, hogy tartósan távol maradjak a koncerttermektől. Most megtapasztalhattuk a különbséget az „online élő” és a valóban élő között. Az élő művészet lényege, hogy amikor eredetiben látod a festményt, abban megtapasztalhatóan benne van az emberi lélek. Egy ecsetvonásban ott vannak az életem tapasztalatai, érzései, a lelkem egy darabja. Így kapcsolódunk igazán egymáshoz, a művészet így lehet közvetítő, út lélektől lélekig. Ezt ne spóroljuk meg. Nem szabad, hogy a művészet a járvány áldozatává váljon, nem szabad, hogy ezek a „lélektalálkozások” sérüljenek.
