Nevettet a tévében, szórakoztat a színházban, és saját bevallása szerint is rajong a vígjátékokért. Dénes Viktor színész-rendező mindenütt gondoskodik a jó hangulatról, nem volt ez másképp a beszélgetésünk alatt sem.
A pandémia előtti időkben rengeteg mindennel foglalkoztál, hogy érintett, hogy akaratodon kívül vissza kellett venned a tempóból?
Tavaly márciusban még nagyon élveztem ezt az új helyzetet, boldog voltam, hogy otthon lehetek. Reggelente kiültünk Julival (Horányi Juli énekesnő, látványtervező, Viktor felesége – a szerk.) az erkélyünkre, és gyönyörködtünk a természetben. A nap fénypontját az jelentette, amikor az általunk Matyinak elnevezett madár elszállt felettünk – és ez bőven elég volt. Az, hogy ez a mai napig tart, már kezd kényelmetlen lenni.
A rengeteg minden alatt értendő, hogy több színházi társulattal dolgoztál színészként és rendezőként is, ráadásul 2020-ban társulati tag lettél a Budapesti Operettszínházban is.
Mielőtt társulati tag lettem az Operettszínházban, szabadúszó voltam, mindenfélét csináltam. Barátommal, Farkas Ádámmal például egy produkciós céget is alapítottunk. Az Operettszínházba a 2019-es Nemzetközi Lehár Ferenc Énekverseny után kerültem be, ahol Faragó Alexandrával második helyezettek lettünk. Már akkor úgy éreztem, hogy ez egy olyan közösség, ahová szívesen tartoznék, és aztán szerencsére meg is kértek, hogy legyek a társulat tagja. Való igaz, hogy nem a legszerencsésebb évadban csatlakoztam, hiszen hiába dolgozunk és csinálunk előadásokat, mégsem tudjuk őket igazán a közönség elé vinni.
Az Operett előadásait ugyanis online is lehet nézni. Furcsa üres színházban játszani?
Az interjúról is épp a színházba fogok menni, mert felvesszük a Marica grófnőt. Egyébként eléggé érdekes vállalkozás streamelt előadásokat felvenni. A zenés produkcióknál megszoktuk, hogy egy jelenet után a nézők tapssal fejezik ki a tetszésüket, na most arra kell figyelnünk, hogy ha vége van, akkor egyből menjünk tovább, nem kell időt hagyni a tapsolásnak. És természetesen közben azt is fontos észben tartani, hogy a darabot nyolc kamerával rögzítik. Már-már filmesen kell játszanunk, hiszen vannak egészen közeli képek is, ahol nem mutatnak jól a nagy mozdulatok, gesztusok.
Említetted a Marica grófnőt, és ott van a Csárdáskirálynő, amivel az Operettben debütáltál. Milyen könnyen tudsz azonosulni a táncos-komikus szerepekkel, amelyeket alakítasz?
Régen mindig megkérdezték tőlem, hogy van-e szerepálmom, és én mindig azt feleltem, hogy a Csárdáskirálynő kedves, bolondos Bóni grófja, mert annyi rétege van, és olyan sok fordulatot lehet benne megcsinálni. Azt gondoltam, hogy ez a karakter egy színésznek jutalomjáték – és tényleg az, főleg ebben a mostani rendezésben.
Az Operettszínházban jellemző, hogy váltott szereposztásban játszanak a színészek. Mennyire vagy hajlamos arra, hogy összehasonlítgasd magad a váltótársaiddal?
Bennem nincs ilyen, már csak azért sem, mert a váltótársaim teljesen más személyiségek. Elvárhatatlan, hogy ugyanúgy formáljunk meg egy-egy karaktert. Mivel mindannyian erősen különbözünk egymástól, ráadásul különböző iskolákból jövünk, alapvetően máshonnan közelítünk egy-egy szerephez. Ezért szoktam azt mondani, hogy bármelyik más színésszel nézed meg a darabot, egy teljesen más előadást fogsz látni.
Az operett megosztó műfaj, szerinted miért van ez?
Erre nehezen tudok válaszolni. Egy dologban hiszek: ha egy produkció szakmai alapokra épül, és minőségi hozzáállással készül, az csak jó lehet. Aztán természetesen ízlésekről nehéz vitatkozni, mert nem mindennap hallgatok Rammsteint én se. (Nevet.)
A tévénézők is találkozhatnak veled, játszol ugyanis a TV2 új napi sorozatában, a Doktor Balatonban. Hálásnak tűnik Fülöp, a kissé bogaras rovarszakértő szerepe.
Tény, hogy könnyen jött belőlem ez a karakter is. (Nevet.) És a megformálást segítette az is, hogy iszonyatosan jól írták meg a forgatókönyvet: szuper párbeszédek és helyzetek vannak benne, amelyeket élvezet eljátszani.
És az is szuper lehetett, hogy a Balatonnál forgattatok.
A Balatonnál is voltak forgatások, de a legtöbb jelenetemet a szentendrei Skanzenben vettük fel – ott van az a falurészlet, amelyet nap mint nap látunk a sorozatban.
Ezt már láttad?
Tenki Dalma: „A kamera mindent megmutat, ott nem lehet kamuzni”
Miközben gyógypedagógiát hallgat, ezer szálon szalad vele az élet: felváltva próbál és forgat, sérült gyerekeknek segít, és ha úgy hozza a sors, telefonközpontost „alakít”. Tenki Dalmával, a Doktor Balaton című magyar napi sorozat egyik női főszereplőjével beszélgettünk.Azt olvastam, hogy mióta az eszedet tudod, színész szerettél volna lenni. Mikorra datálható ez nagyjából?
A családi legenda szerint azután kezdtem el mondogatni, hogy színész leszek, hogy 13 évesen megnéztem A vörös malom című musicalt, amely óriási hatással volt rám. Akkor ott, a nézőtéren ülve elkezdtem vágyat érezni, hogy nekem is a színpadon kellene állnom, és azt csinálni, amit a színészek. De ha jobban belegondolok, korábbra kell visszanyúlni. Nagyjából oda, hogy kisgyerekként észrevettem, hogy ha bohóckodom, egész jól el tudom szórakoztatni a környezetemet, és ez tetszett.
A Színház- és Filmművészeti Egyetemre zenés osztályba vettek fel. Mindig is ez volt a terved?
Egyáltalán nem, egyszerűen az történt, abban az évben csak bábos és zenés osztályt indítottak. Úgy gondoltam, a bábhoz nem igazán van affinitásom, inkább megpróbálom a másikat, és nagy szerencsémre felvettek.
Előtte jártál Földessy Margit drámastúdiójába, majd két évig a Nemzeti Színház Stúdiójába. Melyik milyen élmény volt?
Mindkettőnek rengeteg előnye volt. Földessy Margit ugye főleg gyerekekkel és nagyon fiatal felnőttekkel foglalkozik, ő leginkább arra törekszik, hogy felszabadítsa és oldja a gátlásaikat. Neki köszönhetem azt is, hogy bekerültem a Nemzeti Stúdiójába, ő ajánlott be ugyanis Jordán Tamáshoz. A Nemzeti Színház stúdiósának lenni elképesztő élmény volt. Ott minden olyat meg lehetett tanulni, amit amúgy csak akkor tapasztalsz meg, ha már kikerülsz a Színművészeti Egyetemről – hogy hogyan kell viselkedni, dolgozni egy színházban. A Nemzeti Stúdiójában egyébként ugyanazok a színészek és rendezők foglalkoztak velünk, akik a mai napig meghatározó szereplői a magyar színházi életnek. Molnár Piroskától például rengeteget tanultam a művészi beszédről. Vagy mondjuk amikor játszottuk a Vesztegzár a Grand Hotelben című előadást, Benedek Miklós egyszer csak odaállt mellém, és odasúgta: „most vagy a második rostán, most kell még megmutatni, hogy te ezt nagyon akarod, úgyhogy ezt a verset még tanuld meg”. Ilyen csodálatos dolog, hogy a szakma legnagyobbjai izgulnak érted, hogy bekerülj a Színműre, elég ritkán adatik meg. Meg is hatódtam most, hogy visszaidéztem ezt az emléket.
A támogatásukat sikeres felvételire is váltottad.
Így van, a Színművészetin aztán azzal kellett foglalkoznom, hogy megtaláljam önmagam – beleértve a kezemet, a lábamat, a hangomat és a gondolataimat is. Ez sokszor elég gyötrelmes volt.
A rendezés hogyan jött az életedbe?
Amikor ültem a próbákon, és játszottak valamit a kollégák, mindig eszembe jutott, hogy ezt vagy azt így vagy úgy kéne inkább csinálni. Feszített belülről az érzés, hogy ezeket ki is mondjam, de persze a kezdő színész nem pofázik bele a rendező dolgába. Aztán amikor pár perccel később a rendező azokat az instrukciókat adta a színészeknek, amiket én is adtam volna, az visszaigazolás volt számomra, hogy talán van a rendezéshez érzékem. Meg aztán a másik, hogy mindig is rettentően dühített, ha egy rendező felkészületlen, és fogalma sincs, hogy mit csinál. Akkor azt érzem, hogy tulajdonképpen nem tisztel meg engem, nem tiszteli azt, amivel foglalkozik, és ez nem fair. Ez a két tapasztalás csak gyűlt és gyűlt bennem, aztán egyszer csak eljött az idő és a lehetőség, hogy megmutassam magam rendezőként. Ez a Boldogság… című darabban volt, amely Cserháti Zsuzsa emlékére készült.
Ez volt az első előadás, amelyen a feleségeddel, Horányi Julival együtt dolgoztatok, ugye?
Igen, és pont Juli volt az, aki megkérdezte, nem akarom-e megrendezni. Azóta is jól megy a közös munka, remekül tudunk egymással dolgozni.
Adott egy házaspár, amelynek az egyik tagja énekesnő, a másik zenés színész. Hogyhogy nem született még közös dalotok?
Nem te vagy az első, akiben ez felmerült. (Nevet.) Lehet, hogy előbb-utóbb sort kerítünk erre is, de tudod, az van, hogy egyelőre mindketten a saját területünkön szeretnénk elérni mindazt, amire vágyunk. Ha ezek megvalósulnak, akkor utána megpróbáljuk ezt a két művészi világot összehozni.
Milyen terveid vannak a közeljövőre?
Hamarosan próbálni kezdünk egy Molière-darabot a Scapin furfangajait, amelynek én vagyok a rendezője, remélhetőleg március végén vagy április elején be is tudjuk majd mutatni a Hatszínben. Rögtön utána kezdődnek az Operettszínházban a Hegedűs a háztetőn próbái, abban a szabófiú leszek, aztán előkészítek egy tévéjátékot, amelynek A kis herceg című zenés előadásunk az alapja, ezt nyáron fogjuk felvenni. És közben megkértek, hogy a korábban a Budafoki Dohnányi Zenekarral készült Bach: Phoebus és Pán párviadalát újítsuk fel áprilisban úgy, hogy ezt a kantátát vegyítsük a kortárs popzenével. Úgyhogy nem fogok unatkozni a következő hónapokban…
Fotó: Czvitkovits Judit
