2011-ben az Ernst & Young őt választotta az év üzletemberének, de a szakmai sikereket nem pénzben, hanem értékteremtésben méri. Az általa megálmodott Ski43 programmal például az volt a célja, hogy minél több gyerek megtapasztalhassa a síelés és a snowboardozás örömeit – ingyenesen. A nonprofit kezdeményezés komplett programsorozattá nőtte ki magát, látva Csaba szörfmániáját pedig azon sem csodálkoznánk, ha a közeljövőben hullámokon lovagolhatnának a kisiskolások.
Pár napja jöttél haza Baliról. Nyaralás vagy üzleti út volt?
Szörfözés volt üzleti elemekkel.
Egy darabig éltél is Balin, ugye?
Amikor 2020 márciusában itthon kihirdették a veszélyhelyzetet, és hogy lezárások lesznek, négy gyerekemmel és a volt feleségemmel elutaztunk Balira. Négy hónapot töltöttünk ott, de nem a vírus, hanem a lockdown elől menekültünk – a szabadság ugyanis nagyon fontos számomra. Pechünkre, a megérkezésünk után két nappal Indonézia is hasonló bejelentést tett, lezárták a strandokat is, úgyhogy elvileg szörfözni se lett volna szabad… (Mosolyog.)
Mióta vagy oda ennyire a szörfözésért?
Négy évvel ezelőtt, 43 évesen kezdtem el, és rögtön beszippantott.
Nyaralás alatt neked mennyire könnyű elengedni a munkát?
Nem szoktam egyfolytában a telefonomat nézni, teljesen bele tudok lazulni a nyaralásba. De ahhoz, hogy így tudjak a munkához állni, kellett az életközepi válság, amely azt hiszem, majdnem mindenkit utolér, hiszen ez a fejlődésünkből adódóan bekövetkezik, azonban csak kevesen élik meg. Amikor nagyjából az életünk feléhez érünk, elkezdünk visszatekinteni, mi az, amit elértünk, és mi az, amit másképp csinálnánk az életünk második felében – persze ez nem feltétlenül ilyen tudatosan zajlik le bennünk. Sőt! Életünk első felében egót növesztünk, ami többek között segít bennünket túljutni a nehézségeken, azonban hosszú távon fárasztó ezt cipelni. Hogy ki mit tesz hozzá a saját hamis énjéhez, az teljesen egyedi. Nekem biztosan hozzátartozott az üzletember szerep. Nagyon sokszor az élet rárúgja az emberre az ajtót, de sokan akkor sem veszik észre, hogy változtatniuk kellene, ha a lengőajtó negyvenszer veri őket orrba. Szerencsére én vettem a lapot, vagy lehet, hogy kellőképpen nagy pofonokat kaptam…
Az egyik gazdasági portálon úgy is fogalmaztak, hogy megjártad a mennyet és a poklot az üzleti életben.
Ha felületesen nézzük, akkor ez így igaz. Az üzlet azonban számomra nem a vagyonszerzésről szól, hanem az értékteremtésről: valamit létrehozni, olyat alkotni, ami korábban nem létezett, olyasvalamit, amihez hozzá tudom adni saját magam. Ez az, ami éltet, ez az, ami mozgat. Az, hogy a vagyoni helyzetem hogyan alakult, sokadrangú kérdés. Engem inkább az érdekel, hogy milyen változásokon megyek keresztül, mivé válok. Ugyanis még mindig ebben az életközepi válságban vagyok – és imádok benne lenni, nem is nagyon akarok kijönni belőle. Jó megtapasztalni a változásokat, megismerni saját magamat, a való énemet.
A változás szemmel is látható: a szigorú, öltönyös stílust átvette a laza beach boy imidzs.
És van harminc kiló különbség is. (Nevet.) Fiatalkoromban rendszeresen sportoltam, aztán ahogy egyre komolyabban vettem a munkám, az edzés úgy kopott ki a mindennapjaimból. Pedig a sportot nem szimplán szeretem, hanem abszolút a személyiségem része. Azt szokták mondani, hogy a sport érzelmi alapú stresszkezelés, úgyhogy biztosan ez is hozzájárul a lelki nyugalmamhoz. Ha jó formában vagyok, heti hatszor lefutok egy félmaratont, és mellette úszom, plusz a gyerekekkel eljárok trambulinozni, gördeszkázni.
Hogyan találtál vissza a sporthoz?
Volt egy cégem, amit hosszú éveken keresztül építgettem (ez a hajdani E-Star Alternatív Energiaszolgáltató Nyrt., ma ENEFI Nyrt. – a szerk.), és ami 2012-ben csődbe került, mert csettintésre elkezdtek nem fizetni az ügyfeleink. Csődvédelembe kényszerültünk, de végül meg tudtunk állapodni a hitelezőinkkel. Amikor kijöttünk ebből az egy-másfél éves gödörből, akkor felszabadultam egy kicsit, és elkezdtem újra sportolni.
Úgy hírlik, hogy naponta három ötlet pattan ki a fejedből, hogy bír veled lépést tartani a környezeted?
Megfigyeltem, hogy az alacsony terhelésű sportolásnál szuperül áramlanak az érzések, gondolatok, a legtöbb ötletem futás, bringázás vagy úszás közben jön. Most már azonban nem feltétlenül osztom meg mindet azokkal, akikre adott esetben tartoznának, kímélem a környezetemet. (Nevet.) De nem szeretem, ha az ötleteim a polcon porosodnak, igyekszem megvalósítani őket.
És az például hogy jut az ember eszébe, hogy csinál egy sípályát Eplényben?
Eplényben tanultam meg síelni, 1985-ben voltam ott először. A nyolcvanas évek elején még a szovjet csapatok építették oda a felvonókat, amiket persze később nekünk le kellett bontani, mert elég ramaty állapotban voltak – se a kornak, se a biztonsági kritériumoknak nem feleltek meg. Az eplényi kocsmában egyszer elkezdtem mondogatni, hogy lehetne ám itt rendes sípályát is csinálni, csak nem biztos, hogy az önkormányzatra kellene bízni, lehet, hogy magánkézbe kellene adni, befektetőket találni… Addig-addig mondogattam, amíg végül én valósítottam meg, és lám, a Síaréna lett Magyarország legnagyobb sícentruma.
Nagyjából egy éve pattant ki a fejedből a Ski43 ötlete is, ugye?
Igen, épp Bécsbe indultam szörfözni, és Komárom magasságában bevillant, hogy a hétköznapokon, munkaidőben, vagyis amikor nem működik teljes kihasználtsággal a Síaréna, szervezett gyerekcsoportok ingyen síelhetnének és snowboardozhatnának a pályákon. Amikor pedig sikerült kidolgozni a nonprofit kezdeményezés részleteit, már tudtam, hogy ez a program más sportokra is átültethető, sőt bármilyen más területre is. Elvégre mi a kiindulási pont? Az, hogy teljesen egyenlőtlen a javak elosztása a Földön, vagyis rettentően komoly kapacitáskihasználatlanságok vannak – és mi nem teszünk mást, csak a rendelkezésre álló kihasználatlan kapacitást odaadjuk a gyerekeknek ingyenesen.
A koronavírus-járvány beárnyékolta a kezdeményezést?
Augusztus 24-én támadt az ötletem, és január 4-én jött az első turnus Epénybe. Mindössze négy hónapunk volt a megvalósításra, ennek ellenére óriási siker lett, közel 13 ezer gyerek síelt és snowboardozott velünk. A pandémia alatt közösségi élményt adni a kicsiknek igazi ritkaságnak számított, pedig a lelki fejlődésükhöz elengedhetetlen, hogy közösségben gyűjtsenek élményeket.
A síszezon végén pedig megszületett a Sport43.
Először maradtunk a Síarénában, a Libegő43 libegőzést és túrázást kínált, majd jött a Skate43, vagyis a gördeszkázás itt, a Budapest Gardenben, aztán pedig állami támogatással a bringázás (Bike43) és az evezés (Row43) a Tisza-tavon. Azt szoktam mondani a kollégáimnak, hogy az ötleteket azért kell hagyni megvalósulni – még ha eleinte nem is látjuk tisztán, mi sülhet ki belőlük –, mert csodákat idézhetnek elő, és így történhet meg, hogy egy kezdeményezéstől sokkal többet kapunk, mint amennyit mi adtunk.
És most már a kulturális programokat kínáló Culture43 előkészületei is folynak, ugye?
A sportprogramok egyelőre az általános iskolásoknak szólnak, a szeptemberben induló Culture43-vel a gimnazistákat is szeretnénk megszólítani. Tárlatvezetéseken, színházi előadásokon, írótalálkozókon lehet majd részt venni – szintén ingyenesen, szintén tanítási időben. Szeretnénk emberközelivé tenni a kultúrát, de ez úgy nem lehetséges, ha egy Csontváry-festményt kell nézni 13 méterről, síri csendben, nehogy a teremőr csúnyán nézzen. Ha egy kortárs művész mutatja be a saját alkotásait, akkor viszont interaktívvá válhat a program.
Ha nem épp a gyerekek ingyenes programlehetőségeinek megteremtésén, akkor min fáradozol?
Most is van pár megvalósításra váró ötletem. Eplényben például szeretnénk létrehozni a világ leghosszabb vízicsúszdáját, Budapest mellett pedig egy olyan, termálvizes hullámmedence előkészítésén dolgozom, amely óceáni méretű és minőségű hullámokat képes generálni a szörfösöknek.
Jól sejtem, hogy a szörfözéssel töltődsz?
Leginkább az egyedüllét az, ami feltölt. És a csend. Nem véletlen, hogy szörfutakra is gyakran egyedül megyek.
Fotó: Czvitkovits Judit, Neményi Márton
