Dr. Michaeleen Doucleff tudományos-ismeretterjesztő újságíró, kisgyerekes anya. Kapcsolata 3 éves kislányával Rosyval messze nem volt ideális, napjaikat az átlagnál is hevesebb és gyakoribb hisztik, kiabálások tarkították, amikor a legegyszerűbb feladatok is, mint például a reggeli készülődés, igazi, hadműveletté váltak. A teljes kétségbeesés szélén állva egy mexikói utazás azonban váratlan fordulatot hozott az életükbe.
Doucleff a maja gyerekek kiemelkedő koncentrációs képességéről készített riportot Mexikóban, közben napokon át figyelte a családok napi rutinját, és amit látott, attól leesett az álla. Sehol nem volt kiabálás, drámázás, a gyerekek mégis tisztelettudóak, kedvesek és segítőkészek voltak. „Meg akartam tudni, mi a titkuk. Azt akartam, hogy nekem is nyugodt, derűs kapcsolatom legyen Rosyval.” És nemcsak megtudta és megtanulta mindezt, de Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? címmel egy érdekes és használható tanácsokkal teli könyvet is írt a témáról.
Együtt a nagy család
A megvilágosodással járó mexikói élmény nyomán aztán Doucleff – lánya társaságában – nyakába vette a világot, elutazott a Föld eldugott sarkaiba, hogy elfeledett, ősi nevelési módszereket tanulmányozzon. Már az első mexikói utazás során nyilvánvalóvá vált számára, hogy a nyugati világban alkalmazott gyereknevelési módszerekkel gyakran teljesen tévúton járunk. De persze az is igaz, hogy a világ is alaposan megváltozott körülöttünk.
A gyereknevelés a múltban többgenerációs feladat volt. Régen teljesen természetes volt, hogy a gyerekeket nem kizárólag az anya és az apa neveli, hanem az, aki épp ráér a rokonságból, a nagynéni, a nagyszülők, a nagyobb unokatesók. Ma a nyugati világban sajnos mindez sokak számára lehetetlen, hiszen a nagycsalád szerteszét van, gyakran a Föld különböző pontjain. Mexikóban, a majáknál, a Kanada északi csücskében élő inuitoknál vagy a tanzániai hadzáknál azonban az, hogy a család különböző generációi közel vannak egymáshoz, akár egy fedél alatt, még ma is általános.
Szintén nagy felismerés volt számára, hogy a meglátogatott közösségnél a gyerekeket – persze az életkoruknak megfelelő módon – egész kicsi kortól bevonják a felnőttek életébe. Ezzel szemben a nyugati világban a gyerekek legfőbb dolga és feladata a játék. Ennek érdekében a szülők a szabadidejüket telepakolják gyerekprogramokkal, játszóházba, játszótérre járnak, és milliónyi játékkal zsúfolják tele a házat.
Amikor megelevenedik a könyv
A maják már egészen kicsi kortól kezdve hagyják, hogy a gyerekek segítsenek, akkor is, ha ezzel ők sokkal később lesznek kész a munkájukkal. A gyerekek viszont örömmel és kíváncsisággal vetik bele magukat a felnőttek feladatiba, legyen az a házimunka, a kert vagy az állatok körüli teendők, az évek alatt aztán észrevétlenül hozzászoknak ehhez, és az ő életük része is lesz mindez.
Úgy hozta a sors, hogy a könyv egy részét akkor olvastam, amikor a 7 éves kisfiammal a nyári szünet egy hetét a nagyszülőknél töltöttük falun. Míg én home office-ban dolgoztam, a kisfiam hol a nagypapájával járta a kertet, és segített neki, amiben kellett, hol a nagymamájával sütött-főzött a konyhában. Én pedig szép lassan rájöttem, hogy mindaz, amiről a könyvben olvasok, más környezetben, de itt játszódik le a szemem előtt.
Budapesten a mi életünk is a kisfiam körül forog, igyekszünk úgy programokat szervezni, hogy az neki is jó legyen, otthon felváltva játszunk vele és szórakoztatjuk, nehogy unatkozzon. Aztán egy idő után mégis unatkozik, nincs kedve semmihez, és őszintén szólva, én is szívesebben csinálnék mást a kisvonatok tologatása vagy az újra és újra lejátszott társasjátékok helyett.
Itt viszont semmi nyafogás nem volt, Dani lelkesen szedte a tyúkok alól a tojásokat, hozta a kertből a karalábékat és cukkiniket, locsolta esténként a virágokat. És hihetetlenül élvezte, hogy része lehet mindennek, nem kellett noszogatni, önként tette mindezt. A nagy táskányi játékokat pedig, amiket magunkkal hoztunk, nehogy unatkozzon, egész héten elő sem vette.
Az egyedülálló nő nem alkalmas gyereknevelésre, a legtöbb gyereket mégis ők nevelik fel
A brit Országos Egészségügyi Szolgálat nemrégiben bocsánatot kért, amiért azt mondták, az egyedülálló nők nem képesek ideális körülményeket biztosítani egy gyereknek - ettől függetlenül persze a legtöbb országban még mindig ez a hivatalos álláspont.Fő a nyugalom!
A könyv szerzője, amikor lányával megérkezett Kugaruukba, ebbe a sarkvidéki kis faluba, már az első pillanattól feltűnt neki, hogy milyen nyugalom van. Nemcsak a természeti környezet árasztotta magából a nyugalmat, de az emberek is. Így ők, amikor a boltba tartva Rosyra épp rájött a hiszti, meglehetősen nagy feltűnést keltettek. Természetesen szeretett volna utánajárni, honnan jön ez a végtelen nyugalom, hogyan képesek a szülők a legnagyobb konfliktusokat is csendesen elsimítani, és hogyan képesek arra már a legkisebb gyerekek is, hogy kezeljék a saját dühüket.
Elolvasva ezt a fejezetet én is elgondolkodtam a mi konfliktusainkon a kisfiammal. A szokásos forgatókönyv nálunk is a hiszti-kiabálás-megsértődés háromszögben mozog. Pedig a kisfiam düh- és energiaszintjét a kiabálásommal csak tovább fokozom. Ehelyett mit tesznek az inuitok? Kiabálás és hangos szavak helyett inkább csöndben fordulnak a gyerek felé, nyugalmat sugároznak, mint egy lágy takaró, úgy állják útját a kiáramló dühnek. Nem papolnak arról, hogyan kellene egy ilyen nagy gyereknek viselkednie, mert tudják, ebben az állapotban úgy sem jut el hozzá.
Tudom, ez leírva nagyon szépen hangzik, és amikor az ember maga is úgy érzi, hogy szétrobbantja a düh, akkor nehéz mindezt véghez vinni.
Igen, nem kérdés, hogy először nekünk kell megtanulni azt, hogy ilyen helyzetekben hogyan csillapítsuk le saját haragunkat. Még szerencse, hogy a könyvben ehhez is kapunk – tényleg használható – segítséget.
Azt például tudjátok, hogy ha ámulattal néztek körül, az segíthet a düh lecsillapításában? Persze ezt is gyakorolni kell. „Az érzelmek kicsit olyanok, mint az izmaink. Ha nem használjuk őket, elsorvadnak – mondja egy neurobiológus a könyvben. – De minél többet eddzük őket, annál erősebbek lesznek. Tehát minél többször csodálunk meg dolgokat, később annál könnyebben kiválthatjuk magunkban az adott érzést.”
Óránként hányszor mondod meg, hogy mit kellene csinálnia?
Megszámoltátok már, hányszor figyelmeztetitek, utasítjátok, szóltok rá, mondjátok meg a gyereknek, mit hogy kellene csinálnia? A közép-afrikai bajaka népnél, amely ma is vadászó-gyűjtögető életmódot folytat, egy kutató megfigyelte, hogy óránként átlagban mindössze három utasítás hangzott el a szülők szájából. A könyv szerzője is megpróbálkozott azzal, hogy megszámolja, ő hány utasítást ad a lányának, de tíz perc után feladta, mert percenként elhangzott legalább egy.
Doucleff a tanzániai hadzáknál egy még ma is vadászó-gyűjtögető életmódot folytató népcsoportnál töltött hosszabb időt lányával. A hadzák gyermeknevelésének egyik alapja, hogy meghagyják a gyerekek autonómiáját, nem akarják folyton megmondani nekik, hogy mit tegyenek. „ Abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy maga a gyerek tudja legjobban, ő hogyan képes tanulni és növekedni. Amit a szülő mond – az esetek túlnyomó többségében – csak akadályozza a gyereket.”
Ez persze nem azt jelenti, hogy nem figyelnek rájuk, és azt se tudják, mit csinálnak egész nap. Nagyon is éberen figyelik őket, de csak a háttérből, és úgy fonnak egyfajta láthatatlan biztonsági hálót köréjük, hogy mindeközben nem telepszenek rá a gyerekekre, nem irányítják őket és nem döntenek folyton helyettük.
Mialatt a könyv készült, Doucleff és lánya kapcsolata gyökeresen megváltozott. Ő maga is elkezdte ezeket az ősi nevelési módszereket saját lányán alkalmazni, és szép lassan képessé vált arra, hogy segítsen lányának abban, hogy a benne lévő jó szándékot és a lelkes segíteni akarást kibontakoztathassa. Már nem kontrollálni akarta őt, hanem megtanult együttműködni vele. A könyv készítése során szakemberekkel is körüljárta ezeket a módszereket, és levezette, hogyan hatnak azok a gyerekekre. A praktikus, kézzelfogható tanácsok mellett ez a könyv abban is segít, hogy mi, olvasók is rálássunk – kicsit távolabbról, más szemszögből – a saját nevelési módszereinkre, és újragondoljuk azokat. Hisz ki ne szeretne a gyerekéből segítőkész, kedves felnőtteket nevelni?
Szöveg: Tóth Judit Fotó: Getty Images Könyv: Michaeleen Doucleff, PhD: Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? – A gyereknevelés elfeledett, ősi módszerei (21. Század Kiadó)
