Közismert tény: borzasztóan nehéz a traumákat hátrahagyni. Megrázni magunkat, felállni, visszanyerni a hitünket. Különösen igaz ez akkor, ha a bizalmunkat gyerekkorban törték össze. Andi és Zsófi családon belüli erőszak miatt került állami gondozásba, közös bennük az is, hogy mindketten szexabúzus elől menekültek el. Felnövéstörténetük lényege, hogy – traumáik ellenére – ma már mindketten elégedettek az életükkel.
Fiatal, mosolygós nő száll be mellém a kocsiba az Oktogonnál, együtt indulunk a vidéki gyerekotthonba, ahol felnőtt. Mire az autópályára érünk, sok fontos részlet elhangzik a gyerekkoráról. „Négyéves koromig átlagos családi életünk volt a szüleimmel és a bátyámmal. Nem emlékszem hangos szóra. Aztán apukámnál felfedeztek egy rosszindulatú daganatot, és nem sokkal később eltemettük – meséli. Bár egy veszteségnek nem kell szükségszerűen újabb veszteségekbe torkollnia, az ő élete ezen a ponton szomorú fordulatot vett. – Anyukám sokat dolgozott, mégis elszegényedtünk, neki pedig komoly alkoholproblémái lettek. A tíz évvel idősebb bátyámat is teljesen kibillentette apukám halála, ötödik osztályos koromban már úgy éreztem, alig ismerem őt.” Andi szerint később a bátyját is hatalmába kerítette az alkohol. „Rendszeres lett otthon a veszekedés, sőt a verekedés is – folytatja. – Közben minden probléma tabunak számított. Visszagondolva ez a némaság volt talán a legmérgezőbb.” Mit tehet ilyen kilátástalan helyzetben egy gyerek, kérdezem, voltak-e például bizalmasai? „Hagyd, mondtam anyunak sokszor, ne provokáld, erre a mondatomra tisztán emlékszem – válaszolja. – Ezt leszámítva délutánonként a barátnőméknél kerestem menedéket.”
Lassan megérkezünk a gyerekotthonba. A kaput már kinyitották, várnak minket. Andi elhallgat, látom az arcán, hogy megrohanják az emlékek. „Szerettem itt lakni – mondja elgondolkodva. – Ki tudja, mi lett volna velem, ha nem kell ideköltöznöm?”
Rémálom és menekülés
Az otthoni veszekedések elől Andi a tanulásba menekült, és bizonyítványa végig kitűnő maradt. Pedig meghatározó emléke, hogy nincs a házukban áram, fűtés, meleg víz, hogy gyakran éhes, és az iskolában gúnyolják a szedett-vedett ruhái miatt. De nem ezek miatt emelte ki őt a családjából a gyámhivatal, hanem annak a bizonyos éjszakának a rémálma miatt. „Soha azelőtt nem közeledett hozzám a bátyám szexuálisan, aznap engem mégis hatalmába kerített egy megmagyarázhatatlan rossz érzés – idézi fel, amikor később folytatjuk a beszélgetést. – Ketten voltunk otthon, este volt, sötét, talán említettem, nem volt pénzünk áramra. Egy simogatással kezdődött, aminek a szokatlanságát azonnal megérzed, kortól függetlenül. Ez után már csak arra emlékszem, hogy mindössze a bugyim van rajtam, a bátyám követ mindenhova, fogdos, és arról faggat, csókolóztam-e már valakivel.” Andi, bár még csak tizenegy éves volt, érezte, hogy azt, aminek a rémképe a levegőben lóg, mindenáron el kell kerülnie. „Szerencsére a bátyám időnként elengedett, így volt időm gondolkodni. Mivel ismerős volt a sötétség, pontosan tudtam, mi merre van, hol az ablak, merre kell elfordítani az ablakkilincset.” Andi azon az áprilisi éjszakán pontosan úgy menekült el, ahogy megtervezte. Kiugrott az ablakon, és meg sem állt a barátnője családjának az udvaráig. „Órákig dideregtem kint, mezítláb, félmeztelenül. Vártam a reggelt, közben fél szemmel a kaput lestem. Amikor kijött a barátnőm, elkezdtem sírni, a nagymamája pedig azonnal hívta a rendőrséget.”
Andit a történtek után átmeneti gondozásba vették, nem is akart hazamenni, állítja határozottan. A tárgyalás után rövid ideig „ultraszigorú légkörben” élt nevelőszülőknél. „Nem sokkal korábban temették el a kisebbik lányukat. Az ő ruháit kellett hordanom, az iskolán kívül sehova nem mehettem, ráadásul a nő folyton a temetőbe hurcolt a lánya sírjához – említ néhány értelmezhetetlen szabályt, de nem ezek voltak a legfájdalmasabb tiltások, hanem az, hogy az anyukáját sem láthatta. – Pedig akkoriban jelentkezett elvonókúrára, bennem pedig felébredt a remény, hogy talán meggyógyul. Titokban el-elszöktem hozzá. Amikor kiderült, a nevelőszüleim közölték, hogy részükről ennyi volt. Utána kerültem ebbe az intézetbe.”
Utórezgések
Az otthonban tapasztalt biztonságnak és a gyám szigorú, de szeretetteli nevelésének köszönhetően Andiban szép lassan gyógyulni kezdtek a sebek. „Rengeteg tragikus sorsot láttam magam körül, rám mégis felszabadítóan hatott, hogy végre bármiről lehetett beszélni. Időnként néhány órára hazamentem anyukámhoz, új barátaim lettek, a napirend is értelmet nyert – sorolja a legfőbb változásokat. – A tanulás már nem kötelességet vagy menekülést jelentett, hanem eszközt, amivel önmagamra találtam.” Andit elsőre felvették a közeli agráregyetemre, azóta mérnöki diplomát szerzett. Bátyjával, aki jelenleg szexuális bűncselekmény miatt börtönben ül, rég nem tartja a kapcsolatot. A történtek miatt a hozzá hasonló külsejű férfiak iránt egyenesen undort érez. „Az életemet mentette meg ez az otthon – összegzi beszélgetésünk végén a múltat. – Tény, hogy sokáig tapasztaltam még az utórezgéseket. Egy ideig például minden korty alkoholnál belém hasított, hogy, ugye, nem leszek én is függő? A szegénység is mély nyomokat hagyott bennem, a mai napig hajlamos vagyok impulzív vásárlásokra. Kérdés bennem az anyaság is, ezt még az endometriózis is nehezíti.” A dilemmák természetesek, a lényeg, hogy mára sok minden a helyére került benne, jegyzem meg. „Szeretem a hivatásom, szabadon élek, jóban vagyok magammal – válaszolja mosolyogva. – Ugyanakkor fontos lenne, hogy a társadalom ne skatulyázza be a hozzám hasonló embereket pusztán a múltjuk miatt. És hogy értsék: minden gyerek megmenthető, ha van valaki, akiben megbízhat, akiben érzi a szeretetet.”
Zsófival a gyermekotthonban találkozunk először. Fegyelmezett fiatal nő benyomását kelti. Eleinte a gyerekotthonról beszélgetünk, majd szép lassan visszamegyünk a múltba. Azokba az évekbe, amelyek miatt idekerült. „Alig négyéves lehettem, amikor anyukám bejelentette, hogy elválik apám alkoholproblémái miatt – idézi fel. – Apám a hírre nagyon agresszíven reagált, az események annyira elfajultak, hogy el kellett menekülnünk. Később édesanyámnak új élettársa lett, aki folyamatosan bántalmazott minket a nővéremmel. Előfordult, hogy kukoricán térdepeltetett, vagy éppen éjszaka kiállított minket a zuhogó esőbe.” Zsófi szerint ami ezután következett, azt már nem lehetett elviselni. „Fényesen sütött a nap, engem kiküldtek a ház elé. Miközben kint játszottam, anyám élettársa a házban szexuálisan abuzálta a nővéremet, amit én jóval később tudtam csak meg. Szabina nem bírta volna elviselni, ha nekem is át kell élnem ugyanezt, ezért nem sokkal később fogta magát, elment a gyámhivatalba, és elmondott mindent.” Szabina tizenkettő, Zsófi négyévesen került állami gondozásba. Anyjuk és annak élettársa ellen eljárás indult, évekre börtönbe kerültek.
Második esély
A két testvér Szabina felnőtté válásáig együtt nevelkedett a gyerekotthonban. Zsófi szerint a nővére élete később teljesen kisiklott, a mai napig sok a küzdelme. „Rengetegen próbáltak segíteni neki, de nem hiszem, hogy feldolgozta a történteket. Egy sor olyan döntést hozott, amik miatt még nagyobb traumákat szenvedett el.” Zsófinak a gyerekotthonnal kapcsolatban vegyes emlékei vannak. Bár sok nevelő saját gyerekeként szerette, társaival folyamatos volt a szópárbaj, és gyakran előfordult verbális bántás is. Egy-egy konfliktus után zokogva kérdezte magától, miért történik mindez vele, meséli, de mindig akadt szövetségese. Ma már így látja akkori önmagát: „Visszahúzódó gyerek voltam, ezért belehelyezkedtem az áldozati szerepbe. Nem szóltam semmiért, nem álltam ki magamért, csak csináltam, amit mondtak, szót fogadtam, és bocsánatot kértem mindenért.”
A konfliktusok ellenére – Andihoz hasonlóan – Zsófi is osztálya egyik legjobb tanulója lett. Talán azért is, mert a nevelők és főként a gyámja pótmamaként éveken át fogták a kezét. „A fejlesztőpedagógus elsős koromtól kezdve az érettségiig elkísért: tanult velem, amit hatalmas kiváltságnak éltem meg. A többiek ezt nem nézték jó szemmel, de utólag azt hiszem, megértem őket. Az ember szélsőséges dolgokra képes a figyelemért, önmagában csak azért, hogy kapcsolódhasson másokhoz.” Visszagondolva mégis ez a hely jelentette számára is az otthont. Örül, hogy itt nőtt fel, mert így kapott egy második esélyt kiemelkedni a mérgező családi közegből. „Ma már iszonyatos erőt tudok magamban mozgósítani. Megtanultam, hogyan kell olyan helyzetekben is életben maradni, amikben más már régen összeomlott volna, és végre képes vagyok kiállni magamért – emeli ki, hozzátéve, hogy jó lenne, ha az emberek máshogy tekintenének a gyerekotthonokra. – A nevelőszülők megtehetik, hogy lemondanak a gyerekekről, de ez egy otthonban nem lehetséges. Az itt dolgozó felnőttek mindennap küzdenek azért, hogy a fiatalok felnőttként is megállják a helyüket.”
A fiatal nő jelenleg egy kisvárosban él a párjával, és egy hivatalban dolgozik. Célja, hogy önazonos és hiteles életet tudjon élni – egészséges lélekkel. Sokáig halogatta a szembenézést a múlttal, de ma már vágyik érteni, mi miért történt vele. „Amikor elkezdtem pszichológiai könyveket olvasni, katartikus pillanatokat éltem át. Megértettem a traumáimat és a mögöttük lévő sémákat is. Ez sok fájdalommal járt, ezért néha még visszadugtam a homokba a fejem, de most már nincs erre szükségem. Nem érzem magam áldozatnak, és harag sincs bennem. A gyerekkori évek alatt megtanult túlélő üzemmódot is kikapcsoltam.”
Extrém traumák, extrém kapcsolódási vágyak
Bár Zsófi és Andi még gyerekkorukban kerültek be az intézetbe, ma már az állam igyekszik minden családjából kiemelt, tizenkét évnél fiatalabb gyereket először nevelőszülőknél elhelyezni. Feltéve, ha személyiségük állapota ezt lehetővé teszi, tudtuk meg egy neve elhallgatását kérő pszichológustól, aki évtizedek óta egy családon belüli szexuális erőszakot elszenvedett gyerekeknek fenntartott otthonban dolgozik. „A bekerült fiatalok átlagéletkora ma 14-15 év – önmagában ez nagyon nehéz helyzetbe hoz minket, hiszen gyakran hosszú évekig elhúzódó traumák állnak a háttérben. A serdülőkorban lévő lányok kötődési törekvéseikben már távolodnak a felnőttektől, inkább a párkapcsolatok irányába mutatnak nyitottságot. Sokszor már ténylegesen párkapcsolatban élő kamasz lányoknak próbáljuk megtanítani a jó és a rossz közötti tényleges különbségeket – magyarázza a szakember. – A szexuális abúzus mellett egyre nagyobb számban jelenik meg az anya és lánya azonos személlyel való párkapcsolata és az ebből kialakuló konfliktushelyzetek. Mindennek egyenes következménye a lemorzsolódás az iskolából, a kötődési problémák, a normálistól teljesen eltérő viselkedés és életmód. Mindegyik gyerekre jellemző, hogy a szeretet- és a kapcsolódásigénye messze átlagon felüli, ez azonban különlegesen keveredik a felnőttekkel szembeni bizalmatlansággal. Vágynak tehát a kötődésre, de nem tudják, mit jelent a bizalom, és milyen önfeledtnek lenni. Lázadásuk szélsőséges módon jelenik meg: gyakori a szökés, a verekedés, a bullying.” Megszólalónk szerint a lányokat az otthonban egy új világ fogadja, amely eleinte teljesen összezavarja őket.
„Valaki utólag jön rá arra, hogy a családjában szenvedésből állt az élete. Előfordul, hogy a gyerekek időnként maguk jelzik a hatóságoknak a velük történteket, ez pedig azt mutatja: teljesen esetlegesen működik ma Magyarországon a jelzőrendszer.”
A traumákon átesett gyerekeknél – a gondosan megtervezett terápián túl – rengeteg pozitív élményre, egészséges mintára van szükség. És főként feltétel nélküli elfogadásra, sok-sok szeretetre. A sérülések feldolgozásához a szakemberek speciális terápiás lehetőségeket is igénybe vesznek, ezek költségeit magánemberek, gyakran maguk a terapeuták fizetik. Az egyik ilyen speciális módszer dr. Tusor Erzsébet szimbólumterápiája, amely megszólalónk szerint rengeteget segít abban, hogy a szexabúzust elszenvedett lányok összegyűjtsék belső erőforrásaikat, és később egészségesebb életet tudjanak élni.
Egy napra átlagemberek
Kovács László kungfumester, a Golden Tiger‘s Kung-Fu Iskola vezetője is jól ismeri az otthon lakóit. 2020 karácsonyán találkozott velük először, ma már közel százötven embert mozgat meg a karitatív kezdeményezése. „Gyűjtést szerveztünk egy mélyszegénységben élő település lakóinak, a gyerekotthon lánycsapata pedig cserébe meglepett minket egy műsorral – meséli a háromgyermekes apa. – Amikor megtudtam, milyen sorsú gyerekek élnek itt, egyetlen pillanat alatt eldöntöttem, hogy őket is támogatni szeretném.” Lászlóék először pénzt adományoztak az otthonnak. Amikor két hét múlva a nevelők kérés nélkül küldtek egy elszámolást arról, mit mire költöttek, mellékeltek egy kívánságlistát is. „Kiderült, hogy nagyon sok mindenre szükség van” – mondja László, akit megdöbbentett, hogy az állam mindössze 1000-1100 forintot szán egy állami gondozott gyerek napi ellátására.
A lányoknak azonban az eszközöknél is többet jelentenek a találkozások, a programok, Lászlóék ugyanis rendszeresen szerveznek kirándulásokat, hol a Parlamentbe, hol Gajavölgybe. „Valamelyik gyerek életében először velünk evett hamburgert – meséli. – De van a történetnek egy jóval elgondolkodtatóbb eleme: több kamasz lány mesélte később a nevelőjének, hogy az a legszebb emléke, amikor együtt játszhatott a tanítványaimmal, és egy napra teljesen átlagos ember lehetett, mert nem közösítette ki és nézte le őt senki, nem tettek megjegyzést a származására sem.” A kungfumester szerint ezek a pillanatok azok, amelyek elementáris erővel képesek hatni. Például az önbizalomra. Ahogy arra is, hogyan kell tisztelni egymást, és a családban tanult agresszió helyett új viselkedésmintákat elsajátítani.
Az otthon lakóinak támogatása ma már hosszú távú küldetés számukra, mondja László. Álma, hogy helyi mikrovállalkozásokat hozzon létre, amelyek nyeresége szintén az otthon szűkös büdzséjét gyarapítaná. Ehhez, illetve az otthon lakóinak további támogatásához partnereket keres, mert hiszi, hogy nem ő az egyetlen, aki felkarolna egy kiemelten fontos társadalmi ügyet.
László elérhetősége a szerkesztőségünkben megtalálható.
Szerző: Bakóczy Szilvia Közreműködő: Krajcsi Karola Fotó: Getty Images
