1943-ban az ENSZ becslése szerint 21 millió ember maradt otthon nélkül csak Európában. Ezért még abban az évben United Nations Relief and Rehabilitation Administration (rövidítve UNRRA) néven létrehoztak egy nemzetközi gazdasági segélyszervezetet. A cél a háború sújtotta országok segélyezése volt, az országok (44-en írták alá) pedig nemzeti jövedelmük egy százalékát ajánlották fel az célra.
Összesen 4 milliárd dollár gyűlt össze, amihez 1945-ben Amerika 2,5 milliárd dollárt tett hozzá. A szövetségesekkel együttműködve az UNRRA több mint 300 szakmunkásból és önkéntesből álló csapatot küldött szét európai és ázsiai területeken, hogy felkutassák, megszervezzék és gondozzák a kitelepített lakosságot, és árvaházakba tömörítsék azokat a gyerekeket, akikről már nem gondoskodott senki.
Többszörösen traumatizált gyerekek
A kényszermunkatáborok, a koncentrációs táborok, a megszállt városok és nyilvános kivégzések, fosztogatások időszakában nem nehéz elképzelni, min mehettek keresztül a legkiszolgáltatottabbak, a gyerekek. Sokuk szüleit, testvéreit, rokonait a szemük láttára ölték meg vagy vitték el a rendőrök, otthonukat kirabolták és elfoglalták idegen katonák, ők pedig vagy gettókba, vagy koncentrációs táborokba, vagy az utcára kerültek.
Ha el tudták valahogy kerülni a hatóságok figyelmét, akkor is éheztek, fáztak és senki sem segített nekik legalább részleteiben feldolgozni azt, ami történt velük. Amikor a háború végre véget ért, elképesztő keresés indult meg és családok tudtak egyesülni – de még ekkor is sokan tovább bujkáltak, mindenféle kilátás nélkül a normális életre.
A Markt Indersdorf faluban található egykori kolostor, a későbbi Kloster árvaház
Több mint hatezer árva csak Németországban
Amikor 1945 áprilisában az UNRRA első csapata belépett Németország amerikai zónájába, majdnem 7000 kitelepített gyereket regisztráltak (zsidó és nem zsidó vallásúakat egyaránt), akiket egyszerűen elveszettekként tartottak nyilván. Nem voltak papírjaik, hozzátartozóik, vagyonuk, otthonuk. A legtöbb ilyen fiatal felnőttek között élt a Displaced Persons táborokban, de akiknek szerencséjük volt, azok a Kloster Indersdorfban találtak átmeneti otthonra.
Több mint ezer gyereket mentettek meg 3 év alatt
Júliusban, nem messze a dachaui haláltábortól, 11 ENSZ-munkatárs kísérleti projektként megalapította az első nemzetközi, gyerekeknek szentelt tábort Németország amerikai zónájában. A Markt Indersdorf faluban található egykori kolostort használták fel erre a célra (németül a kolostor Kloster), ahol a Szent Vince de Paul Irgalmas Nővérek árvaházat működtettek, amíg a nácik el nem foglalták és be nem zárták a létesítményt.
Az UNRRA csapata újra megnyitotta a Kloster Indersdorfot, remélve, hogy egy akkora helyen 75-100 fiatalnak is tudnak segíteni. Csakhogy sokkal több menekült volt, így már az első hónapokban megduplázódott a létszám. 1945 és 1948 között a Kloster Indersdorf összesen több mint 1000 gyereknek adott otthont, ételt, reményt. A gondozók olyan jól végezték a dolgukat, hogy legalább öt másik hasonló európai központról tudunk, amelyek a Kloster módszerét másolták.
Miben volt különleges ez az árvaház?
Először is abban, hogy az UNRRA csapatának tagjai teljes mértékben elköteleződtek a feladat mellett. Nemcsak fedél került a gyerekek feje fölé és étel a tányérjukba, de visszaadták nekik az elveszettnek hitt emberi méltóságukat is. Például megkövetelték az illemszabályok betartását (az éhezéshez szokott kicsik gyakran ellopták és eldugták az ételt, mert nem hitték el, hogy holnap is lesz, vagy evőeszközök nélkül falni kezdtek).
Gondoskodtak róla, hogy a rémálmokkal, evési nehézségekkel, élősködőkkel, magánnyal, viselkedési problémákkal küzdő gyerekek biztonságban érezzék magukat, odafigyeltek rájuk egyénileg, sőt az árvákat pótcsaládokba szervezték. Tudták, hogy a bizalmat legfőképp úgy lehet visszaadni, ha egy új családot is biztosítanak a kicsiknek, olyat, amiben nincs bántalmazás és háború. Emellett az egyik önkéntes kapcsolatba került a híres Sigmund Freud lányával, Annával, aki Londonban a német villámháborút túlélő gyerekekkel foglalkozott.
Anna Freud egy akkoriban progresszív terápiát kínált: meghallgatta a gyerekek történeteit. Ugyanezt a módszert alkalmazták a Kloster Indersdorfban is. Vállalták, hogy ez órákig, napokig vagy hetekig tart, de hagyták, hogy a traumatizált gyerekek kibeszélhessék magukból azt, ami történt velük.
Pillanatkép a Kloster árvaházból, 1945
Komplett óvoda és iskola működött
Azok az árvák, akik már képesek voltak rá, segítettek a többiek ellátásában, nyelveket tanultak, művészeti órákon vettek részt, tornáztak, szakmát tanultak, hogy az árvaházat elhagyva majd képesek legyenek boldogulni a világban. A kisebbeknél pedig arra készültek, hogy megfelelő családoknál helyezhessék el őket. Ennek érdekében minden gyerekről aktát készítettek, benne nemcsak a külső, de a belső tulajdonságaikat is felsorolva. Akit sikerült újraegyesíteni elveszettnek hitt vérrokonaival, azokat a költözésben segítették, ha nem, igyekeztek új szülőket találni a gyerekeknek.
Ám akadtak olyanok, akik koruk vagy traumáik miatt a saját nevüket sem tudták megmondani, nemhogy szüleikét vagy lakóhelyükét. A nyomozások és aktakészítések tehát sokkal bonyolultabbak voltak, mint azt mai szemmel gondolnánk: az önkéntesek az akcentus alapján próbálták belőni az országot, vagy a kicsik kevéske személyes holmija alapján próbáltak következtetni valamilyen használható információra.
Erre azért volt szükség, mert a hazatelepítési folyamata során a nemzeti összekötő tisztviselők csak azokkal a gyerekekkel voltak hajlandók foglalkozni, akik a valós nevüket, születési dátumukat, szülővárosukat hitelt érdemlően meg tudták nevezni, s még rájuk is kvótákat szabtak ki. Amerikába például annak is hosszan várnia kellett vízumra, akinek élt ott rokona, aki be tudta fogadni.
Ezért is volt olyan fontos az a sok átbeszélgetett éjjel és nappal: sok gyereknek időre volt szüksége, mire vissza tudta nyerni legalább néhány emlékét és el merte azokat mondani.
Ránk maradt életek
1945 októberében az ENSZ megbízta Charles Haacker amerikai fotóst, hogy készítsen egy fényképet minden árváról, aki egy-egy névtáblát tart a kezében. Az UNRRA azt remélte, hogy Központi Nyomozó Irodája ezeket a fényképeket felhasználva össze tudja kötni a gyerekeket a családtagjaikkal szerte a világon.
Haacker huszonhat fotóját a New York-i Zsidó Örökség Múzeumában szövetszalagokon állították ki a My Name Is… The Lost Children of Kloster Indersdorf című kiállításon, ahol minden túlélő gyerek történetét is elmesélték – azt is, mi történt velük az árvaház után. A lefotózott gyerekek közül sokan mosolyognak, szomorú, mégis magabiztos szemük a kamerába néz. Reménykednek. Olykor teljesen hiába.
Sokan a felnőttek közül csak úgy tudtak szembenézni a háború borzalmaival, hogy elfojtották az emlékeket, nem beszéltek róluk, és nem akarták látni az árvákat sem – azokat a gyerekeket, akiken szinte kiáltott az elmúlt évek minden szenvedése. Emiatt az örökbefogadás is akadozott: senkinek sem kellett egy „megtört” gyerek.
Összetartó közösséggé váltak egy életre
1946 augusztusában az UNRRA csapata Indersdorfból egy nagyobb helyre költözött, a Chiemsee melletti Prienbe, és a hazatelepítés lassú munkája folytatódott. A főként Lengyelországból, Romániából és Magyarországról származó zsidó gyerekeknek pedig tulajdonképpen az árvaház lett az otthonuk. 1948-ban az UNRRA utódja, a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet segített a Kloster Indersdorfban maradt gyerekeknek, hogy az újonnan megalakult Izrael államban telepedjenek le.
Azóta ezek az árvák felnőttek, családot alapítottak, de még évekkel és hosszú évtizedekkel az árvaház után is tartották egymással a kapcsolatot, találkozókat szerveztek, leveleztek. Nagy becsben tartották átmenetileg kapott családjukat, az ott megtapasztalt valódi szeretetet, amelynek emléke örökre elkísérte őket és bátorságot adott egy új élet elkezdéséhez.
Fotó: Getty Images
