A Szombat esti láz évek óta nagy álmod volt.
A korábbi szériákat végignéztem, de hiába vágytam ide, úgy sejtettem, hogy sosem fognak meghívni versenyzőnek, mert tanultam táncolni. Amíg az első próbán Andris azt nem mondta, hogy „ez a szamba”, addig azt hittem, nekem ez könnyen megy majd, tudok táncolni. Aztán szembesültem vele, hogy semmi közöm ehhez az egészhez, nagyon más, mint amit egykor tanultam. A tánc hosszú évekig a hobbim volt, és néha még ma is azzal álmodom, hogy táncolok, balettet vagy éppen kortárstáncot. Nagy szerelmem volt a műfaj, de végül tudatosan nem ezt választottam a szakmámnak.
Amikor nézted az előző szériákat, abban már gondolkodtál, hogy ki lehetne a műsorban az ideális partnered?
Ilyen szemmel nem néztem, most viszont nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy Angyal Andris lesz a párom. Rá abszolút emlékeztem az előző évekből, az egyik emblematikus figurája az eddigi négy szériának. Van a műsornak egy-két olyan szereplője, aki ugyan nem sokszor szólal meg, de annyira szuggesztív, hogy nyomot hagy az emberben. Nagyon kedvelem, ahogy a partnernőivel táncol. Kihoz valami olyat belőlük, ami mélyen bennük van, de nélküle talán soha nem bújna elő. Nagyon nehéz ezt megfogalmazni, de most, hogy vele próbálok, azt hiszem, kezdek rájönni, mi a titka.
Elárulod?
Ez egy nagyon érzékeny dolog. Nagyon ritka állapot, amikor az ember úgy érezheti magát nőnek egy férfi mellett, hogy egy pillanatra sincs zavarba attól, hogy bármi olyan szándéka lenne, ami kihat a civil életre is. Általában nem tudják ezt a határt megtartani, az a jellemző, hogy ha az ember valaki mellett nőnek érzi magát, egy idő után kellemetlenné válik a helyzet, ha ő igazából nem akar tőle, mint férfitól semmit. Közben pedig az is nagyon rossz, ha nincs meg az a bizonyos kémia, mert anélkül ezt nem lehet csinálni. Andris amikor táncol, igazi „férfiállat”, aki mellett törékeny nőnek érezhetem magam. Amikor pedig véget ér a tánc, egy nagyon szerethető, idióta óvodássá válik, akivel három nap alatt haverok lettünk. Nem próbáltunk még egy hete, amikor már tudtam, hogy ha gátlástalanul hátba vágnám, egy jót nevetne rajta. Hihetetlen öniróniája van, ami nagyon fontos, mert az alacsony emberek általában nem tudnak önmagunkon nevetni. Sok alacsony férfikollegám van, és nagyon nehéz velük, mert úgy érzik, valamit nem kaptak meg a Jóistentől. Andrisnál ez nincs így. Nyilván nagyon sikeres a szakmájában, és úgy hiszem, sikeres az életében is, nincs mit kompenzálnia, harmóniában van a világgal és önmagával is – emiatt nagyon jó vele lenni. Sokat poénkodunk, nevetünk, de egy pillanatig sem érezem magam zavarban mellette.
Akkor ideális párt alkottok.
Már csak azért is, mert az életem egy olyan szakaszát élem, amikor nagyon kellemetlen volna, ha a táncpartnerem akár egy fél mondattal is, de arra utalna, hogy bármi többet akar tőlem. Biztos vannak olyan időszakok, amikor ez imponál az embernek, én most ezzel nem tudnék mit kezdeni. De itt erről nincs szó, Andris nagyon jól bánik az emberekkel, és nagyon érzi mindenkinek a tűréshatárát. Pont annyira hajcsár, ami még belefér. Tudja, hogy mi az a mondat, amivel még ösztönöz, de azt is nagyon jól érzi, melyik beszólásánál hagynám ott a próbateremben.
Tizenhatan táncoltok nyolc héten át minden szombat este. A csapatban hogy érzed magad?
Nagyon szerencsés szituáció, hogy idén nincs kiesés. Így nem egymás ellen versenyzünk. Volt lehetőségem több hasonló tévéműsorban szerepelni, ahol azt tapasztaltam, hogy bármennyire jóban vagyunk és szeretjük egymást, egy idő után kialakul egyfajta versengés. Itt viszont nincs szó ilyesmiről, mindenki nyugodt, hiszen tudja, táncolhat jövő héten is. Most mindenki saját magát akarja legyőzni, ami egy sokkal izgalmasabb és egyben sokkal nehezebb feladat. Úgy hiszem, ez a legjobb dolog, ami egy ilyen típusú műsorral történhet, hiszen a rossz típusú versenyszellemet mellőzi. Így mindenki a saját fejlődésére koncentrálhat.
Színésznőként, szakmailag sokat profitálsz egy ilyen műsorból?
Biztos vagyok benne. Ritka, amikor rögzítenek egy színházi előadást, de ha valamilyen módon visszanézem magam, sok problémát találok. Az esetek nagy részében fizikai bajom van, púposnak találom magam, lóg a kezem. Nyilván vannak karakterek, amik megkövetelnek egy ilyen testtartást, most nem erről beszélek. Az évek alatt nagyon sokszor játszottam „egyszerű”, huszonéves lányokat, aki egy kialakult élethelyzetre reagálnak a színpadon. Ha nem szélsőséges, hanem egy ilyen „egyszerű” karakterről van szó, nagyon nehéz a fizikai állapotát jól „megfogalmazni”. Én alapvetően egy tornacipős, rossztartású lányként tekintek magamra. Így ezzel munka közben mindig szenvedek. Rá kellett jönnöm, hogy a civil létezés miatt nekem nagy kihívás, hogy a színpadon nőként kihúzzam magam, a kezem tartsam normálisan, hogy erővel gesztikuláljak. A táncnál most látom, hogy ezek mind mennyire fontosak. Az első adás óta már volt Miskolcon egy Chicago előadásom, és már most észrevettem, hogy adott pillanatokban már tudatosan figyelek ezekre a dolgokra.
Ugyanazt a kamaszos lelkesedést látni rajtad, mint amikor huszonéve a Három kívánságban énekeltél az első lemezedről. Azóta viszont már neked is van egy kamasz fiad és egy kislányod. Mennyire változtatott meg az anyaság?
Ilyen szempontból egyáltalán nem. Ugyanolyan lelkes tudok lenni mind szakmai, mind magánéleti események kapcsán. Még mindig vannak dolgok mindkét területen, amikről úgy érzem, hogy nem történtek meg. Például a tánc. Hiába készültem táncosnőnek, vagy hiába vagyok most Roxie a Chicagoban, az mégsem Velma Kelly, aki végigtáncolja a musicalt. Nagyon kevésszer adatott meg, hogy nagyközönség előtt táncoljak. Attól pedig, hogy van két gyerekem, az ilyen dolgok, mint ez a műsor, ugyan úgy fel tudnak lelkesíteni.
Olyan anyukának képzellek, aki egyszerre gondoskodó mama és jó barát.
Azt hiszem, mondhatjuk ezt. A szüleim engem világéletemben felnőttnek kezeltek. Értem ezt úgy, hogy anyukám nagyon korán a barátnőm is lett, ez nekem így volt természetes. Én is az első pillanattól kezdve Marcihoz és Zorkához is komolyan beszéltem, és ha kérdeztek, próbáltam a legértelmesebben válaszolni. Soha nem néztem, és nem nézem őket hülyének. Ez hálás dolog, mert ők is komolyan vesznek engem. Adok-kapok szituáció. Soha nem paráztam az anyaság kérdéskörön, így soha nagyobb kudarc sem ért. Öltöztettem, pelenkáztam, etettem, ahogy bárki más. Anyának lenni egy nagyon jó menekülő útvonal is. Ha bármi baj ér, az első, ami eszembe jut, hogy semmi probléma, másfél óra és ott leszek a gyerekért az oviban. Vagy felhívom a nagyobbikat, együtt ebédelünk, és akkor minden rendben van. Így kerek.
<
Hogy védekezel a bulvár ellen? Kialakult az évek alatt egy páncél? Sokat bántottak…
Ahogy a mellékelt ábra mutatja, sehogy. (nevet)
Persze nem technikailag kérdezem. Lelkileg. Azért ebbe nagyon könnyen bele lehet betegedni.
Volt egy fél év, amikor egy applikáció jelezte a telefonomon, hogy van-e valami új megjelenés a nevemmel. Úgy éreztem, hogy jobb, ha én figyelmeztetem a szüleimet, hogy megint ott virítok valami szennynek a tetején. Akkor minden reggel az óra csörgése előtt megébredtem, és néztem a böngészőt, hogy na, ma vajon mi jelenik meg. Kegyetlen fél év volt. Én klasszikus értelemben vett kispolgári családból származom, ahol az is fontos, hogy mit mondanak a szomszédok. Persze nem állítom, hogy ez jó, így kell élni, de ebben a szellemben nevelkedtem. Nekem számít, hogy mit gondolnak rólam. És nem csak azért – mert mondjuk ki – ebből élek, és féltem a megélhetésem, hanem mert nem szeretem, ha az emberek olyasmit gondolnak rólam, ami nem igaz. Ebből a szétköltözős történetből a sajtó engem hozott ki bűnbaknak, hiszen nálunk mindenki skatulyákból építkezik. Sem Zoli, sem én soha egy fél mondattal nem adtunk indokot arra, hogy ez legyen a végeredmény. Én lettem szerintük a hunyó, pedig itt nincs hunyó. Ez a történet sem fekete-fehér. Zolival mire nyilvánosságra hoztuk a közleményünket, egyikünkben sem volt harag, és mindhárman, Zalánt is beleértve nagyon tisztességesen álltunk helyt ebben a szituációban. Nekem borzalmasan fájt, hogy ezt nem vették tudomásul. A sajtó senkit nem talált ebből a körből, aki köpdöste volna a másikat, de megoldották maguk. Mi mindannyian ugyanazt kommunikáltuk, és hittük, hogy egy idő után majd elhallgatnak. Ez másfél évbe telt. Hetekig napról napra jöttek a legkeményebb cikkek, úgy, hogy senki sem szólalt meg. Ez nagyon megnehezítette az életünket. Nem csak a miénket, hanem a körülöttünk élőkét is. Szóval védőpajzs nincs. Megvisel, fáj, nem tudom megtenni, hogy ne szembesüljek vele, mindig lesz valaki, aki az orrom alá dugja ezeket a cikkeket. De most hála Istennek abbahagyták.
Amilyen könnyű megsebezni, olyan könnyű örömet okozni neked. Azt látom, hogy apróságoktól is szárnyalni tudsz.
Igen, apukám mindig azt sulykolta belém, és én is azt mondtam mindig a fiamnak, hogy az ember próbálja meg magát a lehető legjobban érezni. Minek vagyunk mi itt, ha nem azért hogy boldogok legyünk? Soha nem másnak a kárára, de minden lehetőséget megragadok, hogy boldog legyek. Nagyon szeretek örülni, nevetni, jókat enni, jó volna kicsit többet aludni. Keresem a jó dolgokat, a rosszak elől pedig igyekszem elbújni. Andrisnak szoktam a próbák alatt mondani, hogy nem azért nyávogok, mert lusta vagyok, egyszerűen nem szeretem, ha fáj. Ha fáj, hagyjuk inkább holnapra, majd akkor kicsit megint jobban megy.
Fotó: RTL Klub/ Halász Jácint
