Nem buta liba kampány – Interjú Dragomán Györggyel

2016. február 11. |

Viccesnek szánt fordulatok és szólás-mondások egész sora szól arról, hogy a nők mi mindenre nem alkalmasak, hol a helyük, és mi a feladatuk. A lealacsonyító megjegyzések nem egyszerűen sértőek, de idővel önbeteljesítő jóslatokká válhatnak. A márciusi Marie Claire-t nyitó fotósorozatban ismert magyar férfiak reagálnak a sokat hallott, sztereotip mondásokra, kiállásukkal pedig segítenek, hogy lebontsunk néhány idejétmúlt elképzelést a nőkkel kapcsolatban.

A kampányunkban részt vevő minden férfinek feldobtunk – nem titkoltan provokatív szándékkal – egy-egy nőkkel kapcsolatos, idejétmúlt gondolatot, mondást, amelyre a magazinban röviden, online hosszabban tudtak reagálni. Dragomán György az alábbi mondatot kapta:

„A nőnek a konyhában a helye”

„Először is: a nőnek sehol nincs helye, illetve ott a helye, ahol ő szeretné. A dolog ugyanis ott kezdődik, hogy nekem is a konyhában a helyem, mert főzni jó. Ráadásul lehet ketten is csinálni. Nem hiszek abban, hogy egy nő jobban főz, mint egy férfi, vagy fordítva. Mi a feleségemmel együtt tanultunk meg főzni, amikor egyetemre kerültünk, és először lett közös lakásunk. Hol ő járt be a konyhába, hol én, és közös kalandnak fogtuk fel, hogy kialakítsuk a saját konyhánkat. Mert ha azt mondod: a nőnek van a konyhában a helye, azzal azt is mondod: te nem szólsz bele abba, mit akarsz enni. Mi együtt találtuk ki, mit fogunk enni, és teremtettünk magunknak hagyományokat.”

Másképp főztök, más a stílusotok a feleségeddel?

Sokszor főzünk egyszerre, de másképp. Én kicsit geek módra főzök, érdekel a főzés kémiája és fizikája. Tudom, mitől puhul a hús, és mi történik közben a savakkal és lúgokkal. Ő ösztönösebb és merészebb nálam (Szabót T. Anna költő, író a felesége). Én felmérem, mibe merek belevágni, ő szeret kipróbálni komplex ételeket. Nemrég például készített egy klasszikus angol pástétomot tésztába töltve, ami kívülről úgy nézett ki, mint egy torta. Zseniális volt, pedig nagyon nehéz elkészíteni. Nekem csak arra kell vigyáznom, hogy ne szóljak bele a dolgába – mert hajlamos vagyok rá.

Mi az, amit nem szabad mondani neki, amire ugrik?

Például, hogy „racionalizáljuk a folyamatot”. Igaza van, ez csak az én mániám. Ő megálmodik valamit, és megcsinálja. Én kísérletező vagyok, ő pedig álmodozó, de nem hiszem, hogy ennek köze van a nemi különbségekhez.

Mióta utasítod el a férfiak és nők közti rangsorolást?

Az első perctől kezdve radikális feminista vagyok. Jó volt a viszonyom az anyámmal, és a feleségemmel is nagyon korán, 16 évesen ismerkedtem meg, azóta gondolom úgy, hogy egyenlőek vagyunk. Semmilyen észérvet nem lehet felhozni ezellen – a hagyományon kívül, de a hagyomány változhat. A hagyományt valójában mi alakítjuk. A szabad társadalom arról szól, hogy mi döntjük el, mi legyen. Úgyis nehéz az életünk, legalább magunknak ne hozzunk létre olyan béklyókat, amelyeket aztán nem tudunk levetni.

A legutóbbi regényed egy kamasz lány hangján szólal meg, az ő szemszögéből meséli el a román rendszerváltás történetét. Hogyan tudtál belebújni a bőrébe?

Nemcsak egy lányról, hanem egy traumatizált lányról van szó, aki nem akar megszólalni. Nem gondolkoztam azon, hogy másképp kellene-e beszélnem csak azért, mert egy lányról van szó. Emberek vagyunk. Persze, kamaszkoromban én is figyeltem a lányokat, bámultam a mozdulataikat, szerelmes voltam beléjük. A főhősöm először úgy jelent meg előttem, ahogyan hozzáért egy halott mátyásmadárhoz. Ahogyan azt mondja neki: „Matyika, Matyika.” Ilyet talán egy fiú nem mondana, legfeljebb, ha egyedül van. Persze ha az ember egyedül van, úgy viselkedhet, ahogyan akar, nem kell elvárásoknak megfelelnie. Ez az őszinte pillanat jelent meg nekem először, és egy lánynak a keze. Innen tudtam, hogy egy lányról fogok írni, de nem fogok ezen gondolkodni, csak csinálom. Azt is elhatároztam, hogy semmit sem írok meg csak azért, mert ez a szereplő lány. Nagy tanulság volt, hogy amikor elkészültem a regénnyel, önéletrajzibbnak tűnt számomra, mint A fehér király, ami pedig egy kisfiú története. Érzelmi szempontból a Máglyában jobban benne vagyok, különösen azokban a pillanatokban, amikor a főhős magában ül, és megpróbálja kideríteni, kicsoda ő.

Nem is aggódtál azon, hogy a női olvasók vajon hitelesnek találják-e?

Ez olyan, mint a kötéltánc: nem szabad lenézni. Ha azon morfondírozom, hogy hogy jövök én ehhez, akkor nem tudom megírni.

A feleséged volt az első olvasója?

Igen, persze, és nagyon sok dolgot éppen tőle tanultam vagy láttam. Az ő 16 éves kori tapasztalatai nem állnak messze a 13 éves Emmáétól – ha habitusában nagyon eltérőek is. Sokat beszéltünk arról, milyen volt a kamaszkorunk, vagy milyenek a női harcok (amelyeket azért én is láttam az iskolában). A fiúk agresszivitása más, mint a lányoké, ők másképp bántják egymást. Nem állítom, hogy egyformák vagyunk, sőt nagyon is különbözünk egymástól. Azt viszont állítom, hogy meg tudjuk egymást érteni. A Máglya című regényem egy jó kísérlet volt arra, hogy megértsem: milyen egy kamasz lány vagy éppen egy öregasszony – mert az is szerepel a regényben. 

Ha hímsovinizmust tapasztalsz a környezetedben, szoktál reagálni?

Igen, mindig szólok, hogy ez hülyeség. Értelmetlennek tartom. Az én életem arról szól, hogy a hatalmat minden formájában utálom gyerekkorom óta. A hímsovinizmus semmi más, mint hatalomgyakorlás. Bár hozzá kell tennem, sajnos azt látom, hogy az emberek között minden helyzet hatalmi helyzet, és nagyon keményen kell dolgozni azért, hogy ez ne így legyen. Mi otthon keményen törekszünk arra, hogy egyenlőek legyünk. Az első perctől kezdve azt mondtuk: együtt megyünk. Ebben benne van, hogy egyikünk sem próbálja meg elnyomni a másikat, ami nem mindig könnyű.    

szerző: Gyárfás Dorka
fotó: Papp Éva, Schneider Zoltán

A fotózás werkfotóit megnézheted itt! Nézz be a kulisszák mögé!

Szólj hozzá te is!

Még több Sztárok