Most múlik pontosan… – Interjú Kiss Tibivel

2016. október 31. |

November elején minden adott ahhoz, hogy lecsendesedjünk, és olyan dolgokról gondolkozzunk el, amelyek nem a hétköznapi életünk részei. A ködös, szürke időjárás, a halottak napja közelsége különleges érzelmi szálakat pendítenek meg a lelkünkben. Kiss Tibivel, a 25. születésnapját ünneplő Quimby frontemberével az idő múlásáról és az elmúlásról beszélgettünk.

Elkéstem a találkozóról. Ritkán történik velem ilyen, kellőképpen ideges is voltam emiatt. No meg azért is, mert először volt alkalmam személyesen találkozni vele. Kiss Tibivel, a Quimby karizmatikus frontemberével, az egyik legsármosabb magyar férfivel a zenekar próbatermébe beszéltük meg az interjút. Amikor beléptem a Quimby főhadiszállására, egy elhagyott gyártelepen található lepukkant csarnokba, halk gitárzene és sűrű cigarettafüst fogadott. Tibi egy lelakott kanapén ülve álmos, rekedtes hangon melankolikus dallamot dúdolgatott, és próbálta hozzáilleszteni a frissen improvizált szöveget. „Látod, lett néhány szabad percem, mert késtél. És meg is született néhány sor egy új dalból” – mondta, és még néhány percig elvarázsolt hangulatban zenélt nekem. Ez a kedves jelenet megadta az alaphangulatot beszélgetésünkhöz.

25 éve alakult a Quimby, negyed évszázada. Az életed több mint felét, a felnőtt korod egészét meghatározza a zenekar. Mi jut az eszedbe, ha azt hallod, hogy 25 év?

Egy érzés, táncos, ugrabugrálós, kalandos, trükkös, megmerítkezős, felemelkedős. Egy energiafolyam. Egy pillanat.

Ha visszaemlékszel, milyen élethelyzetben voltál 25 évesen?

Akkor voltam negyedéves a Képzőművészeti Főiskolán. Akkor voltam kint néhány hónapig New Yorkban Varga Liviusszal, mert úgy éreztük, ki kell szellőztetni egy kicsit a fejünket odakint. Budapesten talán albérletben laktunk, vagy a nagymamámnál, nem emlékszem pontosan. Volt egy szobám, egy fekhelyem, egy kis kazettás magnóm, harminc darab kazettám. Egy gitárom és egy bőröndnyi batyum, amivel könnyű volt költözni. Kis felelősségeim voltak, a főiskola jó alibi volt, hogy magammal törődjek, és magamat alakítsam. Még képzőművésznek készültem, a zene még egy útszélről fölszedett kis energiafolyam volt, amit hozzácsatoltam az életemhez. Nagyon szerényen éltünk, de azt csinálhattuk, amit szerettünk.

Mikor váltottál át, és határoztad el, hogy inkább zenész leszel?

Rá egy évvel, hogy elvégeztem a főiskolát. Elvesztettem a vele járó előnyöket, például a műtermet. Addig nem volt gond, hogy éjszaka bejártam a főiskolára festeni, mert csak akkor értem rá. Napközben kipihentem az éjszaka fáradalmait. El kellett döntenem, hogy műtermet, vagy próbatermet keresek. Akkor már a zenekarral heti három-négy koncertünk volt, a súlypontok fokozatosan átterelődtek a zenére. Így hát próbatermet kerestünk, de azóta is bármilyen kis lukban laktam, mindig volt egy sarok, ahol festeni tudtam. A rajzolás, a festés lett a hobbi – a lehetőség, hogy átlépjek egy másik világba.

Mit terveztetek zenésztársaiddal, amikor elkezdtetek együtt zenélni? Milyen vágyaitok voltak, hová akartatok eljutni?

Nem terveztünk előre semmit sem. Amikor elkezdtük a zenélést, egy 30 éves ember is annyira öregnek tűnt nekünk. Nem tudtuk elképzelni, hogy egyszer mi is 30 évesek leszünk. Ma már a 10 éves távlatok nem tűnnek annyira távolinak. Amikor az ember szereti, amivel foglalkozik, nem törődik mással, egyszerűen csak csinálja. Arra, hogy nekünk valaha történetünk lesz, nem gondoltunk. Ma sokkal tudatosabbak a fiatalok. A zenélés nekünk kamaszkori, fiatalkori játszótér volt, és az is maradt. A kortársaink nagyokat röhögtek rajtunk, amikor 10 évvel később találkoztunk velük a bulikon. Nekik már komoly egzisztenciájuk, családjuk, kertes házuk, szuper autójuk volt. Ők voltak a normális emberek. Mi meg azt éreztük, hogy valahol a bolondok háza és a komoly játszótér között van még egy rés, a művészet területe. Ez volt számunkra az élhető életpálya.

Még most is ott vagytok ezen a játszótéren?

Persze, a mai napig. És ez a játszótérfeeling egyre extrémebb, ahogy az idő telik, ahogy távolodunk a gyerekkortól.

Ezek szerint eljutottatok odáig, hogy nem kell a zenekar szervező munkájával foglalkoznotok, a menedzseléssel, a piszkos anyagiakkal?

Jaj, dehogynem. Ez az életünk szar része. Egyrészt áldás, másrészt szerencse, no meg rengeteg munka, öntudatlan munka, hogy idáig eljutottunk. De amikor céget kellett alapítanunk, megtapasztaltuk, milyen a siralomvölgy. Nem vagyunk ilyen alkatú emberek, sokat bénázunk. A zenekar ügyeit intéző emberek sem annyira a matek világából jöttek, mint inkább a művészet iránti rajongásból. Jókat tudunk dumálni a hangszerekről, a zenéről a menedzsereinkkel.

Te mennyit változtál az elmúlt 25 évben? Vagy a lényeg ugyanaz maradt?

Igen, a lényeg ugyanaz. A lényeg egy lehetőség, egy energia. Nagyon sokféleképpen bánhatunk vele, szűrhetjük, oszthatjuk, bekebelezhetjük, a magunkénak akarhatjuk. Úgy képzelem az emberi lényt, mint valami energiát, ami megjelenik egy formában. Az emberi élet lehetősége az, hogy hogyan kezeljük, miként bánunk vele. Mi, akik átengedjük magunkon a dolgokat, továbbadjuk az embereknek, és közben mi is nagyon jól érezzük magunkat, baromira érezzük, amikor az energia szabadon áramlik, és azt is érezzük, amikor blokkoljuk. Ez nem egy szuper spirituális valami, csak az emberi gondolkodástól ez a dimenzió még egy picit messzebb van.

Az elmúlt 25 évben voltak olyan események az életedben, amelyek ezt az energiát más irányba vitték. Például a gyerekeid születése, a nagy szerelmek, a nagy veszteségek, mélypontok. Amelyek érettebbé tettek.

Folyamatosan érintkezünk egymással, összecsatlakozunk, és különböző módon használjuk egymás energiáit. Egymásban is élünk. Egymáson keresztül magunkért is élünk. Átkergetjük magunkat a másikon, és viszont. Így ismerjük meg önmagunkat. Nagyon sokszor úgy érzem, a rossz dolgoknak is meg kellett történniük. Az, hogy szörfözünk a boldogság hullámain, önmagában nem visz előre.

A nehezebb időszakok megerősítenek téged, megváltoztatnak?

A nehéz időszakok a próbatételek, az emberi kvalitások ott dőlnek el igazán. Ott dől el, hogy mennyit tudunk ebből tanulni, miket tudunk hasznossá tenni. Amikor a pár hónapos kislányom szemébe nézek, azt látom, tökéletes lény. Semmit nem fog változni, ugyanilyen lesz 50 évesen is a tekintete. Megvan benne az energia. Nekünk, felnőtteknek a dolgunk, hogy egész életében arra tanítsuk, hogyan igazodjon el egy tökéletlen világban. Az az energia, ami megszületett, megy előre, tolakodik. Az elfogadás, a szeretet, amit felnőtt korunkra megtanultunk, a tökéletlenség elleni gyógyszer.

És te ezeket a gyógyszereket bevetted már? Megtanultál például elfogadni, megbocsátani, önzetlenül szeretni?

Köztudottan egy narkós fiú vagyok. Nem viccből mondom. A narkó tudatmódosító szer, mint ahogy a boldogság is. Baromi szerencsés dolog, ha rájövünk arra, mitől leszünk boldogabbak. Vannak vakvágányok, buta téveszmék, amikor azt gondoljuk, a pénz, a materiális javak boldoggá tesznek. De ha tudjuk, milyen jó érzés adni, elfogadni, milyen rossz érzés önzőnek lenni, vagy bűntudatban élni, már másként gondolkodunk a boldogságról.

Az energia, ami megszületik, egyszer elvész, vagy átalakul, amikor meghalunk. Szoktál gondolkodni azon, hogy mi történik akkor, amikor véget ér földi pályafutásunk?

A halállal önmagában semmi baj nincs, az életet magát nem tudnánk értelmezni nélküle. Mindannyiunk életében ez a közös pont, hogy egyszer meghalunk. Művészként is foglalkoztat ez a téma, minden harmadik számomban biztos, hogy van valami halállal kapcsolatos dolog. Nem tudom, milyen volt, amikor az édesanyám hasában voltam, vagy előtte, bizonyára a tudatalattimba beépültek dolgok abból az időszakból. Ha olyan rossz lett volna, biztos emlékeznék rá. Az emberek nem a haláltól félnek, hanem a meghalástól. Az emberi élet elvesztésétől. Lehet a halálról fantáziálgatni, vagy félretenni a témát, ahogy sokan teszik. De ahogy haladunk előre a korban, egyre gyakrabban szembejön velünk. Barátok, rokonok halnak meg. Persze az sem jó, ha túlzott félelmeink vannak a halállal kapcsolatban. Ha valaki úgy éli az életét, hogy folyamatosan biztonsági játékot játszik, elkerüli az élet örömeit.

Emlékszel az első gyermekkori élményedre a halállal kapcsolatban?

Nagyon sokszor álmodtam azt, hogy repülök a játszótér felett. Állítólag sokan álmodják ezt. Nekem hozzátartozott az, hogy kalimpálok a kezemmel. Felülről néztem az embereket. Aztán jöttek a zuhanásos álmok is. Fura érzés volt megérkezni a földre. A semmi érzése, ami után felébredsz. A halál is valami ilyen lehet. Nyilván próbálunk innen-onnan bejutni ide, de nem találjuk a rést a pajzson. Nincs hozzá csatornánk még.

Az ember igazából a meghalás módjától fél. Nem?

Ha az ember idős korában hal meg, az olyan, mintha elfáradna és lepihenne. Ebben a szép elmenésben van valami spirituális élmény, istenközeliség. Sajnos nem mindenkinek adatik ez meg.

A Hospice-nak az a feladata, hogy ezt a fajta spirituális élményt megadja a haldoklónak, bármennyire is beteg. Ne fájdalmak között, kiszolgáltatottan, idegen emberek között menjen el.

Nagyon fontos, hogy legyenek segítők. Mint a csecsemőnél a dajka, a szoptatás, az anyai szeretet. Ebben a teljesen magára hagyatott helyzetben fontos a segítés, a támogatás, a lelki dajkálás. Édesanyám halálánál átéltem ezt. Neki nem volt szüksége a Hospice támogatására, mert annyira jó, nyugodt kórházi környezetbe került, ahol megszerette az őt körülvevő nővéreket, orvosokat. A mai napig hálás vagyok nekik.

Fotó: Kovács Ferenc, Antal József

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Sztárok