Lilu: „A tévézésben nem azt szeretem, ami vele jár, hanem magát a szakmát”

2016. december 06. |

Kedd esténként ismét fél Magyarország a Keresem a családom című dokureality sorozat második évadját nézi az RTL Klub műsorán, és jó néhány könnycseppet elmorzsol a megindító családegyesítő történetek láttán. A műsorvezetővel, Liluval beszélgettünk arról, hogy mit jelent számára ez a feladat, amelyben az élők show-k szórakoztató világa után az élet árnyékosabb területei dominálnak.

A kereskedelmi csatornák slágerműsoraihoz képest sokkal lassabb ez a műsor. A kamera többször elidőz egy-egy részleten, vannak benne nagy hallgatások, csendek. Nem énekelnek, nem táncolnak, és nem is vetkőznek benne a szereplők. Mégis úgy tűnik, az RTL Klub egyik sikerműsora lett.

Ez egy licenszműsor, ami hatalmas sikerrel megy számos más országban is. A tematika mindenütt ugyanaz: szétszakított családokat hozunk össze. Minden országnak megvannak a maga sajátosságai, a történelmének következményei. Magyarországon az 56-os szál nagyon erős, illetve a szocialista időkre visszanyúló történetek. A szocialista tábor más országaiból sokan jöttek hozzánk tanulni, esetleg vendégmunkásként dolgozni, akiket a rendszerváltás után visszahívtak a hazájukba. Sokuk várandós barátnőt, kisgyereket hagyott itt, és azóta sem látták viszont őket.

Hogy találjátok meg a történeteket?

Ma már sok ezer jelentkező van. Amikor az első évad készült, felhívásokat tettünk közzé hónapokkal a kezdés előtt. Ahogy látták a nézők, hogy nem kell félni tőlünk, egyre többen jelentkeztek. A stábunk végtelen tisztességgel és emberséggel fordul minden egyes történethez. Ha olyannal találjuk szembe magunkat, ami sértené bárkinek is a személyiségi jogait, a jóérzését, nem adjuk le. Ha valakit olyan hír ér, amelytől összeomlik, nem mutatjuk percekig az érzelemkitörését. Azért is nehéz a feladatunk, mert a szereplők olyan történeteket mesélnek el, amelyekről még családi vagy baráti körben sem beszélnek szívesen, nemhogy egy egész ország előtt.

Volt olyan, hogy valaki kiszállt félúton, és nem folytatta a szereplést?

Igen, előfordult. A szereplőink abszolút civilek, nem azért jelentkeznek hozzánk, mert a tévében szeretnének szerepelni, mint a többi műsorban a kereskedelmi csatornán, hanem azért, mert mi vagyunk nekik az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatnak. Segítünk megtalálni nekik az elveszett rokonaikat. Soha nem erőszakoskodunk, az interjúkra korlátlan időt hagyunk. Már a nyomozás alatt a szerkesztők nagyon sokat beszélgetnek velük. Mire odaérünk, hogy forgatunk, közel vagyunk hozzájuk, kialakul a bizalom. Nagyon sokféle történetünk van a műsorban, a legfontosabb az, hogy mi soha nem ítélkezünk. Nagyon szörnyen hangzik, hogy egy anya elhagyja a gyerekét, de amikor megismerem a történeteket, kiderül, hogy az esetek többségében nem volt más lehetősége.

Mennyi ideig foglalkoztok egy-egy történettel?

A kutatás átlagosan 3-4 hónapig tart, van, amikor tovább. Vannak erre szakosodott cégek, amelyek segítenek nekünk. Ha Magyarországon forgatunk, a legrövidebb idő négy nap, amit tisztán az interjúk felvételére szánunk.

A műsornak nagy a nézettsége, ami lehetőség üzenetek közvetítésére. Hogy érzed, tudtok véleményt formálni egyes témákban?

Amikor jövünk haza egy-egy forgatásról, a kisbuszban a kollégákkal rengeteget beszélgetünk a látottakról, hallottakról. A történetek nagyon megrázóak, minket is megviselnek. Minden alkalommal elmondjuk egymásnak, hogy reméljük, a nézőket elgondolkodtatják. Interjúalanyaink bármire képesek azért, hogy viszontlássanak valakit, hogy beszéljenek vele, bocsánatot kérjenek tőle. Ugyanakkor hány olyan család van, ahol egy el nem küldött képeslap, egy családi örökség szétrobbantja a családot, és évekig tartó haragot eredményez. Családja mindenkinek van, a történetek üzenetét mindenki a saját életére vonatkoztathatja.

A másik téma, ahol szeretnénk változást elérni a gondolkodásmódban, az a családon belüli erőszak. A mostani évadban a történetek 70-80 százalékában valamilyen módon előfordult ez a téma. Elképesztő, hogy a nők, gyerekek bántalmazása ki nem mondott, de elfogadott tény. Valahogy mindenki egy kis szemlehunyással túlteszi magát ezen. Akikkel most forgatunk, azok közül sokan bántalmazott gyerekek voltak. Vagy olyan gyerekek, akik a szekrényben hallgatták végig, ahogy az anyjukat bántalmazzák. A minták olyan mélyen beléjük égtek, és ezt viszik tovább magukkal. Fontos, hogy beszéljünk róla. A történeteinkben nem akarunk semmit sem elhallgatni. Mert ha mi beszélünk róla, talán az érintettek is el merik majd mondani a saját esetüket a legjobb barátnőjüknek, a bizalmasaiknak.

Valaki felkészített arra, hogyan kell ezekkel az emberekkel beszélgetni?

Igen, Hadas Kriszta főszerkesztő, és Korn Anita felelős szerkesztő. Ők igazi oknyomozó riporterek. Én ezelőtt nagyon más típusú műsorokat csináltam, és tudtam, hogy kezdetben voltak fenntartásaik velem kapcsolatban. Én voltam az RTL arca, akit ebbe a műsorba delegáltak. De az RTL vezetése tudta, hogy megvan bennem mindaz, ami ehhez a műsorhoz szükséges. Nagyon hamar megértettük egymást a lányokkal – Máté Krisztával is, aki a műsor producere.

Nem gondoltatok arra, hogy valamelyik sztori megérne egy komoly, egész estés dokumentumfilmet is?

Sok olyan sztori van, amelynél mi is szeretnénk utánkövetést. Alkalmazkodnunk kell a kereskedelmi tévés igényekhez, a műsor formátumához, ami garancia arra, hogy ezt a tévéműsort ilyen sokan megnézik. A Barátok közt után ott maradnak még velünk.

Ez után a műsor után vissza tudsz majd menni az élő show-k világába? Műsort vezetni például a Való Világba?

A Való Világba már nem megyek vissza, a mostani szériára is azért mondtam nemet. Nekem ott már nincs dolgom, de nagyon szerettem. Azt gondolom, hogy minden műfajban lehet jót csinálni, csak a helyén kell kezelni. A Keresem a családom másfajta odafigyelést kíván tőlem, mint az élő show-k. Itt a rezdülésekre figyelünk, arra, hogy az interjúalany hogyan reagál egyes dolgokra. A Való Világban másodpercekre uralok egy élő adást, úgy, hogy közben folyamatosan beszélnek a fülembe, figyelek másik hat emberre, a közönségre. A két feladatot nem lehet összehasonlítani egymással. Mind a kettőt imádom csinálni. Most kicsit hiányzik az élő műsor varázsa. Annyira sok a nehéz történet, a bánat – még ha a végén katarzis is van –, hogy szükségem lenne arra az önfeledségre, amit egy szórakoztató műsor ad.

Húsz éve vagy a pályán. Mit gondolsz, megérett már ez az ország arra, hogy 40 fölött is legyenek nők a képernyőn komoly nézettséggel bíró műsorokban?

Szerintem most már nem az van, mint 5-6 évvel ezelőtt. Hogy az a sikeres tévés, aki húszéves. Amerikában, Franciaországban negyvenéves kornál kezdődik az igazi televíziós karrier egy nő számára. Igaz, azok a 40-es nők fantasztikusan néznek ki. Én is sokat dolgozom ezen. Ez a munkám nagyon fontos része. Hozzátartozik, ugyanúgy, mint hogy olvassak, tudjak a világ dolgairól. Azt hiszem, ha valakinek érdekes a személyisége, amit a néző kedvel, meg tud szokni, aki a barátja, amikor bekapcsolja az otthonában a tévét, és még kellemes a megjelenése is, sokáig a képernyőn maradhat.

És milyen érzés negyvenévesnek lenni?

Büszke vagyok arra, hogy negyvenéves nő vagyok. Nem akarok harminc lenni, se húsz, nem is akarok úgy csinálni, mint ha annyi lennék – élvezem a korom nőiességét. Mások az igényeim, mint korábban, mást tartok jónak, másra vágyom. Most boldog vagyok, ha utazhatok, ha edzhetek egy jót, és látom a hatását. Nagyon rosszul érezném magam, ha a huszonéves korom igényei szerint élnék ennyi idősen is.

Hogyan alakult volna az életed, ha 19 évesen nem válogatni ki a VIVA-hoz műsorvezetőnek? Most mivel foglalkoznál?

Valószínűleg a diplomámnak köszönhetően ügyvéd lennék. De nem igazán tudom ezt most elképzelni. Soha nem használtam a diplomámat, gyakornok sem voltam. Amikor államvizsgáztam, már bőven tévéztem. A szüleimmel az volt a megállapodás, hogy mindenképpen befejezem az egyetemet, méghozzá nappali tagozaton. A tévézést ők nem tartották biztos karriernek, azt gondolták akkor, hogy ez csak a hobbim. Emlékszem néhány nagyon húzós évre, amikor napközben előadásokra jártam az egyetemen, mellette pedig 3-4 műsort leforgattam.

A tévézés mellett is több lábon állsz. Üzletasszony vagy.

Egy ideig egy luxusférfiruha-üzletet csináltam, nagyon klassz márkákat hoztam be elsőként Magyarországra. Most pedig egy fodrászatom van évek óta, ez is jó dolog. Biztonságérzetet ad, nem vagyok kiszolgáltatva, nem függök a tévés karrieremtől.

Keveset tudunk a magánéletedről, tudatos döntés ez a részedről?

Akik ismernek, tudják, hogy viszonylag zárkózott vagyok. A magánéletemet, a családomat belügynek élem meg, diszkréten kezelem. A gyerekemről nem posztolok fotókat a közösségi oldalakon, újságokban sem jelenik meg. Tudom, hogy közszereplő vagyok, és ezzel együtt járnak bizonyos kötelezettségek, de nekem ez az intimitás. A tévézésben nem azt szeretem, ami vele jár, hanem magát a szakmát.

Fotó: Békefi Dóra

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Sztárok