Tenki Réka: „Ezzel a hassal nem lehet másként menni!”

2019. október 24. |

Amikor a decemberben debütáló Seveled című filmet forgatták, még egygyermekes anyuka volt Tenki Réka színésznő, hamarosan viszont megérkezik a második kisbabája. Különösen izgalmas ez annak tükrében, hogy a filmben egy várandós édesanyát játszik. Az új filmről, színházról és anyaságról beszélgettünk vele, no, meg díjakról, melyek néha nagy terhet raknak egy maximalista színésznő vállára. Molnár Karesz interjúja.

Annyira erősen él bennem a kép, ahogy Anna hercegnőként, mint egy erős, de naiv kislány állsz a színpadon a Római vakációban 2013 környékén.

Huh, rengeteg minden történt azóta szakmailag is, emberileg is.

Hatalmas közhely, hogy ezzel jövök, de az anyaság nyilván minden nőt megváltoztat. Színésznőként ráadásul egy speciális helyzet, hogy te lehet, hogy épp az öltözőben ülsz, vagy játszol a színpadon, miközben elalszik a gyereked otthon.

Igen, bár működik, ha az ember szereti a munkáját, ha van, aki segítsen neked, és biztonságos környezetben tudod a gyerekedet otthon. Ha így van, akkor onnantól, hogy bezárod az ajtót, csak a munka létezik. Nagyon szeretem, amikor beérek a városba, bemegyek az Örkénybe, és már semmi nem jut az eszembe, csak az, hogy ma mit fogok játszani, hogy fogom csinálni. Azon gondolkodom, hogy mit próbáljak ki aznap az adott szerepben. Persze sokkal nehezebb a logisztika, sokkal kevesebbet alszol, de ettől eltekintve mindent meg lehet oldani, és ha az ember szereti azt, amit csinál, akkor megtalálja azt, hogyan lehet ezt egészséges keretek között tartani.

Most épp az Örkény Színház mellett kávézunk. Bejársz még?

Néha igen, élvezem az előadásokat, most nincs más dolgom, csak követni a bemutatókat, nézni, mit csinálnak a többiek. Ez mindig jó. Minden színésznek az életében jönnek szakaszok, amikor valamit megelégel, elfárad, vagy elunja, nem lesz elég valami. Ilyenkor szoktak színházat váltani, máshova menni játszani, kipróbálni valami egészen mást. Nagyon érdekes, hogy nekünk, nőknek, mivel anyák lehetünk, megadatik, hogy újra vágyjunk a munkára. Nagyon jó érzés, amikor újra előjön benned, hogy alig várod, hogy dolgozhass. Attól persze mindig fél az ember, hogyan kell visszatérni. Aztán eszembe jut, hogy amikor egyéves lett a lányom, akkor talált meg az Egyasszony, azzal kezdtem el foglalkozni éjjel-nappal. Hatalmas energia, bizonyítási vágy, akarás működött bennem. Az előadás sikeréhez Péterfy-Novák Éva megrázó története mellett kellett az is, hogy én ennyire ki legyek éhezve a munkára.

Az Egyasszonyt megnézni igazán megrázó élmény, különösen kemény lelki munka lehetett ez a próbafolyamat egy egyéves kislánnyal, aki hazavár.

Nehéz volt, de valahogy annyira erős volt bennem, hogy mit akarok ezzel mondani, hogy ez mindent felülírt. Több kétségem volt afelől, hogy erre bejön-e valaki, megnézik-e Tenki Réka monodrámáját. Ha hazamegyek, szerencsére egészséges gyerek vár otthon, persze elég nehéz azt kivonni, hogy ne gondolj rá előadás közben, de ezt meg lehet tanulni. Ami otthon van, az senkire nem tartozik, azaz én dolgom, azt tudatosan el lehet határolni, de hogy ez sikerüljön, azon sokat dolgoztam.

Ez a tudatosság az egész pályádat jellemzi? Többször váltottál társulatot, ami önmagában egy kemény döntés lehet ilyen fiatalon, sok kétséggel és kérdéssel.

Inkább belső intuitív döntéseknek hívnám ezeket, nem tudatosságnak. Meg akartam találni önmagam, hogy mi az én utam, mi az, ami felé menni szeretnék. Azt, hogy hol tudok igazán kiteljesedni, vagy mi az, ami éppen gátol, mi az, ami miatt nem tudok felszabadult lenni. Azt mindig éreztem, ha szabadjára engednek úgy, hogy jól érzem magam a bőrömben, és tudok dolgozni, lelkesedni, akkor velem bármit meg lehet csinálni, és én bármit megcsinálok. Akkor nagyon odaadó tudok lenni. De, ahogy jön valami olyan elvárás, amivel nem értek egyet, és nem lehet megbeszélni, olyan konfliktus, amiben nem lehet mindenki számára elfogadható kompromisszumot hozni, azt úgy nehéz folytatni. Akkor az embernek elveszik az erejét. Én így is, úgy is elnyomom magam – engem nem kell elnyomni, ha nem vagyok elég jó, akkor én büntetem magam enélkül is. Nem kell, hogy pluszban lenyomjanak, mert így is van egy olyan nem egészséges önkritikám, hogy mindig tudom azt, mi mennyit ér.

Rengeteg díjat kaptál már.

Jól esik, főleg, amikor belefektetsz egy munkába annyit, hogy azt érzed, mindent megtettél, és el is ismerik. De utána mindig megijedek, hogy minél több díjam van, annál nagyobb az elvárás, és jön a kérdés is, hogy amúgy mi a határ? Meddig tudok elmenni, bizonyítani? Egyre nagyobb terhet rak rád, hogy igazold azt, hogy megérdemelten kaptál meg minden díjat.

Gondolom, nem azzal a tudattal mész be a színpadra, hogy egy Jászai Mari-díjas színművész vagyok, de ha esetleg ül olyan néző a nézőtéren, aki addig nem ismert, akkor ő ezt a tényt tudhatja rólad első körben, ha utánakeres. Így viszont nem az alapokról indítasz, hisz lesz egy elvárás.

Arra figyelek, hogy jól végezzem el a munkát, és akkor az látszani fog. Én a munkában hiszek, és abban, hogy jól kell csinálni. Van persze, hogy nem sikerül, de mindent meg kell mozgatni. Nem maradhat kérdés benned, hogy mi lett volna, ha… Csináld meg, próbáld ki, legyél túl rajta, vagy összejön, vagy nem. Vagy jó az ötlet, vagy nem, vagy tovább tudsz vele menni, vagy nem. Próbálok arra figyelni, hogy ne legyen bennem gátlás vagy félelem, próbálok szabadon létezni, és ha egy jó rendező kezében vagyok, ő tud korrigálni, megfelelően irányítani úgy, hogy ne veszítsem el a hitemet az előadással vagy a filmmel kapcsolatban. Ez nagyon fontos!

Pura Poesia #21 - Tenki Réka: „Mostanában példaképeket keresek”

Pura Poesia #21 - Tenki Réka: „Mostanában példaképeket keresek”

Itt az új film, a Seveled és Saci figurája.

De jó, hogy mondtad a nevét, hirtelen nem is emlékeztem rá, másfél éve forgattuk. (nevet)

Mi volt Saciban a kihívás?

Utolsó fordulós voltam a castingon, amikor felhívott a rendező, Orosz Dénes, hogy nem az enyém a szerep. Elolvasod a szinopszist, néhány jelenetet, és mindig tudod, hogy akarod-e a szerepet, vagy nem. Ez pont olyan volt, amire azt mondtam, de jó lenne, olyan, amiről nem gondolják, hogy meg tudom csinálni. Amivel igazolni tudnám, hogy ilyen arcom is van, bármit oszthatnak rám, ilyen karakterekben is működhetnék. Az első körben úgy vagy vele, hogy nem érdekel, megcsinálod, amit kérnek, de el is felejted, nem akarsz vele foglalkozni. Jön a második kör, már izgatottabb vagy, kezded beleélni magad, hogy lehet belőle valami. Aztán jön a harmadik forduló, elkezdesz vele álmodni, tudod, hogy fog kinézni a hajad, elképzeled, hogy veszitek fel az adott jeleneteket, és aztán felhívnak, hogy nem te leszel, hanem a másik lány – na, ez annyira nem jó. Forgatás előtt két héttel aztán újra jelentkezett Dénes, hogy mégis én leszek Saci. Nagyon örültem, hogy lehetőséget kaptam feszegetni a határokat, olyan szintű mély vízbe kerültem, ahol magam sem tudtam, mi fog történni, hogy hogyan fogom ezt a lányt életre kelteni. Az egész nagyon izgalmas volt, hogy egyáltalán megtalálom-e, amit keresünk?

Milyen volt a csapat?

Dénessel már dolgoztam együtt, mindig is imádtam a humorát és azt, ahogy instruál, egy nyelvet beszélünk. A filmbeli partneremmel, Mészáros Bélával fantasztikus próbálni, érzékeny, halálosan rád koncentrál, figyel, nagyszerű színész. Arra pedig nagyon vágytam, hogy ismét Básti Julival dolgozhassak. Ő egy másik iskola, rengeteg minden van mögötte, máshogy szocializálódott. Csodálom, mint embert és mint színésznőt is. Jó csak lenni mellette, nézni, ahogy próbál, ahogy felépíti a feladatát. Figyelni, hogy mit lehet megtanulni a belőle áradó tapasztalatból. Ő mindig nagyon inspiráló. Rendkívül hálás vagyok ezért a filmért. Az sem mellékes szempont, hogy ez az első filmem, amiben igazi nagy főszerepem van.

Ő egy sztriptíztáncosnő, de milyen személyiség? Azért az emberekben van egy általános elképzelés erről a szakmáról.

Kíváncsi vagyok, szerinted mit gondolnak az emberek, milyen egy sztriptíztáncosnő?

Könnyűvérű. De nyilván ezek mögött a nők mögött olykor nagyon kemény út van, és kőkemény sorsok ezek.

Persze, de leginkább az a lényeg mindhárom főszereplő kapcsán, hogy keresnek valamit, valami változást az életükben. Vagy talán azt sem tudják, hogy a változás az, amire szükségük van. Csak állnak ott, tanácstalanok, valakinek meg kellene őket lökni. Juli karakterének szüksége van egy unokára, akkor nem foglalkozna mondvacsinált problémákkal. A fia, a Béla által játszott figura lézeng 42 évesen a világban, nem tudja mi a baja, őt is ki kellene mozdítani. És ez a lány, aki meg itt áll terhesen, rájön, hogy az érkező gyermeke mellett más életet kell élnie, máshogy kell pénzt keresni. Okos csaj, ösztönös lény, aki nem kertel, mindent kimond azonnal, ami sok helyzetkomikumot szül. Egyáltalán nem illik össze ez a három ember, de elkezdenek összecsiszolódni. A kérdés, hogy hogyan teszik mindezt?

Az egy különösen szép élethelyzet, hogy most másfél évvel a forgatás után úgy beszélgetünk, hogy valóban várandós vagy.

Mindenki azt kérdezi, hogy ilyen hamar leforgattátok a filmet, és már ki is jön? (nevet) Akkor egy póthassal forgattam, de most a film promótálásához már nincs rá szükségem.

Ahogy felkerült a póthas, rögtön előjöttek az első várandóságod alatti élmények?

Minden visszajött. Dénes néha mondta, hogy sok lesz, faragjak le, hülyén megyek. De ezzel a hassal nem lehet másként menni! (nevet) Kértem a próbára is póthasat, féltem, hogy már nem emlékszem. De hamar megfájdult a derekam, az agyam elkezdte működtetni a reflexeket.

Hogy éled meg a szülés előtti utolsó egy-két hónapot? Gondolom, azért akad program bőven, már csak a film miatt is.

Szerencsére minden rendben van. Fontos, hogy ne kerítsen hatalmába az „Úristen, vajon mi lesz” hangulat, és hogy találjak magamnak elfoglaltságot. Arra koncentrálok, hogy ez az időszak is jó legyen. Ha van kedvem, színházat nézek, vagy egész nap alszom, ha meg olyan kedvem van, a gyerekkel megyünk moziba. Azt csinálok most, amit akarok, de ez nagyon jó.

Fotó: Munkácsy Barbara, Kiss Nelly (Intercom)

Szólj hozzá te is!

Még több Sztárok