Kicsiny falu, hatalmas karizma
Vinjerac falucskáról nem szólnak a turista kalauzok – és jól is van ez így, hiszen az alig harminc házból álló tengerparti óváros épp attól olyan mesés, hogy mindössze két szálló üzemel (a mi választásunk a parttól karnyújtásnyira álló, kimondottan olcsó, egyszerű és tiszta Tamarix vendégház volt, amely ráadásul kutyabarát is). A bankkártyaelfogadó pontokat, bankautomatát csak hírből ismerik, a tengerparti bár pedig este 9-kor lekapcsolja fáradtan pislákoló neon fényeit. Este 11-kor a parton heverészve csak a hullámokat hallottuk, semmi mást. Mivel Tel-Avivban, ahol élek, még hajnali négykor is éber a város, így jól esett a teljes visszavonulás.
A község lakossága a 200 főt sem teszi ki, pedig Vinjerac egykor fontos kikötőváros volt, ám miután az összes hajó elhagyta az öblöt, szó szerint kiürült: a hatvanas években még ezren lakták, mára a posta is bezárt, a piac pedig egyetlen bódéból áll, amely petrezselymet, paradicsomot, uborkát és hagymát kínál. Mi mindezzel együtt csodás vegán reggelit rittyentettünk az apartmanunk mini konyhájában – de olívaolajat, fűszereket, olajos magvakat érdemes nyaralás előtt felpakolni, mert ilyen „rafinált” alapanyagokat Vinjeracban biztosan nem lelünk. Totális nyugalmat viszont annál inkább.
Ötcsillagos lazítás
Split felé autókázva a festői falvak tarkította kacskaringós tengerparti utacskákon, egyszeriben egy nyüzsgő kisvárosban találtuk magunkat: megérkeztünk Trogirba, amelyet Horvátország „Velencéjének” is neveznek, tekintettel a várost átszelő csatornákra, és az azon imbolygó hajócskákra. Az építészet is meglepően „olasz” – nem meglepő, hogy az óváros és a piactér a UNESCO világörökség részei. A piacon kendős nénik kínálgatják a portékáikat, hatalmas csokor fűszernövényeket, erdei gombákat, kerti gyümölcsöket és kézműves ajándéktárgyakat – persze van klasszikus „nyaralóhelyes” szuvenír sor is hűtőmágnesekkel, képeslapokkal.
A város szélén, elegánsan a tengerpart felé magasodik a Brown Beach House – egy ötcsillagos luxusszálló, mely letűnt korok emlékeit, a „béke-beli” Európát idézi. Engem a Halál Velencében című klasszikus mozifilmből jól ismert Grand Hotel Des Bains-re emlékeztetett, ahol Thomas Mann oly sokat időzött az 1910-es években. A 25 szobás palota egy egykori dohánygyár raktárából alakult át, és saját beach, hatalmas, sakktáblát idéző medence, és szaunával, gőzfürdővel, pezsgőfürdővel felszerelt wellness részleg is jár az idelátogatóknak, a velük tartó kutyusoknak pedig saját, pihe-puha fekhely. A hotel világklasszis étterme és bárja nem szállóvendégek előtt is nyitva áll – mi mennyei vegán shakshukát, közel keleti lecsót falatoztunk a reggeli mimóza koktél mellé.
Z, mint Zágráb
Bár itt van a szomszédban, szégyen ide vagy oda, nem sokat tudtam Zágrábról, mielőtt a tengerpartot elhagyva, fenséges hegyi szerpentineken felfelé kanyarogva Magyarország felé vettük az irányt, és elhatároztuk: megnézzük magunknak Horvátország fővárosát. És milyen jól tettük: a városközpont erősen emlékeztet a mi budai várnegyedünkre – kivéve, hogy itt ez a belváros. Macskaköves utak, színes, alacsony házacskák, és meglepő módon Berlin Kreuzberg negyedére, vagy Budapest Kazinczy utcájának környékére emlékeztető „hipszter” kávézók és bárok, vegán és organikus éttermek sorakoznak.
Végre nem kellett rizstejjel a hátizsákomban mászkálnom – a Cogito Caféban háromféle növényi tejből is választhattam a cappucinómhoz, ami pedig a kulináris kalandozást illeti: a Zrno Bistro nem csak, hogy 100% vegán, de minden alapanyaguk garantáltan bio, a zöldségek pedig kizárólag helyi termesztésből származnak. A búzahús Cordon Bleu nem is evilági, a tofu sajttorta pedig valóságos mennyország. Úgy vizuális, mint kulturális és kulináris szempontból Zágráb tökéletes „mini szabis” alternatíva egy unásig ismételt Osztrák kiruccanásra – nem véletlenül becézik a horvátok fővárosát „kicsi Bécs”-nek.
Még több kulináris és kulturális utazás és kaland az Insta blogomon: @whitecityboy
