Török Ferenc Overnight című filmjében ellenállhatatlan bróker, Goldoni vígjátékában túlbuzgó cserfes-szerelmes férj, Csehov Ivanovjában hivatásos jópofa. A szerepek között, ha ideje engedi, dzsesszzenészként próbálkozik.
„Kiskezitcsókolom”-mal lép be a Katona József Színház büféjébe. Hirtelen pénztárcáért nyúlok, talán fizetnem kell a kávéért, esetleg gyorsan valamit rendelnem? Első benyomásra ugyanis azt gondolom, hogy a fizetőpincér állt meg az asztalomnál. Rosszul gondolom. Nagy Ervin az hófehér ingben és megfelelően koptatott farmerben, hóna alatt egy bukósisakkal. Köszönés szempontjából mintha egy századfordulós Szép Ernő-darabba csöppentem volna, a megjelenése a naprakészség mintaképe. Később bevallja, trombitálni volt a Sufniban, a Katona kamaraszínházában. Nem lepődöm meg.
Miért a trombita? Tapasztalataim szerint a férfiak a basszusgitárral kezdik a négy húr könnyű kezelése és a látvány miatt.
Véletlenül alakult így. Az egyik előadás trombitafújással kezdődött, és nekem ez valahogy jól ment. Ráéreztem a dologra. Máté Gábornak pedig megtetszett a brűzölésem (speciális fújási technika), és egy váratlan ötlettől vezérelve megalakult a Dzsessztetés, a – nevéből adódóan – dzsesszalapú, a Katona színészeiből álló zenekar. A bemutatónk az A38 Hajón volt. A basszgitár soha nem vonzott, de zenélni nagyon szeretek. Igazi felszabadító érzés. Zongorázni is próbáltam, természetesen egy előadás kedvéért. Molnár Ferenc Játék a kastályban című darabjában zeneszerzőt alakítottam, és megtanultam egy-két zongorafutamot, akkor például nagyon úgy tűnt, mintha tudnék keringőt játszani.
Nancyban jártál nemrégiben. Nem vendégzenélni voltál, bár az is megeshet még, hanem a Katona társulatával Csehov Ivanov című drámáját mutattátok be egy fesztiválon. Mennyire szippantott be a francia közeg?
Nem vagyok útikönyves típus, még véletlenül sem készülök fel arra, hogy megfeleljek a város vagy a turistalátványosságok elvárásainak. Mindig csak hagyom, hogy szép lassan befogadjon az ismeretlen hely. Elindulok, császkálok, terek, utcák, sikátorok, piacok – ahogyan éppen adódik. Nancy egyébként csendes vidéki kisváros gyönyörű főtérrel, elragadó fogadókkal, vendéglőkkel és barátságos emberekkel.
Gyorsan birtokba veszel egy idegen várost. Pestet mikor érezted először a sajátodénak szülővárosod, Dunaújváros után?
Miután befejeztem a főiskolát. Hat év elteltével azt gondoltam, hogy már pesti vagyok. Később arra is rájöttem, hogy Budapest valójában egy óriási falu. Az erős különbséget tizenhat évesen éreztem először, amikor megérkeztem Pestre. Kamaszkoromban a városi életet lazábbnak, de ezzel együtt hidegebbnek is tartottam. Aztán a távolság köztem és a főváros között lassan csökkenni kezdett. A drámai szakközépiskola is segített ebben, hiszen az itt tanuló fiatalok alapkaraktere eléggé eltért attól, amit otthon láttam. Annak ellenére, hogy ma már városi embernek tartom magam, és hozzászoktam az urbánus léthez, ha van egy kis időm, elutazom a szüleimhez, hogy folyót, zöldet, rétet és vizet lássak. Egy idő után bekattanhat az ember ebben a betondzsungelben, de most még nem költöznék vidékre. Talán később, ha családom lesz. Pillanatnyilag egy albérletben lakom. A női jelenlét következményeként a teraszon növények lengedeznek, és minden lakájosabbá vált az utóbbi hónapokban.
Van egy barátnőd, és megváltozott az életed. Legalábbis a lakásod biztosan.
Az életem nem nagyon változott. Az igaz, hogy korábban még a kaktuszok is tönkrementek mellettem.
A barátnőd szakmabeli?
Nem akarok róla beszélni, nehéz ez az ügy.
De friss kapcsolat egyébként?
Nem annyira.
Azt olvastam rólad, hogy nem nagyon maradnak meg melletted a nők. Öntörvényű vagy, és a színház az első.
Nem tudom, mit hoz a jövő, nehéz lesz összeegyeztetnünk az életritmusunkat. Hajnali életünk van: tizenkettőtől háromig. Reggel meg olyanok vagyunk, mint a rongy, mert éjszaka kell beszélni, élni meg lenni. Napközben pedig nagyon keveset találkozunk. Mindketten arra törekszünk, hogy a lehető legtöbb időt töltsük együtt.
Egyszer azt mondtad, szereted a vörös hajúakat, a festett vörösek igyekezetét, ahogyan nőiesnek szeretnének látszani.
Nincsenek zsánereim. Ezer dolog képes megtetszeni a másikban. Nehéz, mert állandóan szép és különleges lányok, asszonyok között dolgozom, ráadásul meglehetősen nyitott, szabad légkörben. Nagyon sok nővel találkozom, és valószínűleg egyre többel fogok mind a civil életemben, mind a munkám során. Nem könnyű annak, aki velem él. Bár a bizalmat mindennél többre becsülöm, a határokat, úgy tűnik, magamnak kell megszabnom.
Szöveg: Kovács Gabriella
Fotó: Sárosi Zoltán
Kovács Gabriella teljes interjúját a júliusi Marie Claire magazin 54. oldalán olvashatod, amelyből kiderül, hol tart Nagy Ervin a határok meghúzásában, és megtudhatod, mit gondol házasságról, családalapításról, gyerekekről.
‘),
