Beszéljünk kicsit a kezdetekről, mióta tudod, hogy zongoraművész leszel?
Nincsenek zenész felmenőim, a nagypapám zongorázott ugyan fiatal korában de ő is és a szüleim is mérnökök. Szerették ugyan a zenét de nem jutott volna eszükbe, hogy erre a pályára irányítsanak. Gyerekkoromban egy véletlen folytán hozzánk került egy pianino mert egy ismerősünk költözött és megkért minket, hogy átmenetileg nálunk lehessen a hangszer. Én többször leültem a zongora mellé, próbálgattam játszani rajta, amit a nagypapám meghallott és elővette a 30 éves kottáit, hogy ha van kedvem, gyakoroljak. Ez 8 éves koromban volt és annyira megszerettem a zongorát, hogy a szüleim végül elvittek egy tanárhoz, hogy kiderüljön, tényleg tehetséges vagyok-e. Nagy szerencsém volt Batke Mártával, aki aztán elkezdett tanítani, ő mondta először, hogy érdemes a zenével foglalkoznom. Három évvel később fel is vettek a Zeneművészeti előkészítő tagozatára, innentől már biztos volt, hogy ezen a pályán maradok.
Mikor realizáltad, hogy a tehetség csak felelősségtudattal hozhat hosszú távú eredményeket?
Megmondom őszintén, eleinte nem vettem annyira komolyan a zongorát és természetesnek vettem a sikereket. Gyakorolni például sosem szerettem, inkább csak le-leültem a zongorához, játszottam kicsit és összeállt valahogyan az egész. Mai fejjel azért látom, hogy mások 5 éves koruktól kezdve reggeltől estig keményen gyakorolnak, de nekem ez tényleg játékként indult, amihez nem párosult kötelességtudat. Aztán az élet hozott egy nagy fordulatot, amikor 13 éves koromban síelés közben eltörtem a karom. Ekkor realizáltam, hogy mit is jelent a zongora az életemben és mi lenne, ha abba kellene hagynom. Innentől már komolyabb lett a hozzáállásom és az életvitelem is ehhez igazítottam. Ha ez nem így történik, már valószínűleg rég abbahagytam volna, mert ahhoz túl sok minden érdekel, hogy valamit megszokásból csináljak.
A Zeneakadémiai éveket hogyan élted meg?
A Zeneakadémián nagyon sok tantárgyunk volt és nem igazán derült ki közben az sem, hogy ki milyen irányba menjen, a zongora szakon például a vizsga elvárás borzalmasan kevés ahhoz, hogy valaki szólista legyen, mivel mindössze félévente kell vizsgázni egy félórányi műsorral. Ez a való világban nem így működik, félórányi műsorokat hetente kell megtanulni, tehát sokkal több tanulás kell ahhoz, hogy fejlődjön az ember. Nekem azért volt szerencsém, mert elkezdtem versenyekre is járni, ami által láttam, hogy az egyetem által nyújtott képzés hihetetlenül kevés. Nagyon sok frusztrált zenész jön ki a zeneakadémiáról, akik nem értik, hogy hol csúsztak el, mert nem voltak szembesítve azzal, hogy ezer zenészből egy jut oda ahova szeretne, ha csupán az ottani oktatásra alapozza a jövőjét.
Milyen sikereket hoztak az első versenyek?
14 éves koromban mentem el az első versenyemre, ahol ki is estem az első körben. Oda például egy kétórányi műsort kellett megtanulni egy nyár alatt, ami az akadémián kétévnyi anyag lett volna. És bár nem nyertem de láttam, hogy ilyen volumenű munkával mekkorát lehet fejlődni. Innentől kezdve nagyon sok versenyen vettem részt és nemcsak a sikerekből, hanem a kiesésekből is tanultam, ez mind hozzájárult ahhoz, hogy ma itt tartok. A sok kis eredmény összeadódik és elkezd utat törni a karriernek.
Nagyon tudatosan és éberen alakítottad a pályád.
Igazából két szerencsém volt, az egyik, hogy eltörtem a karom, a másik, hogy elmentem versenyekre. Az is fontos, hogy a kiesések sem tántorítottak el erről a pályáról, vagyok olyan önfejű, ami ezen a téren jól jön, hogy nem adtam fel. Addig ütöttem a vasat, amíg egyre több versenyt nyertem meg, amelyek által az önbizalmam is nagyobb lett.
Tudtál építkezni a negatív kritikákból is?
Mindig Kocsis Zoltánt szokták emlegetni, hogy mennyire keményen bánt az emberekkel. Én rendszeresen jártam a kurzusaira és én is mindig megkaptam a magamét a játékomért, de sosem azt néztem, hogy a rosszat hogyan tálalják, ha valaki ettől sírva fakad és elmegy az önbizalma, akkor az életben sem fogja megállni a helyét. Kocsis Zoltán nemcsak véleményezett valamit, hanem tanácsot is adott, párbeszédet lehetett vele folytatni. De nyilván akkora tudásszintje volt és annyi mindennel kellett foglalkoznia, hogy egy gyerekcipőben járó zenészhez nem volt türelme. Nagyon örülök annak, hogy én kitudtam vívni valamennyire a szakmai megbecsülését, amikor egy kurzuson panaszkodtam, mert valami kivételesen nehezen ment, azt mondta, hogy egy Szabó Marcellnek ezt el kell tudnia játszani, ez hatalmas élmény volt.
Miért éppen az orosz zene fogott meg leginkább?
Aki szereti a zenét és van kedvenc zeneszerzője vagy zenekara az tudja, hogy a zenétől egy másfajta mentális állapotba lehet kerülni. Előjöhetnek érzelmek, egy koncerten akár sírhatunk is, mert megérint bennünket valami. Ha megtaláljuk azt a zenét, ami számunkra megadja ezt a különleges állapotot, az az egyik legjobb érzés, mert csak fel kell tennünk az adott CD-t és máris átkerülünk egy másik világba. Ezt én az orosz zenétől kapom meg valamiért, aminek nincs oka. Rachmaninov volt a legnagyobb hatással rám, az ő zenéjét nem kell analizálni, értelmezni, hanem csak természetesen át kell engedni magamon.
Az Orosz Zenei Fesztivál ötlete mikor fogalmazódott meg benned?
Egyrészt tavaly volt Rachmaninov halálának a 75. évfordulója, másrészt a koncertezés mellett szeretek szervezni is, így adta magát, hogy csináljak egy fesztivált. Az orosz zenében rengeteg olyan elképesztően jó mű van, amit sokan nem is ismernek, a fesztiválon igyekszünk ezekből is bemutatni néhányat. Bízom benne, hogy hosszú távon is sikeres lesz a program és a közönség is bizalmat szavaz nekem.
Sokat koncertezel itthon és külföldön is, egyedül intézed az ezzel járó feladatokat vagy van mögötted egy menedzsment?
Most még jórészt magamnak intézem a dolgokat de hamarosan szeretnék majd ehhez segítőtársakat, mert az emailezés és a kisebb szervezési feladatok nagyon sok időt visznek el. A selfmenedzsment sem megy jól nekem, a közösségi médiában sem vagyok igazán jelen, távol áll tőlem az a magamutogatás, ami ott szükséges. Igazából engem az sem érdekelne, ha nem tetszene senkinek amit csinálok, én annak örülök, hogy megtaláltam azt, amivel szívesen foglalkozom. Közben persze tudom, hogy a marketing nagyon fontos, mert a tehetség nem elég, ezért is kell majd valaki, aki ezt a feladatot átvállalja tőlem.
Hogy állsz a könnyűzenével, eljársz néha koncertekre is?
Van egy YouTube csatornám, ahová a saját gépparkommal készítek dalokat, de ezt is azért csinálom, mert jó érzés, amikor elkészül egy dal. A komolyzenében sosem készül el semmi, nincs vége, a “kész” érzet a művészben sosincs jelen. Alapvetően egyébként a progresszív rockot szeretem, például Pink Floydot és elektronikus zenét is szívesen hallgatok. Néha elmegyek 1-1 koncertre az A38 Hajóra is de inkább otthon hallgatok zenéket.
Úgy tudom, síelni minden évben elutazol, tehát figyelsz arra, hogy a sport és a kikapcsolódás is meglegyen.
Igen, egy hetet minden évben elmegyek síelni, igazából előbb van meg a síelés dátuma, mint a koncertek időpontjai. A síelés ugyanazt adja nekem mint a zenélés, ráadásul ott elég koncentrált dózisban kapom meg ezt a másfajta tudatállapotot, mivel reggel 8-tól délután 4-ig a pályán vagyok. Fontos megtalálni az egészséges egyensúlyt, nemrégiben Bécsben voltam zenészekkel egy workshopon, ahol szinte mindenkinek volt már mentális egészségügyi problémája, ami miatt hosszabb-rövidebb időre abba kellett hagynia a zenélést. Az emberek mindig csak a jéghegy csúcsát látják, a sikerhez vezető utat nem veszik figyelembe. Örülök annak, ahol tartok, nem panaszkodom, vannak belső vívódásaim ugyan, de folyamatosan tanítom magam.
Az Orosz Zenei Fesztivál után milyen új produkciókra készülsz?
Október végén a Magyar Állami Népi Együttessel közösen adjuk elő a Müpában a Liszt-mozaikokat, ami Liszt Ferenc életét mutatja be. Pusker Júliával is fellépek többször idén, jövőre pedig készülök egy koncerttel a Budapesti Tavaszi Fesztiválra és tervben van a Zeneakadémiával is egy szerelemprojektem, ez 2021-ben valósul majd meg.
Infó: http://www.ozf.hu/
Fotó: Kondella Mihály
