Sötét, nehéz és fájdalmas napokat élünk. A saját nevemben beszélek, de azt hiszem, sokatoknak ismerős: egyre nehezebb megtalálnunk a szép és biztató pillanatokat, a bezártságban, a szeparált életben egyre nehezebb fogódzkodót találnunk, reményt és utat a szabadságra. A tél eleve egy olyan időszaka az életünknek, amikor ha a „legjobb forgatókönyv” valósul meg, akkor is elcsendesedünk, összegzünk, súlyozunk, mit viszünk át a következő évre, és mit hagyunk magunk mögött. 2020-ból inkább felejteni szeretnénk, letenni a terheket, gyászolni a veszteségeket. De a kényszerű bezártságból nem könnyű mindez. Mégis – akár egy pszichoterápia során –, építkezés mindig abból születik, ha leásunk a nehézségek legmélyére. Talán erről szól ez az év vége, és erről szól nekem ez a kötet is, a legsötétebb éjszakából a nappal felé fordulásról. Arról, hogy mi is a mi szabadulógyakorlatunk.
Egyre inkább versek és történetek adnak kiutat nekem ezen az úton, Szabó T. Anna pedig évtizedek óta fogja a kezemet a köteteivel. Verseit sokat olvasom, szülésem idején a Határ című kötete volt a társam, és most télen a Szabadulógyakorlat mutatja meg a határtalanságot, a küzdelmet az életünk számos területén, a korábban elhallgatott hangokat, az eltemetett emlékeket, az emberi drámákat, és azt, hogy a legsötétebb éjszakák hozhatják el végül a legragyogóbb nappalt – a szabadságot. Ez nem egy vidám és könnyed novelláskötet, de a szerzőtől megszokhattuk, hogy őszintén ír határhelyzetekről, fájdalomról, tisztaságról és szennyről, és ez az őszinteség az, ami erőt adhat a mai világunk túléléséhez. A kérdés csak az, hogy hol kezdődik, és hol végződik a fizikai és a lelki szabadságunk?
Szabó T. Anna új novelláskötete, amelynek egyes darabjai már megjelentek korábban, akár egy maratoni hosszúságú sámántánc: félig révületben, mégis teljesen tiszta tudattal, fájóan pontosan ábrázolva mutatja meg az olvasónak korunk lelki gyötrelmeit, belső kínlódásait, féltve őrzött, olykor több generáció életét meghatározó családi titkait. Megismerünk többféle titkos viszonyt, „megleshetünk” bűnbeesést egy atyával (Zsoltárszimfónia), betekinthetünk egy őrült ember elméjének tekervényes gondolatai közé (Kisbéka), láthatunk százféle asszonyi sorsot, átérezhetjük serdülő kamaszlányok és elhagyott anyák gyötrelmét (És a méhekkel mi lesz?), a meg nem szült gyermekek miatti bánatot (Nyúl alakú vérfolt), és ezerféle, jellegzetesen mai párkapcsolati kínokat (Tűz, Nudi, Projekt). Olyan, tabunak számító témák is említésre kerülnek, mint a nemi erőszak vagy a „felnőtt filmek”, a szeretői viszony, a kisgyerekes szülők titkolt vágyai, koraszülött vagy sérült gyerekek miatti párkapcsolati elakadások, apák kilépése a házasságból, párkeresés egyedülálló anyaként, vagy annak a kényszerű helyzetnek a gyötrelme, amikor az egyén más nemű fizikai testben kénytelen élni, mint ahogy a lelke szerint választaná (Áll, szőr, száj, Ekrazit).
A szerző nemcsak a szereplők kínlódásait tárja elénk, de megmutatja a mindenkori helyzetből való szabadulás lehetőségét is. Olykor kifelé vezet az út: ki a családból, ki a városból, ki a születéskor kapott korlátokból, a szüleink által ránk aggatott feladatokból, vagy a társunk által elvárt szerepből. Van, hogy elég egy levél, egy vörös rúzs vagy egy kinyújtott középső ujj is hozzá. Máskor viszont befelé vezet az út az annyira vágyott megoldáshoz, a szabadsághoz. Számomra mindegyik novella közös pontja maga a lehetőség, amely azt mutatja, hogy van választásunk, sőt, több út is állhat előttünk, hogy eljussunk ahhoz a belső békéhez, amely fizikai tértől függetlenül bárhol elérhető (Szabadulógyakorlat, A nagymama kertje, Pokrócok a kertben). Szabó T. Anna nem fukarkodik sem az erős témákkal, sem az erőteljes kifejezésekkel, ugyanakkor zeneiség és dallamosság hatja át a kötet minden írását, ezt jól ismerjük tőle.
A Szabadulógyakorlat a mi korunkról szól, a mi időnk asszonyainak és férfijainak – miközben minden novellája tökéletesen független évektől, helyektől és nemektől. Valamiképp nők hallatják hangjukat még a férfi szereplőkön keresztül is: erős nők, erejükön felül erős, olykor eszüket vesztett, de feladatukat, sorsukat beteljesítő nők. A kötet egyik kulcsának a Visszafogott című novella utolsó sorait érzem, amelyben a szerző így szól a női lét és a szabadság kapcsán: „Mit is kell megbocsátani? Énrajtam át magatokat és egymást ütitek, mindenünk csupa seb, a porond csupa vér. Csatatér a testem, átgázoltok rajtam, átnyomtátok rajtam, amit nem akartam. … Szabadságom mikor lehet ezen a világon? Néma számat rágom egyre, virágom, virágom.”
A boldogság messze van a novellák szereplőitől. Ám egy apró kapaszkodót jelentő vékony szalmaszál mindig akad, amely arra mutat irányt, hogy hogyan tegyünk lépéseket a szabadságunk felé.
Illusztráció: Getty Images
