Marie Claire Olvasói Klub – Ádám Veronika: Távolból őrzöm

2020. november 20. |

Kéthetente pénteken Juhász Anna mesél nektek épp aktuális olvasmányáról, legyen az regény, novellás- vagy verseskötet.

Nagy izgalommal és kíváncsisággal vettem kezembe ezt a kötetet (aminek a borítója is igen figyelemfelkeltő), hisz a szerző, Ádám Veronika régóta családi ismerősünk: édesanyám kollégája, Széchenyi-díjas orvos, biokémikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Szakmájában nagyon tisztelt és elismert szakember, nem sejtettem, hogy egy többgenerációs családregény formálódik benne. Aztán jobban belegondolok: nem is olyan megepő a világok közti átjárás. Esterházy Péter a matematikus szak elvégzése után, pár év számítástechnikai munkát követően vált íróvá, de Csányi Vilmos etológus is komoly szakmai út után kezdett szépírói pályát, és milyen jól tette. Ádám Veronika egy korábbi interjújában azt mondta, hogy „amit csinálunk, az nyilván a jövőnek szól. A tudomány ebből a szempontból csodálatos: mert legyen bármilyen kis vagy nagy dolog, ami igaz, az beépül az egyetemes tudásba, így válik egy szemmé a hosszú láncban. Itt marad a világnak, amikor az ember már régen nincs jelen.” A Távolból őrzöm kötetet elolvasva ugyanez a gondolat érvényes, hisz a gyönyörű történet egy érett és átgondolt, de érzelmes szöveg egy olyan ember tollából, aki bizonyára eddigi pályáján éppannyira figyelt a lelkekre, mint a testre. Hisz ezt a könyvet csak így lehetett megírni, lélekkel és szeretettel.

A kötet egy kivételes barátságot mesél el, amely barátság évtizedek és több ezer kilométer távlatában is működni tud két asszony között, akik nem is akaratlagosan, de beavatódnak egymás életébe, és tanítják egymást. Két kivételes, intelligens, a világra nyitott emberről van szó, akik nem ítélkeznek, hanem kíváncsiak a másikra. Edit és Roni egy véletlen során találkoznak, egy a szakmájuk: Roth (Kepes) Edit egy idős, Amerikában élő, magyar származású aneszteziológus orvos, és Roni egy magyarországi kutató, majd a sok párhuzam és a még több különbség avatja őket számunkra is főhőssé – olyanokká, akiktől mi is tanulhatunk. Másodjára írom a tanulás szót, de higgyétek el, tényleg erről van szó: ma, amikor mindenhol üzenetet keresünk egy békés, igazságos, élhető világról, ezzel a könyvvel kapunk egy történetet elfogadásról, emberi nagyságról és nevetésről is: a szerző ugyanis családi ünnepségek, hagyományok, főzés és kerti beszélgetések során (is) mutatja meg számunkra, hogy lehet egy másik emberhez tartozni, mit jelent egy döntés, mit cipelünk egy életen át, és mi az, amit le tudunk tenni. A könyv középpontjában tehát az egyik legfontosabb emberi kapcsolat, a – a felnőttkorban kötött – barátság áll, és a tisztelet, a kíváncsiság és az elfogadás. Milyen nagy fogalmak, hogy férnek meg egy regényben, és hogy lesz ez izgalmas olvasmány? Úgy, hogy a szerző nem törekszik mást adni, mint amit saját életünkből is ismerünk: a valóságot mutatja be, ami sokszor fájdalmas, nehéz. Bemutatja a bonyolult családi viszonyokat, a háború utáni menekülést, a szorongást és a túlélést, az újrakezdés nehézségeit, a családi szertartásokat. A szeretetet, a hallgatást, a felejteni-nem-tudást és a gondoskodást. Mindezt pontos történelemábrázolással, ami még elevenebbé teszi a sorokat.

A történet a „véggel” kezdődik: Roni New Yorkba készül, hogy utoljára elköszönjön halálos beteg barátnőjétől, Edittől – és az utazás egy időbeli utazást is elindít, megismerjük Editet és családját, megtudjuk, hogy a holokauszt idején és utána is micsoda rettegéssel és borzalmakkal teli éveket éltek át, és azt is, hogy milyen módon sikerült Editnek előbb Angliában, később Amerikában újraépítenie életét, karrierjét és megtalálnia helyét a világban. A kötet központjában az életre és az élethez rendelt feladatra került a fő hangsúly. Arra a kérlelhetetlenül erős törvényre, amely szerint a továbbélés nem egy választható út, hanem egy adott és elrendelt feladat, és ha már él az ember, akkor az erőt mindig megkapja a sors adta és/vagy önként vállalt feladatok elvégzéséhez. Emellett nagyon fontos a regényben a hit kérdése, és ebben is az elfogadásé a kulcs: a zsidó származású Edit és a keresztény Roni átadják egymásnak kérdéseiket és válaszaikat, és ezzel egyensúlyt teremtenek világok, életek, szokások között – két intelligens, érzékeny, sokat megélt asszony mondatai ezek. A könyv szép íve ehhez a kérdéshez vezeti az olvasót: mikor már túl van az ember háborún, házasságon, hivatáson, mindent elvesztett, majd mindent elért, akkor hol és hogyan találja meg azt a belső békét, amit közben folyton keres.

Nem tudom nem a mai életünkhöz aktualizálva olvasni a Távolból őrzöm könyvet, aminek már a címe is beszédes – biztos vagyok benne, hogy mi mindannyian őrzünk távolról történeteket, családi legendákat, egy-egy mondatot felmenőinktől. Olyanokat, amiket eddig félretettünk, de talán a mostani megváltozott és zárt, befelé forduló világ – és egy ilyen regény – ad lehetőséget, hogy felszabadítsuk és átgondoljuk őket. Amit távolból őriztünk – most közel engedjük. Ehhez a folyamathoz (is) kitűnő társ Ádám Veronika könyve.

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra