Mint egy álmon átesem: TRUMAN
A plakáton két mosolygó férfit és egy kutyát látunk – ahogy zömmel a filmben is –: bármelyik bárgyú komédiának becsületére válna ez a képi semmitmondás, de mi azért vagyunk, hogy súgjunk: amit spanyol–argentin vígjáték néven hirdetnek, az olyan, mintha a szívünket a legnagyobb kacagás közepette behajítanánk a centrifugába, és mindent kifacsarnánk belőle. De legalább van benne köszönet.
Julian és Tomas évek óta nem látták egymást, egyikük Kanadában él, másikuk Madridban maradt. Julian erősen őszülő, sármos színész, nagypályás macsó bonyolult magánügyekkel, még bonyolultabb anyagi ügyekkel és zavarba ejtően érzelmes gesztusokkal – nem mellesleg lelkiismeretes gazdája egy nagy meláknak, a jóságos Trumannak is (minden kutyatulajdonost szeretnénk megnyugtatni: az állatnak nem esik baja, nehogy valaki emiatt maradjon távol). Tomas azonban nem azért utazik haza Kanadából, hogy gyerekkori barátjával együtt poharazgassanak és megmártózzanak Madrid bugyraiban a viszontlátás örömére, hanem elbúcsúzni – Julian rákos, és köszöni, nem kér több kezelést. (Itt most ne adja fel senki az olvasást, és ne tegyen le arról, hogy megnézze a filmet.)
Ezen az utolsó együtt töltött néhány napon kísérhetjük el a két férfit és Trumant keresztül-kasul Madridon, Amszterdamon, mindenféle utolsó helyzeten, megható bénáskodáson és ügyeskedésen. Semmi agresszív emelkedettség vagy hiteltelen póz, éppen ellenkezőleg: rég volt ilyen stílusos és ilyen normális, emberarcú a finis. Nem cinikus, nem gyáva és a legkevésbé sem szépelgő film a Truman: jó humorú férfiak, zabálni való hegyomlás kutya, dús mediterrán vidék, napsütés, isteni kaják és borok vannak benne – csupa nevetés és méltóság. Az elmúlás meg… Az csak a nyomaték végett. (Éppen ezért: zsebkendőt vinni ajánlott.)
Január 1-től a mozikban. Forgalmazza a Cirko Film. (16)
Tükörfényesre súrolva: JOY
Hány meg hány amerikai film mesélte már el a modern hőstörténetet, de hiába: nem lehet nem ezt kérni lefekvés előtt. Újra és újra. Pláne, hogy nem akármilyen kaliberű csaj kapaszkodik fel a legmélyéről: Jennifer Lawrence-nek lehet drukkolni benne (ő Joy), ráadásul igaz történet(ek) alapján álmodták vászonra az amerikai népmesét. Na nem csak úgy, tessék-lássék, varázsütésre jön a happy end – csellel és fondorlattal, verítékkel, mindig a szakadék szélén megpördülve.
Bár évtizedekkel korábban járunk, aligha akad nő, aki ne fedezné fel a saját arcát ebben a tükörben: az elvált, kisgyerekes, vidéki, pénztelen – sőt súlyos adósságot felhalmozó – anyuka, amint az összes utolsó szalmaszálból csomót köt, és felmossa vele Amerikát. Szó szerint, de aki nem olvasta még a sztorit, annak nem lőnénk le a poént. (Annyit nyilván érdemes elárulni, hogy nem a Hamupipőke a párdarabja a filmnek, és nem érkezik aranyhajú jampec oldalkocsis motoron, hogy együtt száguldjanak a fényes jövő felé…)
A lényeg, hogy Joy – mint minden valamirevaló heroina – egyszerre szürke kisegér, átlagos szomszéd csaj, főzelékszagú anyuka és faltörő kos, vaslédi, ráadásul briliáns elme (akiben rendületlenül hisz a bölcs nagymama, áskálódik ellene a szemét testvére, van egy hű segítője satöbbi satöbbi satöbbi). Az a hős, aki kacagva szánkázik át kilencvenes és a kétezres éveken, hogy napjaink nője előtt is idolként feszítsen. Akár zsírkrétával, akár fegyverrel a kezében. A film ügyesen kacsint rá az akciófilmes klisékre, felvonultat egy csomó komikus bolondot, de a drámai húrokat sem engedi el – pont akkorákat hazudik és túloz, hogy matematikailag is helyes képletet kapjunk a legvégére. Jennifer Lawrence rajongói mindenesetre nem fognak csalódni. Ebben a cudar hidegben különben is elkél egy kis szíverősítő, nem?
December 31-től a mozikban. Forgalmazza az InterCom. (12)
A reményhez: LÉPCSŐHÁZI TÖRTÉNETEK
Akiben az ünnepi szezon inkább a szunnyadó mizantrópot ébresztette fel, és az ájtatosságallergiája is előjött, valószínűleg ideális állapotban van ahhoz, hogy a legjobb közönsége legyen ennek a filmnek. A Lépcsőházi történetek fényévnyire van mindentől, ami színes és meghitt, a jóléti Európára sem sok minden emlékeztet, leszámítva talán, hogy franciául beszélnek a szereplők.
Egy merő hiányjel és hendikep a film: van sunyi kerekes székesünk, piaszagú, mellőzött színésznőnk, magányos ápolónőnk, céltalan kamaszunk és börtönben csücsülő fiatalemberünk is csupa szív arab édesanyával – az égből pottyant űrhajósról nem is beszélve. Egy lakótelepi lifttel járunk fel-alá, de a kórháznál semmiképp sem jutunk messzebb, elég halk szavú és magának való mindenki (lásd magány, elidegenedés, szorongás), szóval akár úgy is tűnhetne, mintha a legelviselhetetlenebb magyar művészfilmbe terelték volna össze a világ minden szerencsétlenjét. Erről szerencsére szó sincs. És hogy a Lépcsőházi történetek egy kifejezetten szórakoztató film lett, amelyen önfeledten lehet röhögni, az egyfelől rendezői bravúr, másfelől nagybetűs színészmesterség.
Ebben a képtelen reménytelenségben mégiscsak életeket ment a kép – egyikét a fotózás, másikét egy olcsó kézikamera –, és bár a lifttől a zárig, a tömítéstől a chipsautomatáig és az űrhajóig minden elromlik, szereplőink élete mégiscsak megjavul. Újra van kiről gondoskodni, lett kit szeretni, megint érdemes munkába indulni, és a szkafanderes amerikai is hazatalál: úgy tűnik, a franciák szerint még sincs minden veszve. Haha.
Január 1-től a mozikban. Forgalmazza a Cirko Film. (12)
