Reisz Gábor – nagyon okosan – nem szeretne túl sokat vállalni első filmjével, ráadásul a világmegváltó filozófiai gondolatok helyett olyan témához nyúl, amit nagyon jól ismer. Sőt, amit nem csak ő, de amit mind nagyon jól ismerünk. Tudniillik, hogy mennyire tud szenvedni az ember egy szakítás után.
Adott Áron (Ferenczik Áron) a fájdalmas képű, szerethetően szerencsétlen fiú, akit nem rég dobott ki barátnője, Eszter (Jakab Juli). Áron ebben a szakítás utáni, magányos, depressziós mocsárban dagonyázik, miközben persze életének semmilyen más területe sincs sínen: ott áll 29 évesen egy haszontalannak látszó filmelmélet szakos diplomával a kezében, még mindig a szülei tartják el, és nem igazán tudja, mihez kezdjen. Épp ezért makacsul kapaszkodik mindenbe, ami jól bevált és ismerős – a molyrágta kedvenc pólóktól kezdve a volt barátnő hajszálain át a rég elmúlt gyerekkoráig. Egy görbe estén aztán vesz egy repülőjegyet Lisszabonba, és mivel épp amúgy se tudja, mit csináljon az életével, belevág.
A film legnagyobb erénye egyértelműen a hitelességében rejlik. A Van olyan mindenki számára ismerős momentumokat villant fel a szakítás utáni szenvedésből, mint az exszel való váratlan összefutás hatására fellépő gyomorgörcsös pánik, vagy a lelécelő szerelmünk után ott maradt holmik iránt érzett ambivalens érzések. Vagy az, hogy ilyenkor tényleg mindenről, akár egy tál bablevesről is képesek vagyunk a volt barátra/barátnőre asszociálni, és persze úgy érezzük, hogy kész, vége, innentől nem érdemes tovább élni. Reisz pedig erre az egészre visszatekintve képes a szenvedős, melodramatikus oldal helyett a helyzet bájosan nevetséges, kissé gyerekes aspektusát bemutatni. Azt, hogy milyen furcsának és irreálisnak is tűnik ez az elhagyott világvége állapot néhány hónappal később felidézve. Mindezek mellé pedig olyan kreatív, abszurd megoldásokkal él a film, mint az egész városon végigfutó kábel, vagy a Blaha Lujza téren kísértő, megsokszorozódott ex-barátnő.
A felnőttek világától idegenkedő, bizonytalan Áron problémái bárkinek ismerősek lehetnek, aki huszonévesként él ma Budapesten. A sodródás, a bizonytalanság, a kapunyitási pánik mostanság oly sokszor emlegetett állapotát mutatja meg nekünk a film, de ezúttal úgy, hogy a készítők egytől egyig olyan személyek, akik maguk is ezekkel a problémákkal küzdöttek, küzdenek. Ezt a fiatalok számára ismerős helyzetet, pedig a fiatalok számára szintén ismerős helyszínekbe ültették bele, ezért sokan boldogan felismerhetik kedvenc kávézójukat vagy szórakozóhelyüket. De elhangzanak azok a mondatok is, amiket már biztosan mindenki meghallgatott valamelyik rokonától, vagy ismerősétől, mint a nagymamák kedvencei közé tartozó „ócska import paradicsom” vagy az öntudatos értelmiségi barátok által gyakran emlegetett „el kell menni ebből az országból” monológ. Ezek pedig mind olyan bájos öniróniával vannak ábrázolva, hogy tényleg öröm nézni. És bár valóban megpendítik a kivándorlás motívumát is, ez nem igazán a magyar társadalom problémáiról szól, hanem sokkal inkább arról, hogy ha belül nincsen rendben az ember, akkor tulajdonképpen tök mindegy, hogy hol van, úgysem lesz boldog.
A filmnek egyedül talán azt lehetne a szemére vetni, hogy pár elhúzódó jelenet kissé ellaposodik, de ezekből a botlásokból sosem lesz esés, a film a következő jelenetben már fel is áll, és mi megint megyünk tovább Áronnal. Azaz inkább sodródunk. Csak a film végén érkezik el az a pont, mikor Áron – szó szerint és egy picit talán didaktikusan – elkezd két lábbal a földön járni, és céltalan kószálás helyett futásnak ered. Utána pedig az egész stáb, ami – ismerve azt a körülményt, hogy a film csekély összegből, de annál nagyobb lelkesedésből készült – nem csak borzasztó aranyos ötlet, de egészen megható is.
Premier: október 30. (Cirkó Film)
