A cannes-i filmfesztivál végére minden évben kirajzolódik valamiféle kedvenc téma, ami vissza-visszaköszön a filmekben és a moziélményeiket izgatottan megvitató fesztivállátogatók beszélgetéseiben. Tavaly a homoszexuális kapcsolatok vizsgálata, a melegszex nyílt és naturalista ábrázolása volt a főtéma, és ezután talán kissé komikusan hangzik, de idén, a 67-ik fesztiválon a kutyák kerültek a középpontba.
Több alkotásban is felbukkant hangsúlyos kutyaszereplő (pl. Bertrand Bonello amúgy nem különösebben emlékezetes Yves Saint Laurent-filmjében és David Cronenberg Maps to the Starsában), de akkor már végképp senki sem tagadhatta a kutyatéma fontosságát, amikor kiderült, hogy a 83 éves rendezőlegenda, Jean-Luc Godard Adieu au langage (Viszlát, nyelv!) című 3D-s, kísérleti filmjében az egyik főszereplő egy kutya. Akadt olyan kritikus, aki úgy értelmezte a zavarba ejtő filmet, hogy az egész egy kutya lázálma, egy másik újságíró pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy ha netán ez Godard utolsó filmje, akkor érdemes megjegyezni, hogy az utolsó képen, amit a mester mutatott, egy kutya látható.
Godard kutyája elismerést is kapott a kutyaalakításokat díjazó Palm Dog-zsűritől, azonban őt is lekörözte a Body nevű shar pei-labrador keverék, aki Mundruczó Kornél Fehér Isten című, mintegy kétszáz kutyát felvonultató filmjének kutyafőhősét alakította, és megkapta a Palm Dog-fődíjat. Body pár nappal korábban Cannes-történelmet írt azzal, hogy az első kutya volt, aki személyesen is megjelent filmje díszbemutatóján, de a Palm Dog átadásakor már nem tartózkodott a városban, ezért Mundruczó vette át helyette a díjat. És nem ez a mókás elismerés volt az egyetlen, amelyet Mundruczó filmje bezsebelt: pár órával a kutyagyőzelem után az alkotás megkapta az Un Certain Regard nevű szekció fődíját is.
Ez a fesztivál második legfontosabb szekciója, amelyben a rendező 2005-ös Johannáját is vetítették. Mundruczó előző két filmje (Delta, Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv) ugyan a még nagyobb presztízsű versenyprogramban debütált, de a rendező jól járt az Un Certain Regard-ral, ahol nagyobb figyelem irányult rá, mintha a versenyprogram olyan nehézsúlyú alkotóival kellett volna megküzdenie, mint a Winter Sleep című, több mint háromórás kamaradrámájával végül Arany Pálmát nyerő Nuri Bilge Ceylan, vagy a Foxcatcher című bokszdrámáért rendezői díjjal kitüntetett Bennett Miller.
A külföldi kritikusok többsége egyszerűen odavolt a Fehér Istenért, ami úgy indul, mint egy ifjúsági film, amelyben egy tizenhárom éves kislány (a kamaszdacot remekül hozó, újonc Psotta Zsófia) elkeseredetten keresi Budapesten szeretett kutyáját, akit apja (Zsótér Sándor) kitett az utcára, a végére azonban véres akciófilmbe csap át, szimbolikus szinten pedig a gyengébbet folyton leigázó és megalázó, magát mindenhatónak képzelő fehér ember és a kisemmizettek viszonyáról is beszél. A magyar nézőknek sem kell soká várniuk a pesti utcákon nyargalászó kutyákra: június 12-én már moziba is kerül nálunk a film.
Habár az ebek vitték el idén a show-t, azért néhány kétlábú sztár is képes volt mély benyomást tenni a közönségre. Julianne Moore a Hollywoodot karikírozó Maps to the Stars kiégett, szétesett színésznőjeként olyan szórakoztató ripacskodást művelt, amellyel a legjobb női alakítás díját is kiérdemelte a zsűritől, az eddig főleg komédiákból ismert Steve Carell pedig döbbenetesen átalakulást produkált mint a Foxcatcher anyja árnyékában élő, kattant multimilliomosa, aki kitalálja, hogy azzal írja bele magát a történelemkönyvekbe, hogy csúcsbirkózókat képez ki a birtokán.
Ami a bámulatos átalakulásokat illeti, az Alkonyat-filmek két sztárja, Robert Pattinson és Kristen Stewart is alaposan meglepett mindenkit. Két évvel ezelőtt, a Stewartot felvonultató Úton és a Pattinson főszereplésével készült Cosmopolis cannes-i bemutatásakor mindenki azt várta, hogy a tinik kedvencei komoly felnőtt színészként lépjenek színre, azonban egyik film sem sikerült túl jól, így a dobbantás elmaradt. Idén valószínűleg már senki sem várta tűkön ülve, hogy mit mutatnak, és pont ezért volt akkora meglepetés, hogy mostanra, úgy tűnik, mindketten beértek színészként.
Pattinson a The Rover című ausztrál posztapokaliptikus film rothadt fogsorú, együgyű hőseként és a Maps to the Stars Julianne Moore-ral kavaró limuzinsofőrjeként egyformán meggyőző volt, de Stewart még nála is nagyobbat alakított. A fesztivál utolsó versenyfilmjeként bemutatott Clouds of Sils Mariában egy személyi asszisztenst játszott, aki a Juliette Binoche által megformált híres színpadi színésznőnek dolgozik, és nemhogy nem maradt szégyenben a francia színészistennő mellett, hanem egészen csodálatos pillanatok születtek meg köztük. A film egy izgalmas kirándulás a különböző generációkba tartozó színésznők világába, miközben könnyedén, de nem felszínesen vizsgálja a különböző női identitásokat, a nők közt feszülő ellentmondásos viszonyokat is. Szép zárása volt az idei fesztiválnak.
Szerző: Bujdosó Bori
