Mikor talált rád a színpad?
Pécsre jártam egyetemre, közgazdász szakra. Ott próbáltam ki magam először színészként a JESZ (Janus Egyetemi Színház) színpadán. Amikor lediplomáztam, jelentkeztem a Színművészetire, ahova fel is vettek. Zsámbéki-Zsótér osztályba jártam, aztán, amikor végeztem, Bálint András leszerződtetett a Radnóti Színházhoz. Azóta is a társulat tagja vagyok.
Ez úgy hangzott, mintha gondoltál volna egyet és belevágtál.
Tényleg csak gondoltam egyet (nevet). Tetszett az egyetemi színpad és szerettem játszani, így elhatároztam, hogy felvételizem. A harmadik próbálkozásnál, hoztam egy döntést: ha felvesznek a Színművészetire, akkor ez lesz az utam, ha nem, akkor közgazdász leszek. A fiúknál huszonnégy év volt a korhatár a felvételin, én ekkor huszonhárom éves voltam, így ez volt az utolsó lehetőségem.
Az eddig eltelt hat év alatt azt bizonyítja, hogy jól döntöttél. Előfordult már veled, hogy nagyon számítottál egy szerepre, de mást osztottak rád?
A főiskolán gyakran előfordult, hogy együtt felolvastuk a darabot, amiben tudtam, hogy mit szeretnék és tudnék jól eljátszani, de mégsem kaptam meg azt a szerepet. Valószínűleg pedagógiai célzattal. Ekkor tanultam meg, hogy nem szabad rágörcsölnöm semmire. A rám osztott szerepet elfogadom, onnantól kezdve felelős vagyok érte: életre kell keltenem a karaktert színpadon vagy a filmvásznon.
Mennyire azonosulsz a szerepeiddel? Rögtön elengedsz egy-egy karaktert előadás után?
Ez általában szerepfüggő. Számít, hogy mennyire kell megmozgatni, megdolgozni magam egy szerepben. A főiskolán, Wyspianski Novemberi éj című darabjában játszottam Wysockit, akit megszáll Pallasz Athéné szelleme. Minden előadás előtt félórát készültem rá, hogy minél őrültebben tudjam hozni a figurát. Most visszagondolva elég félelmetes volt, néha kicsit meg is ijedtem magamtól, féltem, hogy tényleg megőrülök. Utána legalább két nap kellett, mire visszazökkentem a valóságba. De a jelenlegi szerepeim közül említhetném akár Orrjukovot is, a Holt lelkekből. Ilyenkor ezzel ébredek, egész nap érlelődik bennem, folyamatosan zakatol a fejemben, majd eljön az este, és eljátszom. Idővel megtanuljuk, hogyan kell egy szerepre hangolódni, majd elengedni. Persze mindenki másképp lazít. Nekem a biciklizés vagy egy hosszú séta segít. Általában kimegyek a Margitszigetre, nézem a folyót, a várost, gyakran megvárom, amíg lekapcsolódnak a fények. Ami egy nagyon izgalmas pillanat. Aztán hazaballagok.
Elég regényesen hangzik. Romantikus típus vagy?
Az ilyen lazítós, sétálós pillanatokban jó érzések kerítenek hatalmukba, és teljesen elmerülök a gondolataimban. Ha ez romantikusnak számít, akkor az vagyok.
Hamarosan egy önálló esttel lépsz színpadra. A színház Irodallam című sorozatában te Szabó Lőrincet idézed meg. Miért pont őt választottad?
Vannak versei, amiket nagyon szeretek, a költészete egyszerre szenvedélyes, szemérmes és konok. Harminchárom évesen úgy érzem, van már elég élettapasztalatom hozzá, hogy ezt belülről is meg tudjam szólaltatni, és a versei ne hangozzanak idegenül a számból. Nagyon tetszik még az a francia vonal is, ami átfonta Szabó Lőrinc életét. Baudelaire, Verlaine és Villon verseit is, – többek között-, ő ültette át a magyar költészetbe. Ezek mellett rajongok Jacques Brel sanzonjaiért is, aki Szabó Lőrinc kortársa volt. Az előadás február 9-én lesz. Nagyon várom már, igazi kihívás számomra. Én választottam a verseket, a zenét… Két zenésszel állok a színpadon, ahol nem kell szerepet játszanom, magamat adhatom. Az a feladatom, hogy egy órán keresztül fenntartsam a nézők érdeklődését és figyelmét. Remélem sikerülni fog.
Előfordult már, hogy valami nem sikerült? Például, hogy bakiztál a színpadon?
Nekem az a dolgom, hogy minden előadáson top formában legyek, nem ronthatom el a néző estéjét. Aki aznap beül a színházba, nem érdekli, hogy épp rossz napom van, vagy bulizni voltam előző este, és kissé fáradt vagyok. A nézőnek ott és akkor mindig a legjobb előadást kell játszani, nem kaphat fél történetet. Ennek ellenére néha becsúszik egy-egy baki, de mindig megoldom és improvizálok. A Hedda Gabler című előadáson sikerült néhány szóban a magánhangzókat „ü” betűkkel helyettesítettem. Így lett az irigyből ürügy, az úrnőből pedig űrnő. Nem tudom mi történt, csak úgy jött. De igyekszem ezeket a ritka eseteket is úgy kezelni, hogy a nézőtéren ebből semmit ne vegyenek észre.
A Radnóti falain kívül is vállalsz szerepeket?
Jelenleg a MU Színház Karamazov testvérek című darabjában is játszom Orosz Ákossal, Jankovics Péterrel és Lazók Mátyással. Igazi csapatmunka, mondhatnám a szívügyünk: még a darabot is együtt írtuk. Havonta csak egy-két előadást játszunk, néha nehezen megy az egyeztetés: de csináljuk, mert mindannyiunknak fontos.
Várhatóan csak ősszel, de a Kossuthkifli című tévésorozatban is láthatunk. Igaz, hogy a szerep kedvéért tanultál meg lovagolni?
Amikor Rudolf Péter, a rendező felajánlotta a szerepet, megkérdezte, hogy tudok-e lovagolni? Mondtam, hogy nem, mire azt felelte: pedig kellene. Azonnal elkezdtem tanulni, és már a hatodik lovaglóleckém után vágtáztam. Azóta is rendszeresen lovagolok.
Kipróbálnád magad rendezőként?
Nagyon szeretném, és amint lesz rá lehetőségem, meg is teszem. Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amiket teljes szívvel tudok/tudnék csinálni: valódi odaadással és kompromisszumok nélkül.
Nemrég az egyik hírportál Magyarország legsármosabb férfi színészei közé választott. Mit szóltál hozzá?
Örültem neki, bár nem értem, miért nem én lettem az első helyezett? Természetesen csak viccelek. Tisztában vagyok az adottságaimmal, amit nem mellesleg a szüleimnek és a Jóistennek köszönhetek (nevet). De komolyra fordítva: a színész szakma „húspiac” is, ahol tudnom és látnom kell, hogy mit jelentek, mire használnak, és milyen szerepeket kaphatok. A tehetség alapkövetelmény, de ismertség és anélkül a bizonyos sárm nélkül nehezebb érvényesülni.
Fotó: Radnóti Színház – Dömölky Dániel
