Életünk fotói

2014. január 14. |

Tomas Opitz Venezuelában született magyar fotóművész szenvedélye a fotográfia. Azt szeretné, ha nekünk is az lenne. Nemrég nyílt galériájában beszélgettünk vele nagyvilágról, különleges megrendelésekről és fotográfiákról, amikre ezután más szemmel nézünk.

Életünk fotói

Az egzotikus Venezuelából vezetett az út Budapestre? Nem csábított London vagy New York?

Akkoriban úgy éreztem, szinte belefulladok az ottani életbe. Ráadásul a kinti helyzet – mind politikailag, mind gazdaságilag – kezdett rossz irányt venni, így útnak indultam. Jártam más országokban is, de a magyar gyökereim miatt főleg Magyarországon szerettem volna kipróbálni magam. Miután hazaköltöztem, egyre több lehetőség talált rám. Első fotósorozatom, a „Szép lányok, csúnya fotók” egy portfólió fotózásból indult. A modellem egyszer csak így szólt, „hagyjuk a szép képeket”, ezek után csináltam róla egy olyat, amin elkenődött sminkkel sír – őszinte fájdalommal az arcán. Mint kiderült párkapcsolati problémája volt, és nem szavakkal, hanem a fotón keresztül szerette volna kifejezni bánatát. Ez a téma nagyon megfogott, vajon mi rejtőzik sokszor egy szép külső mögött? Még öt lánnyal készítettem fotókat, majd a kész képeket egy négyzetméterre nagyítattam ki. A méretből adódóan az érzések, a fájdalmak még erősebben mutatkoztak meg a fotókon.

Hogy fogadta a magyar közönség a sorozatot? Vásárolták a képeidet?

Sikeres volt, amit még jó néhány más kiállítás követett, de a legutóbbi Menedék sorozatom hozta meg a várt sikert. Ez egy férfi aktokat bemutató sorozat, amitől először nagyon tartottam, mert itthon leragadtunk egy bizonyos akttípusnál. Az elkészült képeket még izgalmasabbá akartam tenni, így alumínium lapra lettek szublimálva. A tizennyolc darabos sorozatból rövid időn belül többet megvásároltak, ami magyar viszonylatba nagyon jónak számít, de amire a legbüszkébb vagyok, hogy egy New York-i gyűjtő kollekciójába is bekerült.

Több országban is megfordultál már, mit gondolsz, itthon mennyire vagyunk nyitottak a fotográfiákra?

Az eddigi tapasztalataim sajnos nem túl jók. Külföldön az emberek jobban törekednek arra, hogy az otthonukat, irodájukat egyedivé, eredetivé varázsolják és értékes alkotásokkal éljenek együtt, nálunk ez még nem jellemző. Nemrég Bécsben jártunk egy art dizájn vásáron, ahol huszonéves fiatalok is vásároltak tőlünk fotográfiát, szóval nem hiszem, hogy ez anyagi kérdés lenne. Egyébként régen a művészek hozzáállása is más volt: évekkel ezelőtt a kiállítások anyaga pályázatokból valósult meg, ami fedezett minden költséget. Megcsinálták a sorozatot, majd kiállították és ezzel le is zárult az egész folyamat. Az alkotóknak nem volt motivációjuk arra, hogy el is adják ezeket a képeket és vásárlót vonzanak be, emiatt le is maradtunk a külföldi fotóművészeti piachoz képest. Ráadásul sokan azt hiszik, – sajnos a mai napig –, hogy a galériák csupán kiállítóterek, és nem lehet vásárolni, csak nézelődni. Mostanában már kezd változni a helyzet, és az alkotók, valamint a galériák is egyre erősebben törekednek arra, hogy az életünk része legyen a művészet, és vizuálisan „neveljék” az embereket. És úgy tűnik jó irányba haladunk.

A TOBE Gallery-t is ezért nyitottátok?

Három hónappal ezelőtt nyitottuk a kedvesemmel a fotóművészeti galériánkat, mert szeretnénk jobban szerethetővé tenni a fotográfiát a hazai életben is. Bátorítani szeretnénk az embereket arra, hogy ezekkel a művészeti alkotásokkal nagyszerű dolog együtt élni, és milyen örömet tud okozni a gyűjtésük. A jelenlegi, Colligere című, február 7-ig tartó kiállításunknak is ez a célja, ahol a látogatóknak saját gyűjteményünk egy részét mutatjuk meg.

Előfordult, hogy valaki az otthona dekorálásához kért fel tanácsadónak?

Magyarországon még nem jellemző az ilyen hozzáállás, de külföldön már több ilyen jellegű munkám is volt. Ezek közül az egyik legizgalmasabb feladatom az volt, mikor egy fiatal, londoni építész a saját házába rendelt meg egy olyan férfi aktot, ami sejtelmesen jön ki a falból. Nagyon sok képet készítettem, mire végre megtaláltam azt a hangulatot, ami tökéletesen illeszkedett a már meglévő dizájnhoz. Itthon az emberek még nem annyira bátrak és kísérletezőek, szívesebben vásárolnak inkább festményeket, sőt a belsőépítészek, lakberendezők sem elég nyitottak a fotográfiákkal való „játékra”, de bízunk benne, hogy ez nemsokára változni fog.

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Siker határokon túl: Győri Noémi fuvolaművész fuvolaművész

Siker határokon túl: Győri Noémi fuvolaművész