A Vígszínházban voltál gyakorlaton, de végül mégis a Radnóti Színházhoz szerződtél. Miért döntöttél így?
Két évig voltam gyakorlaton a Vígszínházban, ami a Pesti Színházzal szimbiózisban működik együtt, vagyis egyszerre két helyen kellett teljesíteni. Közben az egyetemen is játszottunk darabokat, így volt olyan hónap, hogy huszonnyolc előadásom volt. Eszméletlenül elfáradtam a két év alatt. Közben arra is ráébredtem, hogy egyszerűen lételemem a változatosság, az új impulzusok, a lehetőség arra, hogy új emberekkel játsszak, találkozzak, beszélgessek. A Vígszínházban ilyen magas előadásszám mellett ez nem valósulhatott volna meg. Úgy döntöttem, hogy inkább a több szabadidőt választom, és így lehetőséget adok magamnak arra, hogy más társulattal is játszhassak. Imádom a szakmámat, érdekel, nekem való, szeretek benne létezni, gondolkodni. Viszont sok minden más is érdekel. Szerencsésnek tartom magam, hogy van egy állandó szerződésem egy olyan kőszínházzal, mint a Radnóti Színház. És ott annyi előadásom van, hogy mellette mehetek a saját fejem után is.
Ha az egri színház társulatát nem morzsolták volna fel, akkor szívesen hazamentél volna?
Mivel az otthonom, így nem. Sokkal inkább szeretném megtalálni a saját utamat, ami az én lelkemnek való, amit én akarok. Akárhogy is nézem, lassan felnőttem, és ezt el kell fogadnom. El is fogadom. Lassan. Itt az ideje, hogy kezembe vegyem azt a fene nagy szabadságot, ami rám szakadt. Eger számomra mást jelent, ott nőttem fel, ott van a családom, de Budapesten sokkal több a lehetőség.
Ha már a lehetőségeknél tartunk: nem sok fiatal színész mondhatja el magáról, hogy Gothár Péter rendezésében Alföldi Róberttel játszhat.
Ennek a közös munkának a története eléggé kalandos. Egy egyetemi vizsgaelőadásunkban játszottunk néhány részletet Martin McDonagh Vaknyugatából. Nem sokkal a vizsga után a Kultúrbrigád megkeresett engem és Ficza István osztálytársamat azzal, hogy független produkcióként keltsük életre a teljes darabot. Egyből igent mondtunk, csak ahhoz ragaszkodtunk, hogy Gothár Péter rendezze, ahogy a vizsgát is. Ő pedig Welsh atya szerepére Alföldi Róbertet álmodta meg.
Milyen volt Alföldivel játszani?
Amikor próbáltunk, akkor még a Nemzeti Színház igazgatójaként dolgozott, de már más szelek fújtak. Természetesen megkérdeztük, hogy milyen a hangulat a Nemzetiben, hogyan éli meg a társulat a változást, de komolyabban nem beszéltünk róla. Sokkal inkább a munkára koncentráltunk, és mind a mai napig nagyon jól tudunk együtt dolgozni. A Vaknyugatban egy igazi kis ír szigeten vagyunk, próbálunk, viccelődünk és összehozzuk, amit kell. Igazán különleges ez az előadás, jelenleg a szívem csücske. Rendkívül fontos dolgokról beszél nagyon szépen, miközben könnyed és humoros. De nem csak mi szeretjük, a darab fogadtatása a nézők részéről is nagyon jó. Eddig huszonnyolc előadáson vagyunk túl, és még mindig teltház előtt játszunk.
Számítottál arra, hogy a darabbeli színésztársaddal, Ficza Istvánnal megkapjátok a legjobb férfialakítás díját a Vidor Fesztiválon?
Egyáltalán nem, számomra nagy meglepetés volt. Főleg, mert ez egy nagyon nehéz darab. Az igazat megvallva, az eredeti szerepeket negyven fölé írták. Amikor egy nap alatt kétszer is elő kellett adnunk, utána két napig pihentem. Tényleg mindent bele kell adni, fizikálisan és szellemileg is nagyon fárasztó. De imádom csinálni. Sok munkánk van benne, így természetesen nagyon örültünk a díjnak. Fel is tettem a polcra, jó érzés ránézni, de inkább most arra koncentrálok, hogy hogyan tovább.
És hogyan tovább?
Közel egy éve arról álmodozom, hogy bekerüljek egy táncelőadásba, és most sikerült. A Duda Éva társulat legújabb készülő produkciójában próbálok jelenleg, aminek március közepén lesz a bemutatója. Nagyon izgalmasnak ígérkezik. Természetesen elsősorban színészi feladatom van benne. Én beszélek, a többiek táncolnak, persze nem függetlenül egymástól. Az előadás alapja egy színdarab. Még csak a héten kezdtük el próbálni, úgyhogy többet nem mondhatok róla. De úgy gondolom, mindenképp érdekes lesz.
Ennyi munka után mikor és mivel tudsz kikapcsolódni?
Szeretek mozogni. Tizenkét évig táncoltam gyerekkoromban. Klasszikus balettal kezdtem, aztán jött a jazz balett, a kontakt tánc és így tovább. Az egyetemen mindez abbamaradt. Most ezt akarom bepótolni. Belekezdtem egy extrém sportba, az ADD-be, ismertebb nevén a „parkour”-ben, ami Franciaországból indult, és mindenki jól ismeri a háztetőkön nindzsaként ugráló srácok miatt. Az edzések egyelőre még csak baráti alapon mennek, de február végétől a MoveIn stúdióban, a Jurányiban olyan óra is indul majd, amire már bárki jelentkezhet. Mostanában szinte mindennap járok ezekre az edzésekre a próbák előtt. Valójában az érdekel, hogy mit bír a testem, és én meddig tudok eljutni. Mert ez nemcsak izomzat és erő kérdése, hanem a szellemtől is függ. Megmutatja, hogy az ember mennyire kitartó.
Ezek szerint már csak idő kérdése, és te is képes leszel háztetőkön ugrálni?
Hát, ez még minimum egy év. De rajta vagyok.
Fotó: Csányi Móni
