A kétéves kislányom idén magánbölcsődében kezdte meg az intézményi nevelést. Azért választottuk ezt a megoldást, mert így sokkal rugalmasabb, közelebbi és alapvetően is szimpatikusabb helyre tudjuk járatni őt, és persze azért, mert eleve volt rajtunk egy kis nyomás – a legtöbb hozzánk hasonló helyzetű barátunk is magánintézményt választott. Az idősebb gyerekeket nevelő ismerősöktől persze már kaptunk tippeket szuper magánovikra, magániskolákra is, de egyelőre még nem tudjuk, végig akarunk-e menni ezen az úton még további 16 évben. Vagyis hát, hogy egyáltalán végig tudnánk-e. De az állami- és magánoktatásba járó gyerekek szüleivel való informális interjúzások és a viszonylag ködös gazdasági jövő körülményeit modelláló kalkulációim közben felmerült bennem egy egészen más szempont is: nem lenne-e állampolgári kötelességem az állami oktatást választani?
A családomban szinte mindenki pedagógus. Gyerekkorom óta látom, mennyit szenvednek az elavult tananyag, a merev rendszer, a méltatlan bérek miatt. Azt is, hogy mennyit dolgoznak mindezek ellenére, hogy taníthassanak. Most ott vannak a tüntetéseken, közös fotókon állnak a kollégáikkal, kiállnak az oktatásért. Egy olyan közoktatásért küzdenek, amiben minden gyerek számára hozzáférhető a színvonalas, kreatív oktatás, amiben a pedagógusokat megbecsülik és megfizetik, és amiben a tananyag valóban a gyerekek érdekeit és fejlődését szolgálja. Elméletben nyilván én is, de vajon mennyit ér ez az egész, ha közben suttyomban kifizetem inkább havonta a súlyos tízezreket a magánintézményeknek, hogy addig is „biztosra menjek”?
Amikor meghallottam a rémtörténeteket a körzetes óvodáról – a szigorú, gonoszkodó óvónőkkel és a szorongástól bepisilő gyerekekről –, magamban elkönyveltem, hogy akkor az ovi is magán lesz. Havonta 70 000 forint a „tandíj” meg még nagyjából 30 000 forint az étkezés, egy kerek százasból pont ki is jön az egész. Nem mondom, hogy könnyen, de valahogy azért össze tudjuk hozni. Aki meg nem, hát az viheti a gyerekét a körzetes oviba bepisilni. Tisztában vagyok vele, hogy ez milyen baromi igazságtalan. És azzal is, hogy ha mi – a szerencsés társadalmi helyzetéből fakadóan az alsóbb rétegeknél sokkal inkább látható és hallható osztály tagjai – nem vagyunk ott, hogy reklamáljunk, akkor valószínűleg nem is fog semmi sem megváltozni. Közben azt is látom, hogy szinte minden ismerősünk a magánoktatást választja. Mert addig is, amíg mindenki tüntet és ellenáll, és dühös bejegyzéseket meg cikkeket ír az oktatás helyzetéről, azért az oktatás továbbra is pocsék, ők pedig szeretnék jobb intézményekbe járatni a gyerekeiket. Nem sznobságból vagy meggyőződésből, és sokszor nem is kis áldozatok árán, és még csak nem is büszkén. Ezek az ismerőseim mind a közoktatásban tanultak annak idején. Többnyire jó tanulók voltak és jó tapasztalatokat szereztek. De most egyszerűen nem merik beleengedni a saját gyerekeiket a rendszerbe.
Valószínűleg ez részben pont azért van, mert az elmúlt egy-két évben jóval több szó esik az oktatás egyre súlyosabb és egyre sürgetőbb problémáiról az omladozó iskolaépületektől a riasztó mértékű pedagógushiányig. A változás követelését nyomatékosító érvek olyan félelmetes képet festenek a közoktatásról, hogy tényleg nehéz már jó érzéssel beíratni a gyerekedet bárhová is. Ezzel persze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy kozmetikázni kellene ezt a képet, vagy úgy, ahogy van, elrejteni a nyilvánosság elől. Ha a beázott épületben fázó gyerekek, a jogtalanul kirúgott pedagógusok, a képzés nélkül beálló kémiatanárok sem elég sokkolóak, akkor már tényleg nagyon nagy a baj.
Csakhogy ebben a helyzetben párhuzamosan kell állampolgárként és szülőként gondolkodnom. Ha a gyerekem születése előtt kérdeznek, azt mondtam volna, nem értek egyet a tehetősebbek „külön útjaival”, nem tartom igazságosnak, hogy hagyunk elrohadni egy rendszert, amibe belekényszerítjük a sérülékenyebb, szegényebb rétegeket, miközben vagyonokért csilivili intézményben tanítjuk kínaira a gazdagok gyerekeit. És hogy a középosztálynak sokkal inkább feladata és felelőssége a változások követelése, ha már lehetőségük van privilegizált helyzetben élni – azzal együtt is, hogy a magyar viszonyok között ez azért inkább csak relatív jólétet jelent. Hogy egyáltalán nincs rendben, ha az állami rendszerek nem képesek ellátni a polgáraikat, és az nem jelent valódi megoldást, ha a magánoktatást vagy a magánegészségügyet választjuk – pontosabban választja az a szűk réteg, ami ezt megengedheti magának. De közben meg szülő vagyok, egy első gyerekes, túlzottan ambíciózus, mindent túlkalkuláló szülő. Úgy képzelem a gyerekem jövőjét – azzal együtt, hogy a valóságban nyilván azt csinál majd, amit szeretne –, hogy egy jó suliba jár, ahol szereti az osztálytársait és a tanárait, és ahol olyan oktatásban részesül, ami megtanítja a tanulás alapjaira, arra, hogy a tudás érték, hogy kritikus és kíváncsi legyen, és ami jó alapokat ad arra, hogy továbbtanulhasson, és végül az legyen, aki csak lenni szeretne.
Azt még nem tudom, hogy jövőre melyik óvoda mellett döntünk. De azt remélem, hogy amire az iskolakezdésig jutunk, már egyáltalán nem kell gondolkodnom ezen, és a legnagyobb természetességgel fogom beíratni a gyerekünket a körzetes állami iskolába.
Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
