Megkérdeztem a kislányomat, hogy el tudja-e mondani, mivel foglalkoznak a szülei. „Te írsz, apa ügyeket intéz” – ez utóbbi elég óvatos kísérlet annak körülírására, mit csinál egy ügyvéd… Az apukám is ügyvéd volt, és én sokkal több dolgot tudtam arról, mit csinál. Sőt, utánoztam is, már kiskoromban szerződést pötyögtem az otthoni írógépen. Jártam be az irodájába, emlékszem az aktákra, a váróban ücsörgő ügyfelekre, a teakonyhára, a cigiszagra. Imádtam.
Könyvtártól a temetőig
Az ismerőseim körében végzett villám-közvéleménykutatásom eredményei a következők. A hetvenes-nyolcvanas és kora kilencvenes években meglehetősen gyakori volt, hogy a szülők időnként bevitték a gyerekeiket a munkahelyükre, nemcsak az anyák, az apák is. Sokan végigunatkozták ezeket az alkalmakat, mások a többi sorstárssal bandáztak, és akár életre szóló szenvedélyek, hobbik is kialakultak ekkor. Nagy mákja volt azoknak, akiknek a szülei iskolában vagy hivatalban dolgoztak, ők kedvenc tevékenységként kivétel nélkül a gépelés-pecsételés-tűzőgépezés szentháromságát jelölték meg. Akkoriban sok olyan helyen is megfordultak gyerekek, amelyeket ma már veszélyesnek tartunk, például üzemekben vagy építkezéseken. A férjem párás szemmel emlékszik vissza élete legjobb nyarára, amikor a szülei házat építettek – kalákában a barátokkal, sok nevetéssel és ugratással kísérve. Neki egész álló nap egy vízcsap mellett kellett ülnie, és amikor lekiabáltak neki, hogy „Nyisd meeeg!”, akkor megnyitotta, majd a „Záááárd el!” felszólításra elzárta, és közben komótosan kiolvasta az Egri csillagokat.
Közös elem a sztorikban, hogy szeretettel emlékeznek vissza rájuk, nem a kényszerűség maradt meg fő hangulati elemként, hanem a szülőkkel együtt töltött idő értéke, és a büszkeség, hogy valami felnőttes dolgot csinálnak. „Amíg anyukámat vártam, Ildi néni, a fodrász megengedte, hogy megmossam a vendégek haját a pici ujjaimmal. Ez élénken él bennem a mai napig, de az nem, hogy játszótérre járok” – mesélte egy barátnőm. Sokan felidézték azt is, hogy amikor a nagyszülők vigyáztak rájuk, mindenhová magukkal vitték őket, még temetésekre is. Nem volt az a fajta túlféltés és tabusítás a halállal kapcsolatban, mint manapság, és a barátaim mindezt nem holmi szörnyűségnek élték meg gyerekként, hanem természetes dolognak. Ahogy egyikük összegezte, akkoriban semmi sem volt „gyerekbarát”, vagy inkább minden az volt.
Külön világok
„Egy rakás olyan tér jött létre kifejezetten gyerekek számára, amely a mi időnkben nem létezett: játszóházak, trambulinparkok, csiricsáré gyerekzsúr-helyszínek – mondja Réz Anna erkölcsfilozófus, a Mardos – A bűntudatról kilenc fejezetben című könyv szerzője. – Ezeknek a dedikáltan gyerekkompatibilis tereknek a nagy része viszont nem igazán felnőttkompatibilis. Mondhatnám úgy is, hogy agyzsibbasztó vagy idegőrlő egy átlagos felnőtt számára. Ahelyett, hogy integrálnánk a gyerekeinket mindennapi tevés-vevéseinkbe, létrehoztunk két szeparált univerzumot, egy felnőtt- és egy gyerekvilágot, utódainktól pedig azt várjuk, hogy idejük egyre nagyobb részét töltsék a gyerektérfélen.”
Ezt a folyamatot részben a jó szándék vezérli, hiszen mindennél fontosabbá vált, hogy a legjobbat biztosítsuk a gyerekeinknek, részben a felnőtt „énidő” fogalmának felértékelődése, ugyanis rájöttünk, hogy a mi mentális-fizikai jóllétünk is számít, nem csak a gyerekeinké. Ennek mentén sorra nyílnak az adults only szállodák, az éttermekben a kicsiket animátor szórakoztatja a gyereksarokban, amíg a felnőttek az asztalnál esznek, a híres bútoráruházban pedig labdákkal töltött gyerekmegőrzőben vigyáznak rájuk, hogy a szülők nyugodtan nézelődjenek. A gyerekeknek így nem kell részt venniük olyan tevékenységekben és nem kell jelen lenniük olyan helyeken, amelyekről úgy véljük, hogy életkoruknál fogva számukra nem megfelelőek, nem érdekesek vagy nem örömteliek.
„Egyre kevesebb olyan pillanatunk és terünk marad, amelyben felnőttek és gyerekek a saját igényeiknek megfelelően képesek örömmel együtt lenni. Annyi mindentől szeretnénk megóvni őket, hogy végső soron már azt sem bírjuk el, ha ugyanabban a világban mozognak, amelyben mi magunk. Nem lenne élhetőbb egy olyan világ, amelyben a gyerekeinknek több jut ki a veszélyből és a küzdelemből – vagy az unalomból –, de ezek legalább nem egy párhuzamos univerzumban várnának rájuk? – tűnődik Anna. – Engem a szüleim mindenhová (kiállításmegnyitókra, fogadásokra, házibulikba) vittek magukkal, és őszintén szólva kevés olyan élményt tudok felidézni, amely ne az unalomról szólt volna. Viszont fontos hozadéka volt – és most látom a saját gyerekeimen ennek a hiányát –, hogy olyan terekben voltam, ahol nekem kellett alkalmazkodnom, és ahol egyértelmű volt, hogy a felnőttek nem lesznek túlságosan megértőek azzal kapcsolatban, ha én nagyon fegyelmezetlen vagy udvariatlan vagyok. Lehet, hogy ez akkor nem volt mindig kellemes, de van értéke. Megtanultam együttműködni felnőttekkel – sokszor idegenekkel –, ragadt rám egyfajta jólneveltség és társasági jártasság. Ezeket nem tudod megadni a gyereknek, ha folyamatosan olyan helyeken van, amelyek kifejezetten az ő gyerekigényeire vannak szabva.”
Nem azt mondom, hogy sírjuk vissza a régi időket, az akkori nevelési és fegyelmezési módszerekkel egyetemben, de a jót érdemes kimazsolázni belőle – figyelembe véve persze, hogy azóta változott a világ, a gyerekek és a szülők is. „Abban a korszakban bárki teljes joggal rászólhatott a gyerekekre, hogy viselkedjenek rendesen. Manapság viszont már szülőként is sokkal nehezebb szívvel fegyelmezünk, emiatt nyilván a gyerekek is másképp működnek, pont ezért jobban rá is parázunk ezekre a helyzetekre” – mutat rá Anna.
Fotó: Seasons
