Amit a podcastjaidban csinálsz, csak egy lépcsőfokra van attól, amit stand-upnak szokás nevezni. Ez különösen igaz azóta, hogy élőben, közönség előtt is vesztek fel adásokat. Sosem gondolkodtál azon, hogy kipróbáld a hagyományos stand-upot?
A klasszikus értelemben vett stand-up, amikor valaki betanul egy szöveget, majd végigmegy vele az országon és mindenhol visszamondja, engem annyira nem érdekel. Szeretem, ha mindig más témáról beszélhetek. De lehet, hogy az a bajom vele, hogy ha azt csinálnám, akkor a szövegemet jobban meg kéne írni. Én ennél jobban szeretem, ha ott és akkor születnek meg a dolgok.
A The Kolin zenekarban is zavart, hogy minden este ugyanazokat a dalokat kellett játszanod a színpadon?
A zenében ezt nem is lehet másképp. Paul McCartney-tól David Bowie-ig mindenki így csinálta. A zenekarban inkább az zavart, hogy nem sikerült vele megváltani a világot. Egyszerű, önző és narcisztikus célom volt a bandával: az, hogy világhírű legyek. De szerintem nincs baj azzal, ha egy huszonéves fiú így gondolkodik. Utána persze lenyugodtam a francba.
Volt olyan pillanat, amikor világossá vált számodra, hogy ebből nem lesz világhír?
Amikor kevesebb a néző a koncerteden, mint ahány tagja van a zenekarnak, az azért eléggé kijózanító.
Vannak, akikben ilyenkor bekapcsol a „csak azért is” attitűd, hogy ha majd kétszer akkora erőbedobással nyomja, jönni fognak a nézők…
Én is tíz évvel tovább nyomtam a zenekarosdit, mint ameddig kellett volna. Aztán egyszer éjjel fél háromkor körbenéztem egy fesztiválon fellépés után, és megkérdeztem magamtól, hogy mit csinálok én itt? Miért nem lehet méltósággal továbblépni? Rájöttem, hogy nem feltétlenül úgy képzelem el a jövőmet, hogy hatvanévesen is a színpadon fogok ugrálni.
Linczényi Márkó
Sokszor el szoktad mondani, hogy felnőttél.
Ez mindannyiunkkal megtörténik.
Elég sokan küzdenek azért ellene. A gyerekeid születése kellett a felnövéshez?
Már ahhoz is kellett, hogy egyáltalán megtaláljam a gyerekek anyját. Tény, hogy ő segített a felnövésben igazán, és végül a gyerekek voltak azok, akiknek a születése végképp lezárta a fiatalkoromat. Akkoriban hagytam abba a zenélést, és ők voltak azok, akik segítettek továbblépnem. Elkezdtem a podcasteket, így lett egy új szakmám a gyerekek miatt.
A podcastolást a pandémia idején kezdted. Ez tudatos karrierdöntés volt a részedről, vagy hobbinak indult, és a siker hozta magával a többit?
A pandémia idején a zene megszűnt, így jobb híján elkezdtem influenszerkedni. Csináltam videókat az Instára meg újságot írtam: kipróbáltam olyan dolgokat, amik már régóta érdekeltek, de nem volt rájuk időm. Ilyen volt a podcastolás is, ami nem is áll olyan távol a végzettségemtől, ugyanis rádiósnak tanultam az ELTE kommunikáció–magyar szakán. Tehát belevágtam pár dologba, és megnéztem, hogy mi működik és mi nem, de nem voltak komoly elvárásaim. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy a Barnával (Turai Barnabás – a szerk.) közös Síkideg annyira beakad majd, hogy éveken keresztül az első lesz a Spotifyon, és még ma is benne vagyunk a top tízben. Rá kellett jönnöm, hogy az én életemben mindig azok a dolgok lesznek sikeresek, amiktől nem várok különösebben semmit. Ilyen volt a The Kolin első lemeze, az Antilope Kid Szia uram című dala vagy a mostani podcastjeim. Ez a dolog amúgy fordítva is működik: ha nagy elvárásaim voltak egy projekt kapcsán, abból sosem lett semmi. És hidd el, ilyenből nagyon sok van.
Mondasz egy-két példát?
A második The Kolin lemez. Aztán lefordítottam egy könyvet, ami végül sosem jelent meg, és írtam is egy könyvet, aminek szintén ez lett a sorsa. Ha valamibe sokat képzelek bele, előjön a görcsösen akarás, és az egész erőltetett és izzadtságszagú lesz.
A kudarcokból vagy a sikerekből tanulsz többet?
A kudarcokból. Segítenek meglátni, hol vannak a határaim. Rájönni, hogy mi áll jól nekem és mi nem, mit várnak tőlem az emberek és mit nem. Ha odafigyelek ezekre, kétszer nem követem el ugyanazt a hibát.
Linczényi Márkó
Az ELTE rádiós képzésén tanultak hasznosnak bizonyultak a podcastolásban?
Tanultam médiaetikát, kommunikációelméleteket, szociológiai alapismereteket, értelmeztük a társadalmi folyamatokat… Vagyis kaptam egy átfogó képet a szakmánkról és arról, ami körbevesz minket. De onnan tudom azt is, hogy mit jelent a szerkesztés, és hogyan kell adásmenetet írni. És megtanultam azt is, hogy bizonyos határokat ne lépjek át. Egyszer csináltam egy anyagot Zalatnay Ciniről, akit következetesen Zalatnay Cicinek hívtam. A tanárom szólt, hogy bármennyire is vicces, újságíróként bizonyos határokon belül kell maradni. Ez például nagyon belém ivódott. Ha például politikai térben szereplő emberekről formálok véleményt, mindig vigyázok arra, hogy ne legyek embertelen, és kerüljem a durva személyeskedést vagy a body shaminget. Megtanultam, hogy ne magát az embert bántsam, hanem a jelenséget mutassam be, amit képvisel.
A podcastolásban Turai Barna és Hajós András a legfontosabb partnereid. Nagyon másképp kell együtt dolgoznod az egyikkel, mint a másikkal?
Igen. Barnával mindketten készülünk az adásra, de külön-külön, és sosem áruljuk el egymásnak, milyen témával rukkolunk elő. Ez egy olyan párbeszéd, ahol csak a saját kezdő mondatunk van megírva, onnantól már improvizáció az egész. Hajóssal azonban még ennyit sem lehet megbeszélni. ADHD-s, nagyon improvizatív, és soha semmit nem készülős figura, aki még így is klasszisokkal jobb, mint én. Neki nem kell készülnie, mert van mögötte huszonöt évnyi rutin. Pontosan tudja és érzi, hogyan kell egy poént felépíteni. Hihetetlen, hogyan bánik a közönséggel. Barnával a mai napig tanulunk tőle.
Szerző: Tóth Csaba Fotó: Generál Kristóf
Styling: Balogh Viktória Smink és haj: Nevelős Emma
A helyszínért külön köszönet a Kozmo Hotel Suites & Spa-nak!
