A nők többsége nagyon fiatalon megtanulja, hogy a fájdalom a lét természetes része. Már gyerekként azt hallják, hogy a menstruációval együtt jár a szenvedés, hogy a szülés gyötrelmeit túl kell élni – és idővel sok nő ugyanezzel a belenyugvással kezeli a szex közben átélt kellemetlenséget vagy fájdalmat is. Noha a szexnek örömről, közelségről és intimitásról kellene szólnia, mégis rengeteg nő számára okoz frusztrációt, szégyent, vagy épp tartós testi panaszokat.
A szexualitással kapcsolatban furcsa kettősségben élünk. A szex mindenhol jelen van — reklámokban, filmekben, videóklipekben, közösségi médiában — mégis, amikor ténylegesen beszélni kellene róla, a vágy hiányáról, a fájdalomról, a szégyenről vagy az öröm elvesztéséről, hirtelen csend lesz. A nyilvános térben túl sok a szex, a magánéletben viszont továbbra is tabu. És ez a csend leginkább a nőket sújtja.
A női szexualitás útvesztője
A társadalom a nőket hosszú ideig valamiféle szexuálisan passzív szerepbe sorolta, a vágyaikkal kevésbé törődtek. Hogy a szex jó volt-e, vágytak-e rá, élvezték-e, vagy fájt-e nekik —nem volt fontos szempont. Ha kellemetlen volt vagy fájdalmas, azt szükséges rossznak tekintették. A női lét velejárójának.
A 20. század közepéig a tudomány is úgy gondolta, hogy a női orgazmus nem is létezik. És bár a szexuális forradalom változást ígért, a női felszabadulás végül csak részben valósult meg: a pornó és a popkultúra továbbra is a férfi élvezete köré szervezi a szex forgatókönyvét, amiben a nő még manapság is gyakran csak eszközként, díszletként van jelen.
Nem meglepő, hogy sok nő ma is azt tanulja meg: a partner örömét kell előtérbe helyeznie, a kellemetlenségeket pedig tűrni illik. A fájdalmat „normálisnak” tartják, az együttlétek során érzett feszültséget bagatellizálják — még akkor is, ha ezek a panaszok komoly fizikai vagy lelki terhet jelentenek.
Pedig a jó szexnek nem szabadna kiváltságnak lennie. Az Egészségügyi Világszervezet szerint a szexualitás a testi, lelki és érzelmi jóllét fontos része — vagyis aki ritkán él át szexuális örömöt, annak az életminősége is alacsonyabb. A szexnek biztonságot, közelséget és örömöt kellene adnia, nem pedig kényszert, fájdalmat vagy szégyent.
Nagyszabású kutatás tárja fel a női szexualitást
Mivel a női szexualitás körül máig sok a bizonytalanság és a hallgatás, a Richter Gedeon kíváncsi volt rá, hogyan élik vajon meg mindezt a nők a saját életükben. Ennek feltérképezésére a vállalat egy nagyszabású, 12 000 nőt érintő nemzetközi kutatást végzett hat európai országban — köztük Magyarországon — a 18–59 éves korosztály körében. A vizsgálat a női lét olyan területeit járta körül, mint a szexualitás, a termékenység, a gyermekvállalás és a menopauza.
A cél az volt, hogy megértsék, hol és milyen élethelyzetekben némítják el a tabuk a kérdéseket, a problémákat és a segítségkérést.
Magyar nők és a szexualitás
A felmérés eredménye szerint a 18–59 éves magyar nők 67%-a tapasztalt már élete során a szexualitáshoz kapcsolódó panaszokat — és több mint felük számára ezek nem egyszeri epizódok, hanem visszatérő, tartós problémák. Mégis, a rendszeres panaszokkal élő nők közel háromnegyede soha nem fordult orvoshoz ezek miatt.
A leggyakoribb panaszok között szerepel a libidóhiány, a hüvelyszárazság, az orgazmushiány és a fájdalmas együttlét. A libidó elvesztése már a 25–34 éves nők 41%-át érinti, vagyis jóval fiatalabb korban jelenik meg, mint ahogy azt a közvélekedés gondolja. A hüvelyszárazság elsősorban posztmenopauzában gyakori, de stressz, hormonális változások, gyógyszerek vagy szoptatás alatt is megjelenhet — és nemcsak fizikai, hanem érzelmi következményei is vannak, például az önbizalom, a testkép és az intimitás csökkenése.
És az is kiderült, hogy a fájdalmas szex — dyspareunia — korántsem ritka jelenség: a nők 8–22%-át érinti aktív életkorban, és az élettartam alatt a becslések szerint minden harmadik nő tapasztalhat tartósan fájdalmas együttléteket. A szex közben tapasztalt fájdalom jóval több egy „apró kellemetlenségnél”: gyakran szorongáshoz, depresszióhoz, kapcsolati nehézségekhez és életminőség-romláshoz vezet. Mégis sokszor bagatellizálják, akár a nők saját maguk is.
A kutatás az úgynevezett orgazmushiány, vagy más néven orgazmusszakadék jelenségére is rávilágított. Ez alatt azt értjük, hogy a heteroszexuális kapcsolatokban a nők lényegesen ritkábban jutnak el orgazmusig, mint a férfiak. A jelenség mögöttes okait a kutatás nem vizsgálta, ugyanakkor jól látható, hogy az erről szóló ismeretek és a saját testtel kapcsolatos tájékozottság sok esetben hiányos. Sok nő úgy nő fel, hogy nem kap elegendő információt ahhoz, hogy megértse, mi lenne számára igazán jó — csak azt érzékeli, hogy „valami nem működik”. A közbeszédből és az oktatásból hiányzó tudás pedig tovább erősítheti a bizonytalanságot és a téves elvárásokat.
Miért nem kérünk segítséget?
A kutatás számaiból egyértelműen látszik: a szexualitáshoz kapcsolódó problémák rengeteg magyar nő életét megnehezítik, mégis a többség akkor sem kér segítséget, amikor a panaszai tartósak, fájdalmasak és már komolyan kihatnak a mindennapokra. Ennek okai ismét csak társadalmi gyökerűek: a szégyen, a hallgatás és a testtel kapcsolatos tabuk még a segítségkérést is képesek meggátolni.
A háttérben jellemzően három tényező áll:
- gyerekkorban megtanult üzenetek – hogy az intim testrészeinkkel kapcsolatos panaszokról „nem illik beszélni”;
- negatív egészségügyi tapasztalatok – amikor egy nő úgy érzi, nem veszik komolyan az egészségügyben;
- belső szégyen és önvád – a „biztos velem van baj” típusú gondolatokkal.
A három tényező valamelyike, vagy együttese okozza, hogy sok nő már azelőtt lemond a segítségkérésről, hogy egyáltalán megpróbálta volna.
Ahogy a fájdalommal, úgy a szexualitáshoz kapcsolódó szégyennel sem kellene együtt élni. A szégyen ugyanis nem velünk született érzelem, hanem tanult reakció. Vásárhelyi Dorottya pszichológus szerint épp ezért nem is kell életünk végéig cipelnünk — ugyanúgy lebontható, mint ahogy kialakult. „Lehet dolgozni a szégyen csökkentésén, és akkor jobban merünk majd beszélni a problémáinkról. Ebben nagyon sokat tud segíteni, ha vannak nőtársak, akik felvállalják ezeket a problémákat és példát mutatnak, hogy lássuk, igenis lehet ezekről beszélni és lehetünk önazonosak.”
Generációs eltérések
Noha a kutatás elsősorban a tünetek és a segítségkérés témájára fókuszált, az eredmények mögött egy tágabb társadalmi minta is kirajzolódik: a nők különböző generációi egészen más módon közelítenek a szexualitáshoz. A fiatalabb nők általában könnyebben beszélnek a szexről, kevésbé félnek a témától – viszont sokszor kevés hiteles információval rendelkeznek. Az ismereteik jelentős része a közösségi médiából, a pornóból vagy véletlenszerű forrásokból származik.
Az idősebb nőknek jóval több saját tapasztalatuk lenne, mégis ritkábban beszélnek róla, mert rájuk sokkal erősebben hatnak azok a történelmi-társadalmi elvárások és tabuk, amelyek hosszú ideig meghatározták a női szexualitással kapcsolatos viselkedést. Magyarán, az ő fejükben még nagyon erősen él az a mélyen beléjük ivódott üzenet, hogy „erről nem illik beszélni”, illetve, hogy a „fájdalom a női lét része”.
A két generáció így, bár teljesen más okból, hasonló helyzetben találja magát: az egyik beszélne, de nincs kivel és nincs miből merítenie; a másik tudna, de nem szólal meg. Az eredmény végül ugyanaz lesz — a nők egyedül maradnak a saját testükkel kapcsolatos kérdéseikkel, félelmeikkel és panaszaikkal.
Szexuálisan terjedő fertőzések – amikor a tabu betegséggé válik
A szexuálisan terjedő fertőzésekről is rendkívül nehezen beszélnek a nők — nem azért, mert ezek ritkák lennének, éppen ellenkezőleg. A Richter kutatása szerint a magyar nők körében leginkább a gombás és bakteriális fertőzések, valamint a HPV jellemző.
A 25–34 éves korosztályban az előfordulás szinte megduplázódik a 18–24 évesekhez képest, míg a 35–44 éves korban már minden második nő átesett gombás fertőzésen élete során. Ezek tehát nem elszigetelt, egyszeri epizódok, hanem sok nő életét hónapokon vagy akár éveken át kísérő panaszok.
A kutatás azt is megmutatja, hogy az érintettség mértéke nincs arányban azzal, amennyit a nők tudnak ezekről a betegségekről. A felsorolt fertőzéseknek mindössze körülbelül a feléről hallottak már életükben, a 25 év alattiaknál pedig ez az arány még alacsonyabb.
Ezekben a drámai adatokban egyértelműen szerepet játszik a szexuális edukáció hiánya: kevés szó esik róla otthon, ritkán kerül elő baráti beszélgetésekben, és az iskolai felvilágosítás sem teremt valódi, biztonságos teret a kérdéseknek.
A kimondatlanság pedig nagyon sokat nyom a latban. A kutatás szerint a fertőzéseket átélő nők közül sokan bűntudattal vagy szégyennel tekintenek a panaszaikra, mintha valami „hibát követtek volna el”, vagy „nem vigyáztak eléggé”. Ilyenkor a test jelzéseihez társul az a belső ítélet is, ami nehezebbé teszi a segítségkérést, és késlelteti az orvosi kivizsgálást.
A kutatás fontos tanulsága, hogy a szexuálisan terjedő fertőzések nem csak fizikai tünetekkel járnak. Hatással lehetnek az önbizalomra, a testképre és az intimitás megélésére is — vagyis olyan területekre, amelyek alapvetően meghatározzák a női életminőséget.
Lenne segítség
A kutatás legnagyobb tanulsága talán nem is az, hogy milyen sok nő küzd szexuális vagy női egészséggel kapcsolatos panaszokkal, hanem az, hogy ezek nagy része ma már kezelhető lenne — ha időben mernének segítséget kérni. A gond tehát nem az, hogy ne lennének megoldások — hanem az, hogy sok nő egyszerűen nem érzi úgy, hogy ezekhez joga, tere vagy bátorsága lenne hozzáférni.
Persze ezek a mélyen gyökerező félelmek és tabuk nem egyik napról a másikra fognak feloldódni — és éppen ezért a változás sem egyetlen lépésen múlik. Több tényező együtt teremthetné meg azt a légkört, amelyben a nők többé nem éreznék magukat egyedül a kérdéseikkel.
Elsőként talán a nyílt kommunikációnak lenne elengedhetetlen szerepe – mind a partnerrel, mind az orvossal, de akár a barátokkal is. Ha a nők végre hangot mernének adni érzéseiknek, elmondanák, ha valami nem jó, nem kényelmes vagy nem működik, az idővel feloldaná a tabukat és megnyithatná az utat a megoldások felé. A szégyen helyét így szépen lassan át tudná venni a kíváncsiság, az önismeret és a kontroll érzése.
A tabuk ledöntéséhez természetesen edukációra is szükség lenne. A lányoknak már egészen fiatal korban hiteles, érthető információkra lenne szükségük a női testről, a hormonális folyamatokról, a vágy működéséről és a szexuális úton terjedő betegségekről. Hiszen később, felnőve csak akkor fognak tudni tudatos döntéseket hozni a saját egészségükről, ha pontosan értik, mi zajlik a testükben, és mi számít természetesnek, illetve mikor érdemes segítséget kérni.
Végül, de nem utolsósorban az orvosi konzultáció szerepét is érdemes lenne árnyaltabban látni. Orvoshoz fordulni nem csak akkor kellene, amikor a fájdalom már elviselhetetlen. A konzultáció abban is segíthet, hogy a nők megértsék a tüneteiket, választ kapjanak a kérdéseikre, és a kezelési lehetőségekről beszéljenek. Sokak számára már az is hatalmas megkönnyebbülés lenne, ha nem kellene tovább találgatniuk és szégyenkezniük — tudhatnák, hogy van olyan szakember, akivel ezekről nyíltan lehet beszélni.
Dr. Krauth Barbara szülész-nőgyógyász is arra bátorít minden nőt, hogy ne féljen szakértői segítséget kérni. Felhívja a figyelmet arra is, hogy az elmúlt években nemcsak az orvostudomány fejlődött, hanem egy új orvosgeneráció is felnőtt, amely már a legfrissebb kutatásokon — köztük a kifejezetten nőkre fókuszáló tanulmányokon — szocializálódott. Mint mondja, ők már egészen más szemlélettel közelítenek a női egészséghez, jóval nagyobb tudással és érzékenységgel. „Ma már rengeteg segítséget kaphatnak a hölgyek ahhoz, hogy egészségesen és boldogan éljenek.”
Fotó: Getty Images
Promóció
