A Good Vibes Only Productions gyártásában készült Papa nyerte el a Legjobb dokumentumfilmnek járó díjat a 45. Magyar Filmszemlén. A Ponczók Attila első egész estés rendezéseként készült film a magyar idősellátás rendszerszintű problémáit mutatja be egy személyes családtörténeten keresztül.
A film producere, Kocsó Ábel 2021-ben, egy korai vágat láttán ismerte fel először az anyagban rejlő potenciált, majd az alkotást a Dok.Incubator workshop keretei között fejlesztették tovább.
Ponczók Attila rendezővel örökmozgó nagypapájáról, a kamera erejéről és a magyar idősotthonok helyzetéről beszélgettünk.
Nagyon személyes indíttatású filmről van szó, hiszen a saját nagypapád a főszereplője. Mikor és miért érezted azt, hogy ez egy olyan történet, amiről érdemes lehet filmet készíteni?
A mindennapjaimnak már jó ideje fontos részét képezték a Papa körüli események, amikor a film operatőre, Bordás Robi megkeresett a 444.hu pályázati lehetőségével, amiben a nyugdíjasoknak kiosztott Erzsébet-utalványok kapcsán kellett rövid anyagot forgatni. Papa akkor már átmeneti szálláson élt, és mivel jogosult volt az Erzsébet-utalványra, kézenfekvőnek tűnt, hogy vele és az ott élő társaival forgassunk – már csak azért is, mert azt találták ki, hogy mindenki felteszi az utalványát egy kártyapartiban, a nyertes pedig majd tényleg tud már kezdeni valamit az így sokkal jelentősebbre ugró összeggel.
Ezt le is forgattuk, és rögtön feltűnt, hogy mennyire jó hangulatúak voltak a felvételek és hogy mennyire nyitott ez a közeg a kamerára. Ahogy az is hamar kiderült, hogy Papa is elég érdekes figura: a nyolcvanhoz közeledve még aktívan járt régiségpiacra, üzletelt, mindenkivel jóban volt, miközben mégis csak egy méltatlan lakhatási helyzetbe került. Nekem mindig is megkapó volt az a bölcsesség és kifinomultság, szinte aritsztokratikus stílus, ami sok idős ember sajátja, és ami szerintem Papában is nagyon megvolt, emellett azt a derűt is csodáltam benne, amivel a nehéz helyzeteket szemlélte.
Fontosnak tartottuk a magyarországi idősotthonok problémáját is, és úgy éreztük, ez a téma szerencsésen találkozik Papa személyiségével, hiszen így egy komoly ügyről lehet beszélni úgy, hogy a filmben mégis jelen lehet egyfajta játékosság és humor.
Volt a forgatásnak egy missziós jellege is, hogy akár kézzelfogható változásokat is elérjetek az idősek gondozásával kapcsolatban?
A Gettó Balboa című dokumentumfilmünk kapcsán már megtapasztaltuk, mire képes a kamera: ott a forgatással tudatosan szerettünk volna nyomást gyakorolni a döntéshozókra, hogy támogassák a főszereplő, Sipos Misi kezdeményezését, aki a box segítségével igyekezett támogatni kallódó fiatalokat. Itt végül el is értük, hogy Misi kapjon egy fix helyet a Mátyás téri Kesztyűgyárban, ahol egy kis fizetésért cserébe működtet egy ingyenesen látogatható termet a környékbeli gyerekeknek.
Amikor láttam, hogy Papa egyszerűen nem tud bejutni az otthonokba, ismét eszembe jutott, hogy a kamera erejével talán segíthetünk a helyzetén. Sajnos rá kellett jönnünk, hogy ez a szituáció jóval bonyolultabb, és a forgatás ténye már nem elég, hogy megnyisson zárt ajtókat. Ettől függetlenül lelkesen vetettük bele magunkat a munkába, és természetesen továbbra is nagyon örülünk neki, ha létrejöhet egy társadalmi párbeszéd a témában. Bár az ellátórendszerrel kapcsolatos strukturális változásokat itt már nem remélünk, a forgatás végére arra jutottunk, hogy ha csak annyit sikerül elérnünk, hogy a családok időben elkezdjenek tudatosan gondolkodni az idős rokonok jövőjéről, akkor már nagyon boldogok vagyunk.
Bár Papa karaktere valóban inkább derűs, a filmben azért gyakran látjuk, ahogy kiszolgáltatott helyzetbe kerül vagy érzelmi mélypontot él meg. Számodra mennyire volt nehéz filmkészítőként és családtagként is jelen lenni ezekben a helyzetekben?
Talán azért nem volt nehéz, mert azt érzékeltem, hogy a stáb jelenléte inkább erőt és motivációt ad Papának. Ráadásul a forgatás miatt – és persze egyébként is – mindig ott voltunk Papa körül, a szállókon megforduló emberek is látták, hogy rendszeresen látogatják őt, ez pedig valószínűleg plusz biztonságot adott számára.
A filmezés körülménye valójában az egész családnak segített, mindannyian reménykedtünk benne, hogy ez előrébb mozdíthatja Papa helyzetét, és gyakran segített átkeretezni a nehéz helyzeteket is. Nekem sem okozott nehézséget, hogy rendezői fejjel figyeljem a helyzeteket, – még úgy sem, hogy egyébként nyilván a forgatáson kívül is részese voltam Papa mindennapjainak – mert folyamatosan dolgozott bennem is egyfajta céltudatosság és a remény, hogy a forgatás által képesek leszünk jó helyet találni Papának.
Bordás Róbert operatőr, Ponczók Attila rendező és Kocsó Ábel producer
A filmben az is felsejlik, hogy Papa nem volt mindig egyszerű ember: egy ponton kiderül például, hogy az egyik szállóról a problémás viselkedése miatt tették ki, ahogyan a rokonok is néha emlegetik, hogy nehéz vele együtt élni. Ezeket tudatosan nem szeretted volna direkt megmutatni?
Bizonyos szempontból igen, de nem azért, mert bármit is szerettünk volna elhallgatni Papa karakterével kapcsolatban. Hiszen kiderül azért, amikor anyukám beszél róla, hogy nem hajlandó pár napnál tovább befogadni, de még a film eleje is egy konfliktussal kezdődik, amikből kiderül, hogy Papa – a család többi férfi tagjával ellentétben – nagyon hitt a klasszikus nemi szerepekben, és hajlamos volt megjegyzéseket tenni, ha úgy érezte, nem a férfi az úr a házban.
Az Üdvhadsereg szállóján pedig pálinkát osztott, többek között egy olyan embernek is, aki akkor már jó ideje sikeresen dolgozott az absztinenciáján a Minnesota programban… Szerintem egyébként önmagában nagyon beszédes, hogy látunk egy öreg embert, aki jókedvű, humoros, de mégsem a családjával lakik. Ebben persze a saját büszkesége is benne van, de többször is elhangzik, hogy mennyire nehéz vele együtt élni.
Én alapvetően nem szeretem a túl direkt filmnyelvet, szerintem sokkal izgalmasabb, ha nem mutatunk meg mindent, és hagyjuk, hogy a történet önmagáért beszéljen, a néző pedig tudjon a sorok között olvasni.
Sok olyan közegbe bejutottatok a kamerával, ahol nagyon sérülékeny, kiszolgáltatott emberek voltak jelen. Ez mennyire okozott dilemmákat, hogyan kezeltétek ezeket a helyzeteket?
A hétköznapokban location managerként dolgozom, vagyis az a feladatom, hogy felkutassak forgatási helyszíneket különböző produkciókhoz, majd elintézem az engedélyeket az adott helyhez. Ebből adódóan már viszonylag nagy tapasztalatom volt azzal kapcsolatban, hogyan lehet „bejutni” különböző, akár a világ szemei elől rejtett terekbe, és hogy hogyan kell mozogni bennük.
Ahol szükség volt rá, ott mindig hivatalos úton kértünk engedélyt és beleegyezést, ha pedig lomtalanításon vagy kocsmában forgattunk, mindig előrementem, jeleztem mindenkinek, hogy forgatunk, és persze elmondtam, hogy ha valaki nem szeretne szerepelni, nyugodtan álljon picit odébb. Egyébként az volt a tapasztalatunk, hogy sokan kifejezetten megörültek a kamera jelenlétének.
De valóban voltak olyan nyersanyagaink különböző szállókról, ahol megjelentek nehéz sorsú emberek, súlyos élettörténetek – ezekkel kapcsolatban nagy dilemma volt, hogy bekerüljenek-e a filmbe, de végül inkább Papa személyét tartottuk a fókuszban. Ezzel együtt a háttérben fel-felbukkannak ezek az emberek is, felvillantva tragikus sorstörténeteket: ezeket igyekeztünk Bordás Robi operatőr érzékeny, a szereplők méltóságát megőrző kamerakezelésével megmutatni.
Jelenetfotó a Papa című dokumentumfilmből
Négy éven keresztül forgattátok a filmet, ennyi idő kellett hozzá, hogy végül sikerüljön egy idősotthont találni Ponczók Zoltán számára. Milyen kép tárult fel a hazai idősotthonok helyzetéről a forgatás során?
Mielőtt érintetté váltunk volna a kérdésben, én – nyilván kicsit leegyszerűsítve – azt gondoltam, hogy ha az ember egy ponton el akar menni egy idősek otthonába, akkor egyszerűen bevonul egybe és kész. Aztán kiderült, hogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Először el kellett mennünk egy központba, ahol meg kellett jelölni három kiválasztott helyet – kicsit mint az érettségi utáni egyetemi felvételinél. Ezek az intézmények aztán megkeresik az érintett személyt és állapotfelmérést végeznek, csakhogy minden hely más és más szempontokat vesz figyelembe és máshogy értékel bizonyos állapotokat.
Ahogy a filmből is kiderül, volt olyan otthon, ahol az volt a gond, hogy Papa túlságosan önálló, így nincs meg a kellő óraszámnyi ápolási szükséglete, míg egy másik intézményben azt mondták, nem elég önálló a bekötözéshez. Végül is mindenhonnan csak elutasítást kapott vagy végtelen hosszúságú várólistákra került.
Azt kellett megélnünk, hogy az idősotthonok világa egy bonyolult, szövevényes labirintus, ahol a családok teljesen magukra vannak utalva, és ahol leginkább a pénz beszél – ha valakinek lehetősége van rá, hogy odaadja egy lakás árát, vagyis több milliót kifizessen egy intézménynek, akkor jó eséllyel talál magának helyet. A többieknek meg marad az éveken át tartó várakozás, ami döbbenetes módon még az átmeneti szállókra is kiterjed. Vagy esetleg az, hogy Pest megyén kívül, a családtól távol találjon intézményt, ami eleve problémás, ráadásul sok vidéki otthonról lehet hallani rossz híreket… Közben nagyon sok idős ember kerül lakhatási bizonytalanságba és méltatlan körülmények közé.
A nagypapád már nem láthatta a Papát, a koronavírus-járvány időszakában elhunyt. Szerinted mit szólt volna a filmhez?
Sajnos nem láthatta, de az biztos, hogy a forgatás alatt mindig borzasztóan izgatott volt és állandóan kérdezgette, hogy mikor nézheti majd meg a kész filmet. Egy-két jelenetet egyébként megmutattunk neki laptopról: ezek nagyon tetszettek neki, miközben kicsit hitetlenkedve is figyelte magát kívülről. Kicsit olyan volt, mint egy kisgyerek, aki rácsodálkozik egy új játékra.
A covid alatt rögtön egyértelmű volt számunkra, hogy nem tudunk tovább forgatni Papával, hiszen semmiképpen nem akartuk őt kitenni egészségügyi kockázatnak és addigra már sikerült bekerülnie egy otthonba. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a járványhelyzettel járó bezártság nagyban hozzájárult Papa gyors állapotromlásához, ami végül a halálához is vezetett. Örökmozgó, aktív ember volt, aki imádott társaságban lenni, és hirtelen egy olyan helyzetben találta magát, amikor a sarki boltba se tudott lemenni. Hiszek benne, hogy az idős embereknek sem jó, ha megülnek, és elfogadják, hogy számukra már nem tartogat semmit az élet, és úgy érzem, ha Papa továbbra is ugyanúgy jöhetett-mehetett volna, ahogy az mindig is a lételeme volt, talán még most is velünk lehetne.
Fotó: Good Vibes Only Productions
