Félelmetes energiái vannak. Szó szerint! Amikor megcsalt férjként dühösen forgatta a partnerét A hűtlen feleség című táncjátékban, egy pillanatra egészen biztosan nem szerettem volna a nő helyében lenni. A Táncos az asztal alatt forgatásán a BME kertjében pedig kérdés nélkül elhittem neki, hogy sötét gondolatokkal követ egy fiatal lányt Párizs utcáin. A Hermészben aztán végképp elment a falig: félistenként fizikailag és mentálisan is olyan intenzitással volt jelen egymagában, amit kevés táncostól láttam. Akkor kezdett igazán érdekelni, ki is valójában Tókos Attila, és hogyan fér meg ugyanabban az emberben a nyers, vad színpadi erő és a civilben áradó szelídség.
Megnyerő, zsivány mosollyal közeledik a Hermész című szóló táncestje után, majd zavarba jön a gratulációktól. Pár perc beszélgetés után kiderül, hogy a negyvenes, erős kiállású, kerekteres arcú külsőhöz önreflektív, alázatos, kedves, játékos belső járul hozzá. Ugye tudod, hogy elképesztően erős maszkulin kisugárzásod van a színpadon?
Sejtem, mert már évtizedek óta ezt használják a koreográfusok. A hűtlen feleségben is, amit a Magyar Nemzeti Táncegyüttessel a Müpában játszunk, a megcsalt férj szerepében az a dolgom, hogy a féltékenységet, az árulást, a legmélyebb emberi fájdalmat mutassam meg. Fizikailag is elképesztően intenzív szerep! Másik hasonló nagy kedvencem egyébként a Hermész szólóestem a TranzDanz-szal a Nemzeti Táncszínházban. Ott minden előadáson a végletekig kifacsarom magamat — testileg és agyilag is. A magány, az istenek súlya, a belső határok feszegetése mind benne vannak ebben a darabban. De miközben a szerepeim során időnként ijesztő, sötét vagy őrült figurákat játszom, a magánéletben viszont teljesen más karakter vagyok. Számomra a színpad biztonságos laboratórium, ahol szabadon és bátran alámerülhetek az emberi lélek sötétebb bugyraiba és gátlások nélkül megélhetem az agressziót, az indulatot. Az előadás végén a sötét, vad tónusokat a színházban hagyom és hazamegyek a gyönyörű szerető feleségemhez és a két csodálatos gyermekemhez.
Rendkívüli módon ötvözöd a néptánc adta hagyományos formákat a kortárstánc szabad flowjával.
Hídként tekintek magamra az általad említett két táncműfaj között, mert a néptánc férfiasságra, a közösség erejére, a ritmus tiszteletére tanított, míg a modern stílus felszabadította bennem az egyéni kreativitást. A kettő együtt tett azzá a művésszé, aki ma vagyok. Idővel arra is rájöttem, hogy az igazi erő nem egy technikailag tökéletes ugrásban rejlik, hanem abban, ha a színpadon meg merem mutatni a bizonytalanságot, a fájdalmat vagy a sebezhetőséget. Számomra ez a legnagyobb őszinteség, amit a nézőknek adhatok.
Ami a kezdeteket illeti, hagyományos közegből, Erdélyből érkeztél.
Édesanyám Bardócon, Erdővidéken szervezte a kulturális életet, ahol több mint húsz apró székely falu tartozik egy közösséghez. Tőle a kultúra szeretetét hozom, édesapámtól pedig a sportét — hivatásos focista volt, szóval nálunk a mozgás természetes része volt a mindennapoknak. Én is mindent kipróbáltam: boxoltam, futottam, pingpongoztam. Jól ment a matek, úgyhogy 14 évesen 400 gyerek közül felvettek abba a tucatnyiba, akik az informatikás osztályba mehettek. Végül egy román dolgozatnak köszönhetően mégis más irányt vett az életem. Inkább elkérezkedtem a Magyar Táncművészeti Főiskola Sepsiszentgyörgyre kihelyezett felvételijére, csak hogy megússzam a számonkérést. Ott derült ki, hogy jók az adottságaim: mozgékony vagyok, tág, jó a ritmusérzékem, gyorsan tanulom a mozdulatokat. Minden előképzettség nélkül kerültem a Balettintézet néptánc–színházi tánc tagozatára. 1999 nyarán költöztem Budapestre — akkor kezdődött az új életem.
Majd a maximalizmusodnak köszönhetően az egyetemi évek alatt nemhogy felzárkóztál a többiekhez, hanem már ez első év végén jutalomútra utazhattál Japánba. Kinyílt a világ.
Rengeteg lehetőségem volt a diploma után, de Novák Ferenc társulatában, a Honvédban képzeltem el leginkább magamat és jól döntöttem, mert rengeteget tanultam, számtalan szólószerepet kaptam, és ott szerettem bele igazán a táncszínházi gondolkodásba. Később Zsuráfszky Zoltán mellett folytattam, akinek mindig nagy hatással volt rám a munkássága és akinél ma is főszerepeket táncolok. Tizenöt éve találkoztam Kovács Gerzson Péterrel-ő a progresszív kortárstánc világát. nyitotta meg előttem. Azóta alkotóként és egyéni előadóként is folyamatosan keresem az új helyzeteket és inspirációkat.
Fiatalon filmes szerepek is megtaláltak: szerepeltél Jancsó Miklós és Szomjas György munkáiban.
Sokáig nem jött hasonló felkérés. Mostanában viszont újra kamera elé kerültem: a Táncos az asztal alatt munkacímet viselő és a Magyar menyegző című filmekben. Egyébként régóta kacérkodom a burleszk világával is — a Buster Keaton- és Charlie Chaplin-féle játékosság nagyon közel áll hozzám. Mozdulatban jóval erősebb vagyok, mint szövegben.
42 leszel és még mindig simán letáncolsz egy húszévest is a színpadról.
Negyven felett azért egészen másképp figyelek a testemre: nem végtelen erőforrásként tekintek rá, hanem precíz hangszerként. A Hermész alatt például négy litert is kiizzadok magamból — néha kíváncsiságból lemérem magam előadás előtt és után. Ma már a regeneráció ugyanolyan fontos része az életemnek, mint maga az előadás. Jeges fürdő, szauna, speciális légzéstechnikák — mindennapos rutin lett. A Hermész előtt mindig hiperventillációs gyakorlatokat végzek, amelyek teljesen más tudatállapotba visznek. Ilyenkor mintha eltűnnének a félelmek és a gátlások, és egyszerűen beszippant az előadás világa. Fantasztikus érzés megtapasztalni, hogy az ember mennyire képes áthangolni saját magát — persze ehhez kellett az a sok év, amit a pályán töltöttem, és minden sérülés, ami közben megtanított figyelni a testemre.
Érdemes művész címmel kitüntetett előadóként, valamint koreográfusként és pedagógusként is folyamatosan új feladatokat keresel. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes technikai próbavezetőjeként pedig saját tréningrendszert dolgoztál ki a virtuóz tánctechnikák fejlesztésére. Mi jön még?
Három év múlva elérem a szakmai nyugdíjkorhatárt, de még mindig úgy érzem, rengeteg dolgom van a színpadon előadóként. Amíg a testem engedi, szeretném kihozni magamból a maximumot, közben pedig egyre erősebben fordulok az alkotás felé is. Olyan előadásokat szeretnék létrehozni, amelyek nemcsak látványosak, hanem érzelmileg is mélyre mennek. A hétköznapokban ritkán figyelünk igazán olyan állapotokra, mint a szorongás, a magány vagy akár az öröm finomabb rétegei — engem színpadon és filmen egyaránt ezek érdekelnek. Olyan saját mozgásnyelvet keresek, amelyben a néptánc elemi ereje és ritmikája a kortárstánc szabadságával találkozik. Nem modernizálni akarom a néptáncot, inkább új kontextusba helyezni: úgy használni, mint egy erős, őszinte eszközt a történetmeséléshez. Fontos, hogy a gyökerek megmaradjanak, miközben az ágak már a jövő felé nyúlnak. A csendtől vagy a lassúságtól sem félek a színpadon. Sőt, sokszor pont ezekben a pillanatokban történik valami igazán erős. Szeretem kizökkenteni a nézőt a hétköznapi rohanásból, és elvinni egy olyan világba, ahol a test beszél. Ilyen kísérlet volt az Orákulum, amit a Budapest Táncszínháznak készítettem, vagy a Bozsik Yvette Társulat A belső gyermek című előadásának az a része, amely a felnőttkori vívódásokat boncolgatta. A darabot egy szimbolikus temetéssel indítottam, mert sokszor azt érzem, hogy felnőttként lassan elveszítjük a gyermeki énünket, miközben görcsösen próbálunk komolyak lenni. Foglalkoztat az emberek közötti elidegenedés, a középkorú generáció kapuzárási szorongása vagy akár a transzgenerációs traumák kérdése is. A legfontosabb, hogy a néző érzelmileg kapcsolódni tudjon az előadáshoz.
Ha valaki egy mozdulattól elmosolyodik vagy éppen könnybe lábad a szeme, akkor születik igazi kapcsolat színpad és nézőtér között. Ezt te gyakran eléred a darabjaiddal, mégis folyamatosan elégedetlen vagy magaddal.
Talán ez visz előre. Állandóan elemzem a munkáimat, akarva-akaratlanul más előadásokhoz mérem őket. Nemrég a Müpában láttam a Pina Bausch Társulat egyik húszéves előadását, és lenyűgözött az az állapot, amit a nézőtéren teremtett. Hatalmas taps volt, aztán csend — és mindenki csak ült, próbálta feldolgozni a látottakat. Egyszer én is szeretnék ilyen csendet hagyni magam után.
Fotó: Csudai Sándor, London Katalin, Jókúti György, Cseke Csilla
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
