A szakmai áttörés mellett az elmúlt évad rangos elismerést és emlékezetes szerepeket is hozott Diletta számára, miközben Szeged lassan a második otthonává vált. A friss Imre Zoltán-díjas művésszel táncról, hazatérésről, olasz ízekről, családról és arról is beszélgettünk, milyen férfi tudná igazán meghódítani a szívét.
Milyen érzés volt kezedbe venni az Imre Zoltán-díjat a Szegedi Nemzeti Színház évadzáró ünnepségén, és mit jelent számodra ez az elismerés?
Megható pillanat volt. Úgy éreztem, nemcsak a színpadon végzett munkámat ismerték el, hanem azt az elkötelezettséget, fegyelmet és szenvedélyt is, amelyet az évek során a hivatásomba fektettem. Az elmúlt év különösen intenzív volt, hiszen asszisztensi feladatokat is kaptam: az új táncosoknak tanítottam be a társulat repertoárját, miközben én magam is új szerepeket és koreográfiákat tanultam. Mindig örömmel segítek másoknak, mert hiszem, hogy ez engem is fejleszt. Ez a díj megerősített abban, hogy érdemes tovább dolgoznom önmagamon, és még nagyobb motivációt adott a fejlődéshez.
Diletta Ranuzzi
Mit hozott számodra a 2025/26-os évad, mely szerepek és turnék maradnak a legemlékezetesebbek?
Rendkívül intenzív időszakot zártunk. Több produkcióban is színpadra léphettem, emellett két olasz vendégkoreográfussal, Giovanni Napolival és Thomas Martinóval dolgozhattam együtt az Isteni színjáték próbafolyamata során. A velük töltött két hónap nemcsak szakmailag volt izgalmas, hanem olyan tapasztalatokat is adott, amelyek egész pályafutásomat végigkísérik. A 2025/26-os évadban Hamupipőke szerepét is eltáncolhattam. Már az első pillanattól közel éreztem magamhoz ezt a karaktert, és olyan oldalamat mutathattam meg, amelyet korábban még nem láthatott a közönség. Ugyanakkor komoly kihívást is jelentett, hiszen gyerekeknek táncolni egészen más feladat: a mozdulatokkal, a gesztusokkal és a történetmeséléssel sokkal egyértelműbben kell fogalmazni. A turnékat is élvezem, mert mindig lehetőséget adnak új emberek és kultúrák megismerésére. Inspiráló látni, hogy Magyarországon kívül is telt házak előtt lépünk fel, és a közönség ugyanazzal a lelkesedéssel fogad bennünket. Az idei évad legkedvesebb emléke mégis az olaszországi turné volt. Olyan érzést keltett, mintha hazatértem volna, ráadásul a családom és a barátaim végre élőben is láthattak a színpadon. Egyik kedvenc szerepemet pedig Enrico Morelli Moderato Cantabile című koreográfiájának női főszerepe jelentette. Azonnal megtaláltam a kapcsolódást a karakterrel és magával a koreográfiával is. Különösen szeretem a darab csoportos jeleneteit, mert azok során egyszerűen csak együtt táncolhatok a társulat tagjaival, és átélhetem azt a különleges energiát, amely ilyenkor megszületik közöttünk. Azok a karakterek állnak hozzám közel, amelyek technikailag és érzelmileg is kihívást jelentenek, mert ezek segítenek a legtöbbet fejlődni. Idén augusztusban már a hatodik évemet kezdem Szegeden, így több korábbi szerepemhez is visszatérhettem. Ezek számomra olyanok, mint egy régi baráttal való találkozás: ugyanaz a szerep, de én már egészen más emberként, sokkal több tapasztalattal táncolom.
Miben más az olasz életforma, mint a magyar?
Sok különbséget látok, főként az életritmusban és a mindennapi szokásokban. Nagyon szeretem Szeged nyugodt hangulatát, mert segít megőrizni azt a belső egyensúlyt, amelyre táncosként minden nap szükségem van. Az olasz életstílus spontánabb, érzelmesebb és közvetlenebb, nagyobb hangsúlyt kapnak az emberi kapcsolatok, a család, az együtt töltött idő és természetesen az ételek is. Magyarországon rendezettebbnek és nyugodtabbnak érzem a hétköznapokat, az emberek talán visszafogottabban közelítenek egymáshoz. Ugyanakkor mindkét kultúrának megvan a maga szépsége, és az itt töltött évek megtanítottak arra, hogy mindkettőt értékeljem.
Ravennából származom, szeretetteljes, támogató családban nőttem fel. Számomra az olasz életérzés szenvedélyt, melegséget és azt a képességet jelenti, hogy a hétköznapok apró pillanataiban is észrevegyük a szépséget. Egyensúlyt jelent a hagyományok és a spontaneitás, a közös élmények és az önmagunkra való odafigyelés között. Az olasz konyha identitásom fontos része. Az ételek számomra nem egyszerű fogások, hanem emlékek, családi történetek és az összetartozás érzésének hordozói. Minden recept egy darabka otthont jelent, amelyet külföldön is magammal viszek. Az olasz kulturális örökséget kimeríthetetlen inspirációs forrásnak érzem. A művészet, a történelem, a zene, az építészet és a hagyományok mind meghatározzák azt, ahogyan a világot látom és művészként kifejezem magam. Ez egyszerre jelent számomra felelősséget és kiváltságot.
Hogy állsz a szerelemmel?
Ez az élet egyik legfontosabb része. Egy férfiban leginkább az őszinteséget, a kedvességet, az intelligenciát és a jó humorérzéket értékelem. A családalapítás gondolata is gyakran foglalkoztat, hiszen már fiatal korom óta szeretnék gyerekeket. Ugyanakkor hiszem, hogy ennek természetes módon, a megfelelő időben kell majd megtörténnie.
Fotó: Szegedi Kortárs Balett
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
