Azonban az épület végül „rátalált” igazi szerepére: ma a Museo Nazionale del Cinemának, azaz a Nemzeti Filmmúzeumnak ad otthont. A múzeum egy többemeletes, lenyűgöző filmbirodalom, amelyet Martin Scorsese találóan csak „a mozi valódi templomának” nevezett.
A „Mole” belső, nyitott, körkörösen felfelé ívelő tere a New York-i Guggenheim Múzeum spirális szerkezetetére hajaz. Az épület láthatatlan acélsodronyokon függő, ikonikus liftje közvetlenül a hatalmas kupola közepén suhan felfelé – tériszonyosoknak határozottan nem ajánlott! Ahogy felfelé haladsz az emeletek mellett, pazar látvány tárul eléd: odalent a központi csarnok babzsákmezején látogatók pihennek. Gigantikus vásznakon klasszikus filmek peregnek és neonszínekben vibrál a kísérleti filmes labor. A toronyba érve pedig egy szédítő, 360 fokos panoráma fogad, amelyet a távolban az Alpok hófödte csúcsai kereteznek.
Orson Welles vagyok kiállítas
A zseni, a lázadó, a provokátor
A múzeum központi terét jelenleg a „My Name is Orson Welles” (Orson Welles vagyok) című gigakiállítás uralja (mely 2026. október 5-ig látogatható). Welles életnagyságú figurája – Charles Foster Kane szerepében – egy pódiumról tekint le az alatta hömpölygő tömegre, megtestesítve a filmesre is jellemző, lehengerlő magabiztosságot.
A kurátorok Welles egyik legpimaszabb és legszellemesebb idézetét választották mottóul:
„A nevem Orson Welles. Színész vagyok. Író vagyok. Producer vagyok. Rendező vagyok. Bűvész vagyok. Fellépek színpadon és rádióban. Miért van belőlem olyan sok, belőletek meg olyan kevés?”
Orson Welles idézete
Welles elképesztően összetett egyéniség volt – csodagyerek, elismert festő (ezt a műfajt a legkorábbi és legigazabb szenvedélyének tartotta), képzett bűvész, elkötelezett emberi jogi aktivista, és egy megalkuvást nem ismerő lázadó, aki nem volt hajlandó fejet hajtani Hollywood szigorú stúdiórendszere előtt.
A kiállítás a kezdetektől követi végig az életét, bemutatva az 1915-ös hivatalos wisconsini születési anyakönyvi kivonatát is. Miután zongoraművész édesanyját tragikusan korán hepatitisz miatt, 1924-ben elveszítette, az kis Orson Chicago művészvilágában nevelkedett, egymással rivalizáló apafigurák között lavírozva. Mentora ugyanis ki nem állhatta Orson feltaláló-alkoholproblémákkal küzdő édesapját – Richard Head Welles biciklilámpa-feltaláló volt. Évekkel később Welles önironikusan csak úgy jellemezte gyermekkori önmagát közeli barátjának és alkotótársának, a francia színésznőnek, Jeanne Moreau-nak, mint „egy harmadrangú csodagyerek voltam”.
10 éves korára már Shakespeare-darabokat rendezett és játszott a művészeti fókuszú Todd Schoolban. A korabeli újságcikkek úgy mutatták be a kisfiút, mint „költőt, művészt, karikaturistát és színészt”, akinek „annyi ambíciója van, hogy maga sem tudja eldönteni, mi legyen, ha nagy lesz”.
Meghódítani a színpadot és sokkolni a világot
Mielőtt Hollywood egyáltalán hallott volna a nevéről, Welles már úgy élte az életét, mint egy kalandregény hőse. Alig 16 évesen besétált a dublini Gate Theatre-be, és addig könyörgött, míg mint egy „egymondatos színész” ott maradhatott. Később úgy vélekedett, valójában itt érett fokozatosan profi színésszé. Ezt az időszakot egy vadregényes, bolyongással teli időszak követte: megfordult Londonban, Spanyolországban éles viadalokon tanult „matadorkodást”, miközben filléres ponyvareregények írásából tartotta el magát.
1933-ban aztán New Yorkba költözött. Ízig-vérig idealista és old-school amerikaiként mélyen hitt a társadalmi igazságosságban, a polgári jogokban és az egyenlőségben. 1936 áprilisában, mindössze 20 évesen valósággal berúgta a színházi világ ajtaját, amikor Harlemben megrendezte a híres „Voodoo Macbethet” – kizárólag színes bőrű színészekkel, Shakespeare skót tragédiáját egy varázslatos-baljós haiti voodoo környezetbe helyezte. A premier éjszakáján a közönség soraiban ott ült a sokoldalú francia művész, Jean Cocteau is, akit saját bevallása szerint valósággal “megbabonázott az előadás”.
Az európai fasizmus előretörését látva Welles hamarosan aggódni kezdett. Az érzékeny művész kétségtelenül korán látta a Mussoliniben és társaiban rejlő veszélyeket. Így következő előadásául a Julius Caesart választotta. Caesar mint fasiszta diktátor jelent meg a színen, és minden karakter fekete öltönyt viselt ebben a gépies, sötét feldolgozásban. Szó se róla, a fiatal színházcsináló politikai állásfoglalása nemzetközi címlapokra került.
Aztán eljött 1938. H.G. Wells Az időgép és Világok harca című művei alapján készített hírhedt halloweeni rádiójátékával Welles amerikaiak millióival hitette el, hogy a marslakók valóban megszállták New Jersey-t. A hangdesign és persze a narrátor olyan hitelesnek bizonyultak, hogy az amerikai lakosságon azonnal hatalmas pánik lett urrá. A 23 éves fiatalember pedig egyetlen éjszaka alatt a kontinens legismertebb művészévé vált.
Háború Hearsttel és az Aranypolgár születése
A rádiójáték szenzációs sikere felkeltette Hollywood figyelmét is. Az RKO Pictures stúdió példátlan szerződéssel csábította Kaliforniába az ifjú zsenit: teljes, korlátlan művészi szabadságot és a végső vágás jogát garantálták neki – olyan pakkot, amit talán sem azelőtt, sem azóta nem kapott meg senki.
Ezzel a szerződéssel a zsebében a 25 éves rendező megalkotta azt a művet, amelyet a filmkritikusok mind a mai napig a világ valaha volt legnagyszerűbb mozijának tartanak: az Aranypolgárt (Citizen Kane, 1941).
A film azonban már a megjelenése előtt nyílt háborút robbantott ki a hatalmas sajtómágnással, William Randolph Hearsttel. Felismerve a benne rejlő gúnyos párhuzamokat saját maga és szeretője, Marion Davies színésznő életével, Hearst tomboló dühbe gurult. Követelte a stúdiótól a film kópiáinak megsemmisítését, megtiltotta, hogy óriási médiabirodalmának valamelyik termékében akár csak említést tegyenek a filmről, és nyomást gyakorolt a mozihálózatokra, hogy bojkottálják a vetítéseket. Hearst bosszúhadjárata anyagilag kezdetben megroppantotta a filmet (a bemutatót követően a büdzséje 15%-a térült csak meg). Azonban az Aranypolgár egy évtizeddel később sikerfilmként került újra a mozikba és végül forradalmasította a mozgókép vizuális nyelvét.
Orson Welles vagyok kiállítás
Stúdiódrámák és az európai száműzetés
A politikai széljárás hamarosan Welles ellen fordult. Progresszív kiállása magára vonta az amúgy is paranoid J. Edgar Hoover FBI-vezér figyelmét. A torinói kiállításon látható egy bizalmas 1944-es FBI-dokumentum is, amelyek Welles „felforgató” nézeteit taglalják.
1942-ben Roosevelt elnök Wellest Dél-Amerikába küldte, hogy forgasson egy az amerikaiakat pozitív színben feltüntető filmet (azaz ún. „diplomáciai misszión” volt). Mindenközben az RKO vezetői elvették tőle második filmjének, Az Ambersonok ragyogásának végső vágását, és brutálisan átalakították a filmet, ezzel újfent aláhúzva a régi-új stúdiómottót: „Show-t, nem pedig zsenialitást a népnek!” Welles nyíltan gyűlölte az új, örömkönnyes-szirupos befejezést.
A stúdióintrikákból kiábrándulva Welles 1947-ben Európába tette át a székhelyét. A következő évtizedben igazi nomád életet élt: jól fizető színészi szerepeket vállalt, hogy azokból finanszírozza saját, független rendezői álmait. Welles gyakran megjegyezte, hogy életének mindössze 20%-át töltötte a tényleges filmkészítéssel, míg 80%-ot a pénzszerzés kimerítő hajszája emésztett fel. Azaz pénzt gyűjött, hogy aztán azt a munkájába forgathassa.
1949-ben eljátszotta a karizmatikus gazember, Harry Lime szerepét Carol Reed A harmadik ember című noir klasszikusában. Welles imádta a szerepet, bár humorba oltott keserűséggel emlegette: hogy élete végéig nem tudott úgy besétálni egyetlen elegáns európai étterembe sem, hogy a zenekar ne kezdte volna el azonnal húzni a film kultikus citeradallamát!
Bolyongás, Kafka és még több Shakespeare
Amikor Franz Kafka A per című művének 1962-es adaptációja során a költségvetés összeomlott, és nem maradt pénze díszletekre, Welles improvizált: az egész forgatást a Gare d’Orsay-ba – a tágas, akkoriban teljesen elhagyatott párizsi vasútállomásra – helyezte át. Az óriási vasívek alatti melankolikus hangulat tökéletesen passzolt Kafka klausztrofób rémálmához. Egyébként az állomás egyik jegyirodájában vágta meg a kész filmet.
De az összes rendezése közül, amiért saját bevallása szerint is rajongott, az a Falstaff volt (Chimes at Midnight, 1965). A Spanyolországban, szűkös büdzséből forgatott műben maga Welles alakította Sir John Falstaffot. Legkedveltebb színészeit rendezte, köztük Margaret Rutherfordot és Jeanne Moreau-t, valamint legkisebb lánya, Beatrice is feltűnt a projektben mint gyerekszínész. Welles később így nyilatkozott a projektről:
„Igen, ez a kedvenc filmem. Ha egyetlen alkotásom alapján kellene bebocsátást kérnem a mennyországba, ezt a filmet nyújtanám át.”
Szerelem, szenvedély és egy csöppnyi őrület
Miközben szakmai életét viharos nyilvánosság kísérte, Welles magánéletét különleges nők fémjelezték.
Első felesége Virginia Nicolson színésznő volt (1934–1939), akitől első lánya, Christopher született. Közveltenül válásuk után viharos, nagy port kavaró szerelmi viszonyba bonyolódott a mexikói sztárral, Dolores del Ríóval, aki románcuk kezdetekor még házas volt.
A se veled, se nélküled kapcsolat után, 1943-ban feleségül vette Hollywood első számú szexszimbólumát, Rita Hayworthöt. Látványos, szenvedélyes házasságukból született második lánya, Rebecca. Welles szakmailag obszesszívan elhivatott volt, hangulata úgy változott, akár az időjárás – többnyire a rezignált csalódottság és a gyermeki szeretet között –, valamint gyakran félrelépett. Hayworth szintén komplikált karakter volt, alkoholproblémákkal küzdött és később, gyerekei bevallása szerint „nehezen volt követhető, épp mikor és kivel élt házasságban”. Mindezek ellenére Welles az 1947-es válásuk után is gyengédséggel beszélt Hayworthről, úgy emlegetve őt, mint „az egyik legkedvesebb és legédesebb teremtést, aki valaha élt”.
Mégis a harmadik házassága hozta meg számára valamelyest a stabilitást. 1955-ben feleségül vette az arisztokrata származású olasz színésznőt, Paola Morit. Házasságuk 30 éven át, Welles haláláig tartott. Kislányukkal, Beatrice-szal a hollywoodi reflektorfénytől távol szoros családot alkottak. Gyakran utaztak együtt forgatásokra, Mori pulóvereket kötött a családnak és hátországot biztosított.
Ezzel párhuzamosan a férfi utolsó évtizedeiben a horvát művész, Oja Kodar alkotótársává vált. Olyan pletykák is szárnyra kaptak, melyek szerint kapcsolatuk túlmutatott a munkán. Avantgárd projekteken dolgoztak, például a H mint hamisítás (F for Fake, 1973) vagy A szél másik oldala (The Other Side of the Wind) című filmeken.
Orson Welles vagyok kiállítás
A filmes sosem alszik
Az 1970-es évekre Welles visszatért Amerikába, és igazi ünnepelt művésszé vált – gyakori vendég volt Merv Griffin és Johnny Carson esti talkshow-iban, miközben borreklámokban vállalt szerepet: „Nem adjuk el a bort, mielőtt eljönne az ideje.”
A képernyőn látható figura mögött azonban egy olyan nyughatatlan ember rejtőzött, aki egyetlen percre sem állt le az alkotással. Barátai emlékei szerint Welles az állandó kreatív pörgés állapotában élt, mindössze pár órát aludt pirkadatkor, mielőtt visszatért volna az írógépéhez.
A vég hirtelen érte utol. 1985. október 9-én este még interjút adott The Merv Griffin Show-ban. Csalódott volt, ugyanúgy, mint máskor: a rendszerben. Miután hazatért hollywoodi otthonába, késő éjszakáig fent maradt, írógépénél dolgozott. Október 10-én reggel a sofőrje, az íróasztalára borulva találta rá: 70 évesen, szívrohamban hunyt el.
Látva a hagyatékát, óhatatlanul is eszembe jut, mennyire szárnyalt volna Welles a mi, mai, digitális világunkban. Végül is ő volt a tökéletes független alkotó, aki egyszersmind csapdába esett a múlt századi stúdiórendszerben. Ma – a közönséggel való közvetlen kapcsolat, a streaming platformok és az okostelefonok korában – Welles valószínűleg habozás nélkül megkerülte volna a hollywoodi „kapuőröket”, és közvetlenül szólt volna hozzánk.
A rózsabimbó
A Mole Antonelliana kiállításában kézzelfogható közelségbe hozza Wellest az idelátogatóhoz. Eredeti forgatókönyveket böngészhetsz a kamerabeállítások kézzel írott jegyzeteivel, megcsodálhatod a skicceit vagy épp fiatalkori próbafelvételeit. A főcsarnok közepén egy elvarázsolt mini„Rózsabimbó Ház” áll az Aranypolgár ihlette installációban, megjelenik az ikonikus hógömb óriási mása, szüntelenül hulló hóval és egy falra tapasztott, magányos szánnal.
Welles világán túl maga a múzeum is igazi csoda. A kísérleti mozit bemutató terek úgy vannak kialakítva, mint egy őrült tudós kémiai laboratóriuma, de interaktív VR-élmények és popkulturális kiállítások is várják a látogatókat.
Egy teljes séta a Mole Antonellianában igazi elmerülés. Ha idelátogatsz, érdemes legalább 3-4 órát szánni rá. Ne siess! Amikor fáradtnak érzed magad, huppanj le az egyik babzsákra a központi csarnokban, nézz fel a kupolára, figyeld, ahogy az üveglift halkan suhan a fejed felett, és hagyd, hogy a mozi varázsa magával ragadjon. Végül is egy kis dolce far niente még senkinek sem ártott!
Ez a cikk a Museo Nazionale del Cinema di Torino és Veronica Geraci együttműködésével jött létre.
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
