Az idők változnak, de az alapvető emberi tulajdonságok, érzelmek nem annyira. Például az emberekben rejlő vágy a felkapaszkodásra. Felsőbb körökbe jutni, mindegy, hogy arisztokráciáról, polgári családról vagy vidéki egyszerű földművelőkről beszélünk, mindig misztikus és különleges vágya marad az embernek. Minél inkább hiú, pénz- és hataloméhes, annál inkább. Vagy mégsem?
2018 márciusában (majdnem pontosan száz évvel a darab születése után) az Örkény Színház tűzte műsorára Molnár Ferenc: A hattyú című háromfelvonásos színművét, Polgár Csaba rendezésében. A hattyút Molnár 1920-ban írta, ’21-ben már be is mutatták és, bár már akkor is kissé idejétmúltnak számított a darab témája, valamiért mégis mindig aktuális maradt.
Molnár Ferencnek lelkes rajongói és dühödt kritikusai is voltak. Mondhatni, megosztó volt itthon, miközben az egész magyar irodalomból világszerte ő az egyik legismertebb írónk. Külföldön olyan sikereket ért el, amelyekről magyar író álmodni sem mert. A legnagyobb elismerést és nemzetközi ismertséget a Pál utcai fiúk hozta el neki, de darabjait az elmúlt 100 évben mindig nagy örömmel és nyugalommal vették elő a rendezők és színházak. Molnárt játszani biztos sikernek számít a múlt század óta napjainkig.
„… bizonnyal igaza volt Ady generációjának, amely iparkodott a magyar irodalmat megint egy kissé nehezebbé tenni. De a Molnárék könnyűségé: eszköz melyet nem szabad kiengedni kezünkből.”– írja Babits a Nyugat hasábjain 1933-ban.
De a kérdés ma még inkább érvényes, mint a darab születésének éveiben: érdekel egyáltalán valakit ma már ez a letűnt, trónfosztott habsburgi milliő?
Miről szól A hattyú?
„A hattyú mesterkomédia: bravúros humorú, szellemesen éleslátó, pestiesen gúnyos. Egy trónfosztott dinasztia feje, Beatrix, tűzön-vízen keresztül próbálja visszajuttatni családját a hatalomba. Ehhez egyetlen eszköz van a kezében: féltve őrzött lánya, Alexandra. Őt kell hozzáadni Albert herceghez, a Monarchia trónörököséhez. Albert azonban nem érdeklődik, és Beatrix okos asszonyként pontosan tudja: a férfi figyelmét egy nőre igazán csak egy másik férfi figyelme tudja felhívni.”– olvasható az előadás ajánlójában.
Valóban magához tud húzni ez a történet, tényleg fel tudja kelteni egy mai ember figyelmét a lecsúszóban lévő 19. századi arisztokrácia utolsó vergődése? Érvényes az a mondás, hogy nem a sztori a lényeg, hanem hogy hogyan van tálalva?
A válasz: igen, igen és igen. A darabnak csak egyik olvasata a Habsburg-ház kifigurázása, ha több rétegben vizsgáljuk a művet, értelmezhetjük szerelmi történetnek is, amelyben a szerelem ereje felébreszti az alvó királylányt zombi létéből. A mindenét alávetni hajlandó, önfeláldozásra hajlamos fiatal nő egy hús-vér szerelmes férfi láttán felébred a család hírnevéért, a szülők (az anya) be nem teljesült életének, vágyainak beteljesüléséért folytatott önfeladásából, hogy aztán újra megadja magát mindennek, beteljesítve ezzel kora és társadalmi helyzete elvárásait. Vagy értelmezhetjük úgy, mint a költészet, a tudomány felülemelkedése a hatalom és hedonizmus felett, egy egyszerű tanító szenvedélyének győzelme a tunya, hiú jóllakottság felett. Vagy mi van, ha ez a sztori nem is arról szól, amiről a szereplők fecsegnek, hanem a világukról, amit bemutatnak, amit Polgár Csaba rendezett köréjük? Mi van, ha ez az előadás esetleg rólam szól vagy a mellettem ülőről, vagy annak rokonáról, barátjáról, szomszédjáról?
Nem a habsburgi hataloméhes milliő az, ami behúz ebbe a történetbe, hanem a nagyon is örökérvényű, időtálló, plasztikus, hús-vér molnári karakterek. És igen, nem a sztori a lényeg, hanem, hogy mit kezd vele az alkotógárda, a rendező, színészek, jelmez-, díszlettervező és a többi.
A 2018-as Örkény Szinházbeli bemutató egyszerre több és kevesebb, mint a darab, amit Molnár Ferenc megírt. Kevesebb benne a szalonmármor, csillivilli kulissza, viszont több az időtől való elidegenítés, amely a három felvonás alatt mindvégig, sőt, újra és újra emlékezteti a nézőt, hogy az a vergődés, az a felfelé kapaszkodás, az a szánalmas érvényesülési vágy, amit a színpadon látunk időtlen és örökérvényű. A karakterek többsége olyan, mint a ma vagy a holnap vagy bármely földi idő átlagembere: felfelé nyal, lefelé tapos.
Már az előadás első percétől nyilvánvaló, nem klasszikus Molnár Ferenc darabot látunk, bár a szöveg nagyon is molnári, egyszerre könnyed, köznyelvi és mégis költői és az előadást három felvonásban játsszák, a szerzői instrukció szerint.
A mindentől (csak saját magától, a színháztól nem) elidegenített jelmezek és díszlet, az égszínkék és kopott rózsaszín keveredése, minimális díszletelemek, az újraértelmezett, idézőjelbe tett zenei művek, dalok: minden jelzésértékű. Lehetünk itt és most vagy épp bárhol és bármikor, egy a biztos, színházat nézünk, parádés színházat, nagyon is életszerű, átgondolt színházat: a valóság görbetükrét, ezúttal lezserül elegáns, szervezetten eklektikus, extravagáns köntösben, diszkógömbbel, lufikkal, éjjel-nappal világító neonfelirattal: We are more then beautiful.
Szerző: Tallér Edina
Fotók: Horváth Judit
