Kíméletlen igazság
Anyukámnak van egy kedvenc története rólam, amit gyakran elmesél, amikor azt akarja demonstrálni, mennyire határozott és őszinte, vagy hogy mennyire ellenszenves gyerek voltam. Általános iskolában behívta őt az osztályfőnököm, mindkettőnket leültetett magával szemben a tanári hosszú asztalánál, és gyakorlatilag arra kérte anyukámat, győzzön meg engem, hogy egy bizonyos osztálytársamat támogassam a diák-önkormányzati választásokon, mert akkor a többi osztálytársam is rá szavazna. (Technikailag manipulálni akart egy demokratikus választást, pedig akkor még csak a 2000-es évek elején jártunk.) Anyukám – aki mindezt jóval finomabban tálalta volna – még meg sem tudott szólalni, mikor én közöltem Csilla nénivel, hogy márpedig én a Szilvit úgy emberileg, mint szakmailag nem tartom alkalmasnak erre a pozícióra, az osztálytársaim hozzák meg a saját döntéseiket, nekem meg elnézést, de kezdődik a rajzszakköröm. És akkor – mert amúgy színjátszóra is jártam – még a nyomaték kedvéért mélyen a szemébe néztem, felálltam, hátat fordítottam és kimentem. Anyukám azt mondja, ezek után nem nagyon tudott mit mondani, bocsánatkérően mosolygott, vállat vont, de alapvetően azért egyetértett velem – ráadásul pedagógusként nehezen tudta feldolgozni Csilla néni nem túl okos stratégiáját.
Anyukám remélte, hogy kinövöm majd, de azóta is mindig őszintén, határozottan, sokszor sajnos elég nyersen közlöm a véleményemet. Ez nem tudatos döntés, sosem akartam az igazság bajnoka lenni, egyszerűen van bennem valami belső feszítés, hogy ezt ki kell mondanom, ráadásul amúgy is nagyon bénán hazudok, mindig túlságosan rámülnek az érzéseim. Az már tudatos, hogy azt hiszem, az őszinteség mindig a legrövidebb, bár nem mindig a legegyszerűbb út. Fárasztónak találom az udvariassági formulákat, nem hiszek az alapvetően (mondjuk életkorból vagy státuszból fakadóan) járó, csak a kiérdemelt tiszteletben, és kimondottan szívesen vállalok konfliktusokat. A legtöbb emberrel ellentétben engem őrületesen feldob egy jó vita, és azt gondolom, őszintén felvállalt igazságok ütközéséből születnek a legjobbak. Ráadásul a kíméletlen igazság baromi hasznos: megmondani a másiknak, ha nem vagyok kíváncsi a századik nyaralós fotóra, szólni, amikor nem értek egyet valamivel a munkahelyemen, jelezni a Mamának, hogy túl borsos lett a levese. Nem kell többet borsos levest enni, nyaralós fotókat nézni (mert helyette beszélgetni is lehet mondjuk) és megoldódnak a munkahelyi problémák is. Ha nincs kedvem találkozni valakivel, nem azon agyalni, hogy milyen heveny betegséget kamuzzak, csak elmondani, hogy nincs kedvem és kész. Tény persze, hogy ez az egész csak akkor ideális, ha oda-vissza működik és ha ebben az alkuban mindenki részt vesz. Vagyis én sem sértődöm meg, ha megjegyzik, hogy elrontottam az ebédet vagy anyukám (ahogy azt szokta is) közli velem a próbafülkében, hogy amúgy is asszonyos a csípőm, de ezekben a magasderekű nadrágokban már messziről látszik, hogy hármasikrekre lett tervezve. És az nem mindig könnyű. Kíméletlenül őszintének lenni sokkal könnyebb, mint fogadni a kíméletlen őszinteséget, de mindkettő nagyon hasznos. És ha ügyesek vagyunk, talán az egész nem is annyira kíméletlen – ezen dolgozom még mostanában.
(Kránicz Dorottya)
Kegyes hazugság
Most is hazudnék, ha azt mondanám, konfliktuskerülő típus vagyok, de az teljesen biztos, hogyha van egy egyszerűbb út a kellemetlen helyzetek elkerülésére, könnyen lehet, hogy ezt választom. A kegyes hazugságok gyökerét a mindenféle indokolatlan apróságon megsértődő barátnőkre és gyerekként még oly súlyosnak tűnő büntetésekre vezethetném vissza, de jobban belegondolva, ideje lenne számot vetni magammal. A legtöbb konfliktusforrásom abból adódik, hogy egyszerűen képtelen vagyok nemet mondani, ettől egyre frusztráltabban érzem magam, így következnek a kegyes hazugságok, a nem teljesen őszinte bólogatások és a kérdőre vonást elkerülni hivatott vélemények. Ahogy a leggyakrabban előforduló helyzetek nálam biztosan a késésekből adódnak, ezért már kifejezetten boldog vagyok, ha nagy ritkán a másik nem érkezik meg időben, én pedig „bűnhődhetek” kicsit a tíz perces várakozás alatt – legalább addig is van időm végigfutni az el nem olvasott e-mailjeimet. Persze amikor én kések, pontosan tudom, hogy emiatt tartozom az illetőnek egyel, ezért nem csak felajánlom, hogy fizetem a kávéját, de biztosan egy olyan kegyesen hamis történés mögé bújok, amely egészen biztosan önhibámon kívül történt. Bár kezdem észrevenni, hogy a BKV-val kapcsolatos szerencsétlenségekre, buszlerobbanásra, forgalmi szituációkra már egyre kevésbé érzékenyek a ránk váró emberek, és joggal kérdezik is tőlem rendszeresen, hogy mégis mért nem indultam el akkor korábban. Egyébként a hozzám közel álló emberek esetében, azt hiszem, erősen felfelé ível a fejlődési mutatóm az őszinteségemet illetően, de olyan szituációkban még továbbra is rosszul áll a szénám, amikor egy történetben igazán lényegtelen, apró dolgokról kell állást foglalni. Vagy például a munkával kapcsolatos szituációkban, ahol képtelen vagyok nemet mondani egy olyan feladatra, ami szerintem nem is olyan jó ötlet vagy egyszerűen nem szeretném elvállalni. Persze mindig megteszem, és a látszat kedvéért még „örülök” is neki, hiszen tudom, hogy ez valakinek fontos, és ha én nem, hát mások egészen biztosan nem mondanak rá igent. Ahogy azt sem fogom túl könnyen elárulni, ha már-már ehetetlenül foghagymás lett a vacsora mellé tálalt szósz, mert tudom, hogy a barátom szívvel-lélekkel készítette, egyébként is érezni fogja majd. Pedig az őszinteség célravezetőbb, legalábbis fordított esetben biztos, hogy ezt várnám el, egészen addig amíg át nem csap felesleges bántásba. Ilyenkor érzem úgy, hogy az igazság értéke annyira elenyésző, hogy felesleges konfrontálódni, a rólunk alkotott pozitívabb kép érdekében.
(Bodnár Zsófia)
