Ha nem akarok szőrös lenni, nem vagyok jó feminista?

2018. április 04. |

Ha Jemima Kirke és Lena Dunham szőrös hónaljjal hirdetik a feminizmust, lehet valaki "jó feminista" a végleges szőrtelenítés után?

Egy barátommal egyszer közösen szórakoztattunk három amerikai lányt, akiket ő kalauzolt körbe Budapesten. Nyár volt, egy belvárosi kocsma előtt ültünk a még éjjel is meleget okádó aszfalton, közel a lányokhoz, akik rövid sortokba és miniruhákba bújtak a hőségben. Mind elég jól néztek ki, de az egyikük különösen szép volt – nagyon hasonlított Marion Cotillardra. Nem is kellett megvárni, hogy kimenjen mosdóba, elég volt visszaváltanom magyarra, hogy ezt az egész gondolatmenetet közöljem a barátommal, mire ő nyugtázta, hogy a lány „tényleg szép”, de rögtön hozzátette, hogy „láttam-e a lábait?”. Kár lett volna letagadnom, nem lehet nem látni, ha egy gyönyörű fiatal lány lábát hosszú, fekete szőrszálak borítják. És bár szerettem volna felcsattanni és magyarázni a nők testük feletti kizárólagos rendelkezési jogáról, mindezt hamisnak éreztem volna úgy, hogy az első gondolatom nekem is az volt: „csak le kéne borotválnia és tényleg tökéletes lehetne”.

Van egy fényképem anyukámról, amin magasra tartja a karjait, mosolyogva közszemlére téve szőrös hónalját. Számomra már természetes volt, hogy a szőrömnek – alig hogy a pubertással megjelent – mennie kell. Nemcsak arról van szó, hogy én már kamaszkoromtól természetesnek vettem, hogy ha elfelejtettem leborotválni a lábam vagy a hónaljam, akkor inkább ezer fokban is viselem a hosszúnadrágot meg a pólót, hanem arról, hogy amióta az eszemet tudom, furcsán néztem azokra az idősebb nőkre, akik szőrös testüket mutogatták a strandon. Az én nőképem visszavonhatatlanul szőrtelenül égett belém a szocializáció során, és ezen a ponton már hiába értek száz százalékig egyet a természetességgel és azzal, hogy ne szolgáljuk ki a férfitekintetet, nem tudom kiölni magamból ezt a képet.

Nem mintha a társadalom legnagyobb része szerint nekem kéne mentegetőznöm, épp ellenkezőleg. Szégyelljék el magukat a szőrös lányok, mert ez „gusztustalan”, mi több „nem higiénikus”. Mivel alapvetően azt gondolom, hogy minden nőnek joga van azt csinálni a testével, amit csak akar és még a természetes szépségben is hiszek, minden privát és publikus vitában kiálltam a nők döntési szabadsága mellett a szőrt illetően is. Nem a szőr mellett, a döntés mellett. Mert ahogy én képes vagyok tisztelni más nők testét és kiállni mellettük választásaikban, úgy én is elvárom, hogy mások is így viszonyuljanak hozzám.

Mindhárom amerikai lány feminista volt, ez hamar kiderült. Pontosan nem emlékszem már, de tudom, hogy művészetekkel foglalkoztak, amikben fontos szerepet kapott a feminista aktivizmus. Mindhárman hagyták természetesen nőni szőrzetüket. És bár nem tettek megjegyzést az én csupasz lábaimra, valahogy azt éreztem, én még nem tartok ott, ahol ők, én még nem vad ősasszony vagyok, aki szőrös lábakkal rohan a szabadságba, csak egy jól nevelt európai kislány, aki szeretne tetszeni a férfiaknak.

Kinek kell tetszeni?

A tetszés kérdése az egyik legfontosabb szempont, ami mentén a szőrösséget megítéljük. Mivel az viszonylag határozottan kijelenthető, hogy a férfiak nagy része nem kedveli, ha egy nő túlságosan szőrös, ennek vállalásával egy nő pártalálási esélyeit kockáztatja. Ugyanakkor azt is állítja, hogy ez nem izgatja különösebben, hiszen fontosabb dolgai is vannak. Szóval akkor az következne, hogy azok, akik borotválkoznak, egyedül azért teszik, hogy a férfiak ízlésének megfeleljenek – legalábbis a nyugati világban biztosan.

Valószínűleg hiába is próbálkoznánk elképzelni a férfiak nélküli világot és azt, hogy abban vajon csak melegítőnadrágos, jól meghízott szőrös nők rohangálnának, ezt nem fogjuk tudni eldönteni. Egyedül azzal juthatunk előrébb, ha megpróbáljuk kitalálni, mi hogyan érezzük magunkat jól a bőrünkben, de persze ez is trükkös, hiszen mi van, ha már rég internalizáltuk a patriarchális társadalom elvárásait?

Nem tudom, hogy velem az utóbbi történt-e, annyi biztos, hogy úgy másfél éve úgy döntöttem, szeretnék végleg megszabadulni a testemet borító szőrtől. Először a lábszáraimat csináltattam meg, aztán a hónaljamat és a fazont, nem is merem összeadni, mennyibe került ez a sok villanófényes kezelés. De nem bántam meg, nagy könnyebbség, hogy nem kell már borotválkoznom, hiszen azt úgyis mindenképpen megtettem volna.

Büszkén vállalni

Mégis, amikor Jemima Kirke vagy Lena Dunham szőrös hónaljjal jelenik meg a vörös szőnyegen, utána pedig lelkes, forradalmi hangvételű cikkek áradoznak róluk a progresszív magazinokban, egy kicsit rosszul érzem magam. Mikor az általam egyébként tisztelt feminista szerzők a női test felszabadítását, a patriarchátus legyőzését és a női erő szimbólumát látják egy-egy szőrös lábban vagy hónaljban, bennem is felmerül a kétség, vajon nem arról van-e szó, hogy egyszerűen nem értem el azt az érettséget, amivel vállalni tudom szőrös testem. Hogy észre se vettem és engem is bedarált a reklámipar, a csupasz női lábakon leszaladó selyemkendők meg a rózsaszín borotvák hamis világa. Hogy még valamit nem értek. Hogy nem vagyok „elég jó” feminista.

Persze alapvetően nem gondolom, hogy ez így lenne. Abban hiszek, hogy az alapelv, miszerint minden nő rendelkezhet saját teste felett magában foglalja az összes döntést, amit testünkkel kapcsolatban hozunk. A borotválkozást, a szőrnövesztést, a sminkelést, a fitneszmániát, a plusz kilókat, a rövid hajat vagy a mindennap besütött frizurát. Ugyanígy nem hiszem, hogy a feminizmus bármilyen normákat írna elő (vagy legalábbis nem kellene neki) a nők külsejére vonatkozóan, hiába vélik sokan felismerni a „tipikus feministát”. Ilyenkor általában rövidhajú, szikár vagy éppen túlsúlyos nőkre gondolnak, akik megvetik a sminkkészletet és persze szőrös a lábuk. Bizonyára vannak ilyen feministák, ahogy olyanok is, akik hetente háromszor edzőterembe járnak, imádják a magassarkú cipőket és legalább három kedvenc rúzst tartanak maguknál a nesszeszerükben. Ez igazából egyáltalán nem fontos.

Nem mintha lenne választásom, a szőröm – reményeim szerint – már sosem fog visszanőni. Ha egyszer változik a szépségideál és mindenki szőrös testtel fog vonulni, én akkor is szőrtelen maradok majd. De azt hiszem, én így lehetek „jó” feminista, nem mintha hinnék a feminizmus elé pakolt jelzőkben. Hogy ha egyszer újra divatba jön a szőr, akkor nem próbálok majd műszőrméket ragasztgatni a hónaljamra, hanem továbbra is büszkén kitartok a döntésem mellett.

Fotó: Linnea Sandbakk – Unsplash.com

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek