Fotó: Gyuricza Mátyás
Általában úgy jön ki a lépés, hogy a filmművészetis rendezőosztályokban 1-1 lány szokott lenni mutatóba – a tiédben például te vagy az egyedüli. Volt, hogy a bőrödön érezted ezt a kisebbségi pozíciót?
Pont tegnap voltam Sopronban egy beszélgetésen, ahol elég hasonlót kérdeztek: éreztem-e már, hogy nem tekintenek rám egyenrangú félként azért, mert nő vagyok? Én ezt szerencsére személyesen nem tapasztaltam, de valóban meg kellett szoknom az elején, hogy csak férfiak vesznek körül az osztályban, nem egyszer gondoltam bele, hogy milyen jó volna legalább még egy lány. Azonban változik az egyetemen is ez a régi tendencia, az arányok már a jelenlegi rendező osztályokban is kiegyenlítettebbek.
Az azért mégis sokatmondó, hogy a #MeToo mozgalom is a filmszakmából indult ki. Te akkoriban nem éleződtél ki a filmvilág szexizmusára?
Ugyanúgy, ahogyan a világban más területeken is vannak tapasztalataink a szexizmussal, úgy a filmszakmában is megjelenik ez – tényleg sokan mondják, hogy akár jobban is, mint máshol. Én inkább úgy látom, itt látványosabban jelenik meg a külvilág számára. De felszabadító érzés, hogy a mozgalom hatására a nők elkezdtek kollektíven lázadni bizonyos berögzült minták ellen. Például volt anno Teczár Szilárd ügye, aki az ellen állt ki, hogy a nők ingyen léphetnek be bizonyos szórakozóhelyekre. Érdekes, hogy akkor egy férfi lázadt fel ez ellen, holott érdemes belegondolni, hogy mit mond el ez a gyakorlat a nőkről. A #MeToo szerintem nagyon erős tudatosságot hozott az életünkbe az ilyen ügyek tekintetében, amire borzasztóan nagy szükség van.
Ugyanakkor azt is gondolom a #MeToo kapcsán, hogy néha nagyon vékony a jég egyes esetek megítélésében. Ugyanis egészen szubjektív valóságokon és megéléseken keresztül lehet támadható és így kiszolgáltatott szinte bárki, akit esetleg jogtalan vád ér. Érdemes ezért is nagyon alaposan megvizsgálni minden ilyen esetet.
Érdekes, hogy a legtöbb fiatal filmes jellemzően „így jöttem” filmekkel kezd, többnyire olyan fiatal hősökkel, akik őt magát testesítik meg. Te viszont egészen más, bizonyos szempontból peremhelyzeten lévő figurákról forgattál. Honnan a vonzalom ezekhez a karakterekhez?
Minden történetet egyedi okokból választottam. Nem tudom pontosan, miért, de erős közösséget érzek a magányos figurákkal, az ő történeteikkel. Szerintem az ilyen sorsok manapság egyébként is egyre gyakoribbak, ahogy szűnnek meg bizonyos közösségek és ahogyan egyre inkább elszigetelődünk a virtuális világban. A magány kollektív érzés, én ezt látom megtestesülni a Szép alak takarítónőjében vagy a Last Call idős főhősében. Ez pedig egy univerzális félelem, amihez nem kell a peremen élnünk, hogy átérezzük. Ezt látom a közvetlen környezetemben is: a Last Call-t például sok szempontból a saját anyukám ihlette.
Jelenetfotó a Last Call című filmből
Szóval ezek ugyanannyira erősen személyes filmek számodra, csak nem annyira direkten?
Igen, de ezek nem ennyire tudatos döntések nyomán születnek. Inkább arról van szó, hogy elkezdek dolgozni egy karakteren, egy történeten, és egyszer csak rádöbbenek, hogy „ja, hát ő is tök magányos”. Régóta foglalkoztat a „magány”, mint ősi félelmünk. A mai napig, még ha épp sokan is vesznek körül, tudom magányosnak érezni magam. A magány érzését, nem csak az befolyásolja, hogy hányan vesznek körül, ezt mélyen magunkban hordozzuk, a mai ember talán minden eddiginél jobban.
Akkor ezek feldolgozás-történetek is?
Biztosan. Feldolgozok és megpróbálok megérteni helyezeteket. De az fontos, hogy mire eljutok egy történethez, az az elején nem tudatosan irányított döntések következménye, az ilyesmi úgy bukik ki az ember tudattalanjából, hogy hirtelen nem is tud másról beszélni. Például mikor az egyetemi évek alatt visszaköltöztem édesanyámhoz, valami tök másról szerettem volna filmet csinálni, mint a Last Call . A diplomafilmem első forgatókönyve valami egészen másról szólt, egy apa-lány kapcsolatról. Aztán kiderült, hogy ott, akkor másról kell filmet csinálom, mert éppen mást élek meg intenzíven. És ez az érzés abban a törtető, magányos, mindenre kész hatvanéves nőben eszkalálódott, mert akkoriban ehhez kapcsolódtam anyukámon keresztül. A családunk, ha épp nem is vagyunk a közvetlen közelükben is óriási hatással van ránk, meghatározzák felvett mintáink nagy részét, amivel egyszer csak érdemes lehet szembenéznünk. Van egy mondás ezzel kapcsolatban, amit nagyon szeretek: „ha azt hiszed, már megvilágosodtál, tölts el egy hetet a családoddal és kiderül úgy van-e!”
Ezeken a filmeken látszik, hogy sűrű, olykor egészen fojtogató alkotások, nehéz helyzetek és pocsék kilátású döntéshelyzetek bukkannak fel bennük. Neked mit mesélnek ezek saját magadról?
Vicces, most először az jutott eszembe, hogy bár én már a forgatókönyv írása alatt érzékeltem, hogy a Last Call főhőse nagymértékben táplálkozik az anyukámból, anya az első vetítés után úgy jött oda hozzám, hogy „kincsem, hát ez tisztára olyan, mint a nagymama”. Magamban nevettem és azért megjegyeztem neki, hogy egy kicsit talán ő is ott van benne… Most pedig nemrégiben utaztunk a bátyámmal külföldre, anyukám pedig hívott, hogy vett nekünk mindenféle sajtokat, például kecskesajtot is. Próbáltam magyarázni neki, hogy szállodába megyünk és a sajt meg fog büdösödni, de csak miután már letettem, döbbentem rá, hogy pontosan megtörténet az a jelenet, amit a filmben is megcsináltam. De azt is fel kellett ismernem, hogy ahogy anyukám a saját édesanyját látja a karakterben, én pedig őt, azt is meg kell néznem, hogy én magam mennyire vagyok benne. Hogy mennyire hordozzuk az anyánkat, a nagymamánkat és hogy tényleg képesek vagyunk-e szembe menni azokkal a mintákkal, amiket megvetünk, vagy szintén felismerni mindazt a jót, amit érdemes lehet integrálnunk a személyiségünkbe. Szóval én is elkezdtem tudatosítani, hogy mennyit hordozok magamban a karaktereimből. A Szép alak karaktere is látszólag nagyon különbözik tőlem, pedig mikor írtam azt a jelenetet, ahogy az iskolában bolyong, konkrétan arra gondoltam, hogy én mit csinálnék, ha takarítónő lennék egy suliban.
Mindkét említett film erősen karakterközpontú történet. Mi szokott előbb meglenni, a karakter vagy a sztori?
Változó. Az utolsó két filmnél valóban a karakterek hozták magukkal a történetet, de a most készülő nagyjátékfilmnél már változott a helyzet: ott kimondottan egy sok szinten terhelt apa-lánya kapcsolatról szerettem volna beszélni. Volt ugyan a fejemben egy elég éles karakter, de nem azt kezdtem mélyíteni, inkább a kapcsolódáshoz, a két ember között létrejövő érzelmi dinamikához kerestem megfelelő történetet. A nagyjátékfilmet Szántó Fannival írom, aki már a Last Call-ban is közreműködött, ez egy nagyon meghatározó alkotói kapcsolat nekem.
Korábbi interjúkban mesélted, hogy a Szép alak főhősével véletlenül találkoztál a buszon. Mindig ilyen castingolós szemmel utazol a tömegközlekedésen?
A tömegközlekedés nagyon alkalmas erre! Most, hogy a nagyfilmet írjuk, nagyon rá vagyok állva egy bizonyos karaktertípusra, ezért azon kaptam magam, hogy öntudatlanul is kihallgatok beszélgetéseket a buszokon, villamosokon. Ha elég gyors vagyok, igyekszem jegyzetelni is, de azon is gondolkodtam, hogy át kéne állnom a diktafonra! (nevet) Imádom figyelni az embereket, elképesztő a különbözőségük és hogy ennek ellenére mégis mennyi mindenben hasonlítanak.
A Szép alakot nagyon felkapta az LMBTQ+ közösség, pedig számomra például a főhős nemtelensége és kortalansága miatt sokkal inkább az unverzális plátói szerelemről szól. Téged meglepett, hogy „aktivista film” lett belőle?
Egyáltalán nem számítottam rá, nem az volt a kiindulási pontom, hogy LMBTQ-filmet csináljak, csak elkezdtem írni egy emberről, aki mellékesen a saját neméhez vonzódik.
Akkor ez miért volt mégis fontos?
Mert az ő személyiségéből, az ő lényéből számomra az fakadt, hogy ő a lányokat szereti. Amikor a film előzményét, egy karakterfilmet írtam egy iskolai feladatra, akkor még nem is volt képben a szerelmi szál, inkább megpróbáltam körüljárni, hogy milyen élethelyzetben is van ez a hős, mik a nehézségei, hogyan akar kitörni belőlük.
Később már azért beszéltek sokat erről a filmről, mert diák Oscarra jelölték. Az nagy változást hozott az életedbe?
Alapvetően persze szuper érzés volt, de az mégis nehézséget jelentett, hogy a sikerrel jött egy nagyon erős nyomás is. Hogy akkor innen hogyan tovább? Vajon ez csak egyszeri szerencse volt? Hirtelen megijedtem, hogy mi van, ha erre most sikerült ráéreznem, de többet nem lesz már ilyen? Rengetegen mondták, hogy nagyon várják már a következő filmet és kérdezgették, hogy lesz-e olyan jó, mint a Szép alak? Persze mindenki jóindulatú volt, de én azt éreztem, minél jobban próbálom kiagyalni a tökéletes történetet, annál inkább elveszek benne. Meg is csúsztam a diplomafilmemmel, fél évvel később készültem el, mint az osztálytársaim. Semmivel nem voltam megelégedve, mindent kidobtam, áthúztam, egészen őrület közeli állapotba kerültem! (nevet) A tanárok már kezdtek lemondani rólam, de emlékszem, Berkes Juli producer egyszer azt mondta: „Figyelj, Hajni, szerintem csinálj egy rossz filmet”. És akkor rájöttem, hogy igenis hibázhatok, nem dől össze a világ, ha csinálok egy borzalmas filmet. Ez annyira fellelkesített, hogy elkezdtem írni.
És csináltál egy jó filmet!
Jó, de nem ez volt a célom! (nevet) Vagy legalábbis nem olyan görcsösen. Már annyira a határaimon voltam, jó volt elengedni.
Jelenleg a nagyjátékfilmeden dolgozol. Ez miről fog szólni?
Egy apa-lánya kapcsolatot dolgoz fel: az egyik főszereplő egy negyven körüli férfi, aki nemrég szabadult a börtönből és éjszakai kidobóként dolgozik egy szórakozóhelyen. Ő próbál meg újra kapcsolódni a kislányával, miközben mindketten próbálnak szembenézni a múltban elszenvedett sebeikkel.
Mi ihlette ezt a sztorit?
Valószínűleg én is megint csak a végén fogom megérteni pontosan mi ihletett. Persze nyilván az én kapcsolatom sem volt egyszerű az apukámmal, de valószínűleg ennél a kézenfekvő szintnél túl is vannak rejtett jelentések, amiket csak akkor fogok látni, ha végre sikerült felrajzolni a film érzelmi ívét. Az biztos, hogy nagyon régóta szerettem volna egy zűrös apa-lánya kapcsolatról mesélni.
Érdekes, hogy egy kidobót választottál főhősnek. Csináltál ehhez valamiféle kutatómunkát? Figyelted a kidobókat a helyeken?
Abszolút, nagyon sok kidobóval beszélgettem, sok barátom is lett közülük. Sokat kérdezősködtem az ismerőseimnél, akik rengeteg érdekes arcnak bemutattak, és szerencsére voltak olyan nyitott emberek, akik kicsit beengedtek az életükbe. Pedig amúgy nagyon zárkózott személyiségek. Megtanultam például, hogy igenis presztizs jó helyet védeni és próbáltam megtalálni, hogy mi lehet valakinek a motivációja arra, hogy kitegye magát, a testét egy ilyen potenciálisan veszélyes helyzetnek.
Reisz Gábor új filmjében a Rossz versekben van egy jelenet, amikor a fiatal filmes hős teljesen kiakad, hogy reklámfilmet kell vállalnia a megélhetésért. Te is tapasztalod ezt a helyzetet?
Engem is hívtak már reklámokhoz, de igazság szerint még nem vállaltam ilyen munkát. Kicsivel több, mint egy éve diplomáztam, az iskola után szinte rögtön elkezdtem a nagyjátékfilmemen dolgozni. Úgy érzem, egyelőre a reklámok elvinnék a fókuszomat.
Ha valamit muszáj, akkor inkább a reklámfilm, vagy valami teljesen más szakma, mondjuk pultozás vagy állás egy virágboltban?
Ha az a kérdés, hogy mivel foglalkoznék még a filmalkotáson kívűl, vagy mivel keresnék pénzt, akkor vannak ötleteim, hogy még mibe vágnék bele, rengeteg minden érdekel, amit még nem tudtam kipróbálni a reklámfilmezésen kívűl is.
