Hazai színház Indiától Iránig – A Maladype útinaplója

2013. április 11. |

A tízéves Maladype Színház sikerei túlléptek az országhatáron is. Sajátos művészi nyelven eljátszott darabjaik legutóbb Indiában és Iránban töltötték meg a nézőteret. A társulat állandó tagjai, Tankó Erika, Lendváczky Zoltán és Orosz Ákos mesélnek az élményeikről.


INDIA

Delhi
Első állomásunk helyszínére, a Delhi International Arts Festivalra (DIAF) Lajkó Félixszel és Fehér Ferenc kortárs táncművész társulatával együtt érkeztünk. Volt módunk megismerkedni a helyi közlekedési szokásokkal, meg kell hagyni, extrém kalandtúrának is beillett. Buszunknak három sofőrje volt, az egyik vezetett, a másik volt a visszapillantó és az index, a harmadik nyitotta a csomagtartót. Ez az összehangolt csapat – akárcsak a többi buszsofőr – mégsem ismerte saját városát. Volt, hogy sofőrünk fél óra alatt tette meg a szokásos napi távot, de az is előfordult, hogy másfél óra után sem tudta, merre kell menni. Mikor segíteni próbáltunk, a válasz mindig ugyanaz volt: „No problem.”

A DIAF első helyszíne Új-Delhi luxusvillákkal és palotákkal körbevett Zorba the Buddha meditációs központjában volt. Mintha a külvilágtól egy hangszigetelt fallal elzárt paradicsomba csöppentünk volna: mindenütt bambuszok, pálmafák, gyönyörű madarak és csend. A központ parkjában nyitott bungaló, ebben játszottuk a Tojáséj című darabunkat. A közönségnek bár tetszett az előadás, ezt csak visszafogottan mutatták ki: a zömmel felsőbb kasztbeliek gesztusai diszkrétebbek voltak,  mint, ahogy azt később tapasztaltuk, az alacsonyabb kasztba tartozóké.

A második előadásunkat, a DIAF központi helyének számító Shri Ram Centerben tartottuk, egy színházi bemutatóknak kialakított épületben. Ebben az országban nem léteznek állandó társulatok, mindig egy-egy projektre állnak csak össze a színészek. Az előadás előtt újabb érdekes élményben volt részünk: a világosító kézzel csavarta össze a szigetelés nélküli, magasfeszültségű kábelt, egy víztócsában állva. Nem aggódják túl a dolgokat, ez egészen biztos. A közönségünk itt már inkább középosztálybeliekből állt, akik nyitottabban élvezték a játékunkat – így ezen az estén nem teljesen a miénk volt a főszerep. Sokan jöttek el azért, hogy egy színpadon lássák Lajkó Félixet és Anupryja Deodale világhírű indiai hegedűművészt, akik hatalmas sikerrel adtak koncertet aznap este.

Dehradun

Delhit elhagyva tovább utaztunk a Virasat kulturális fesztiválra, Dehradunba. Ahogy megérkeztünk – minden előzetes értesítés nélkül –, a megbeszélt szálloda helyett egy katonai támaszpontra vittek. Mivel angolul nem nagyon beszélt senki, egynapos kijárási tilalmat és bizonytalanságot követően tudtuk csak meg, hogy terrorveszély miatt kerültünk ide, ahol magas beosztású katonák szobáiban szállásoltak el minket. Az éjszaka nem várt izgalmakat hozott. A helyieknél szinte megszokott, hogy kisebb állatokkal osztják meg a szobájukat, ám az ijesztően hatalmas pókoknak és gekkóknak mi csak mérsékelten örültünk. Ezért Erika és Kamilla egy aktív szobacserét „javasolt” a katonai vezetőknek. Az új szobákban viszont nem volt fűtés, így csizmában, kabátban és nadrágban feküdtek le aludni, de hajnalra teljesen átfagytak. Mivel a következő éjszakát is ott kellett tölteni, előkerült egy fűtőtest, amelynek a dugasza nem volt kompatibilis a konnektorral. Felcsendült a jól ismert „no problem”, és a már korábban tapasztalt indiai hidegvérrel oldották meg ezt is: a dugaszt levágták, és a vezeték két, csupasz végét dugták be a konnektorba… De legalább meleg lett.

A város közel van a tibeti határhoz, így nem maradhatott ki egy buddhista kegyhely látogatása sem. A templomba sajnos nem lehetett bemenni, de így is leírhatatlan élmény volt szerzeteseket látni a hatalmas, sárkánymotívumos aranyfogantyúval díszített vörös kapunál. Dehradunban egy sportstadionban erre a célra felépített hatalmas sátorban játszottuk a Tojáséjt. A fesztivál keretében még egy nagy vásár is volt aznap, így az egésznek olyan hangulata volt, mintha itthon a Szigeten léptünk volna fel. Mindenkinek nagyon tetszett. Ez annak is köszönhető, az előadás közben indiai zenét raktunk be, és az előttünk fellépő tánccsoporttól ellesett mozdulatokat beillesztettük a darabba. Hatalmas ujjongás tört ki, az előadás után hátrajöttek hozzánk, és ölelgettek, kezet fogtak velünk. Feltűnt, hogy nagyon szeretnek kezet fogni, igaz, egymással nem annyira, de mi kuriózumnak számítottunk. Másnap sajnos már indultunk is, de felejthetetlen élmény volt ez a tíz nap.

IRÁN

Teherán 
Az Übü király című darabunkat a Fadjr Nemzetközi Színházi Fesztiválon mutattuk be. Nagy meglepetés volt ez az ország, nagyon sokban különbözik attól, amilyennek mások – köztük mi is – gondolják. Az emberek rendkívül nyitottak és vendégszeretők, beszélnek angolul, és nyoma sincs ellenségeskedésnek vagy bármelyik népcsoport elleni gyűlöletnek. Teherán egy rendezett, nagyon fejlett város, gyönyörű parkokkal. Fantasztikus boltjaik vannak, tele olyan fűszerekkel és édességekkel, amelyek itthon kuriózumnak számítanak. A közbiztonsággal is minden rendben van, hajnali 2-3 körül még nyugodtan lehet sétálni a városban. Nincsenek viszont pubok vagy szórakozóhelyek, hiszen tilos alkoholt fogyasztani, ezért inkább házibulikat tartanak. Az országban külön polgári és vallási rendőrség működik, és nem szerencsés, ha egy-egy ilyen bulira az utóbbi csenget be.

Annak ellenére, hogy diktatúra van, és a vallási vezetők vagy a politikusok milyen eszméket hirdetnek, pezsgő élet van a városban, és nagyon sokat tesznek a kultúráért. Vannak fesztiválok, ahová a világ minden tájáról hívnak művészeket, de persze mindent cenzúráznak. Ez a kettősség jellemző az országra. Az Übü királyt az Iranshahr Színház Samandarian stúdiójában adtuk elő, ahol olyan fejlett technikával dolgoznak, amely nálunk csak nagyon kevés helyen van. Az előadásunk próbái cenzorok felügyelete mellett zajlottak. A darabot eredetileg félmeztelenül játsszuk, de ezt vallási okok miatt megtiltották. Ezért Fátyol Kamilla, a díszlet- és jelmeztervezőnk négy különböző színű pólót adott ránk – amelyeknek az ujja a könyökig kellett, hogy érjen –, és arra vettük fel a jelmezünket.

A másik probléma az volt, hogy a nagyon közeli, fizikai kontaktust kerülni kellett, nem érhettünk egymáshoz a színpadon. Az egyik jelenetben Zoli női ruhában van, és Ákos hurkapálcákkal matat a szoknyája alatt, természetesen ez is a cenzúra áldozata lett. Így gyorsan és rövid idő alatt át kellett gondolnunk az előadást. A végeredmény azért magáért beszélt: az átalakított darab nagy sikert aratott, és utólag tudtuk meg, hogy Ákost a fesztivál legjobb férfialakításának díjára jelölték. Az ősi perzsa kultúra hazájában eltölteni pár napot mindennel együtt fantasztikus élmény volt.

Bővebb infó a Maladype Színházról: www.maladype.hu

 szerző: Máder Ági

Még több Blog

Ami a lapból kimaradt: Kovács Tamás 15 arca fotósorozat

Ami a lapból kimaradt: Kovács Tamás 15 arca

Megjelent a január-februári Marie Claire címlap

Megjelent a január-februári Marie Claire