Amikor két ember összeköti az életét, természetes vágyuk, hogy gyerekekkel koronázzák meg szerelmüket. A gyermek életének első hat- nyolc hónapjában esendő, kiszolgáltatott, és elsősorban az édesanya szeretetére, gondoskodására hagyatkozik. Ez a fajta, semmihez sem hasonlítható szimbiózis az anyákat is egy soha eddig nem tapasztalt érzéssel, a nélkülözhetetlenség boldogságával tölti el.
Hat hónapos kor előtt, a gyerek még valóban esendő, és a körülötte lévő világból származó ingereket csak szűk keretek között képes felfogni. Aki nincs a közelében, az számára örökre eltűnik. Ebben az életkorban valóban fontos az egyszemélyes szülő-gyermek kapcsolat. Ilyenkor nem helyes, ha hosszan elszakadunk a gyerektől, hiszen nem lehet neki megmagyarázni, hogy az elment szülő vissza fog térni. De már ekkor is fontos, hogy az anya lehetőséget kapjon arra, hogy egy-két órára másra bízza a gyereket, hogy, ha csak egy kis sétát, bevásárló körutat téve kiszakadjon a babázás monotóniájából.
Hat hónapos kor után egy baba már kezdi megtanulni, hogy ami kikerül a látóteréből az nem tűnik el örökre. Ilyenkor kezdi el keresni a látóteréből kikerülő játékot, vagy kezdi el élvezni a kukucs-játékot. Ebben a korban már kifejezetten tanácsos, hogy a gyermek körül a család más tagjai is egyre meghatározóbb szerepet vállaljanak. A nagyszülők, az apa szerepe egyre fontosabbá válik. Ekkor már az anyának is el kell fogadnia, hogy a gyermek nem kizárólag az ő gondoskodását fogadja el, hogy nem csak az ő „kisbabája”! Nem szabad elfelejteni, hogy a gyerekvárás utolsó hetei, és a babaérkezésének ezek az első hónapjai az apát egy kissé kirekesztett szerepbe kényszerítik, amelyet ők egy bizonyos mértékig és ideig elfogadnak, és természetesnek vesznek.
Örömmel fogadják, és szeretik a gyermeket, de szívesen megőriznének valamit a párjukkal folytatott régi életükből, kulturális igényeikből, régi kedvteléseikből. Nagyon sok párral találkoztam, ahol az anyai szerep túlértékelése és a szükségesnél jóval hosszabb ideig való fenntartása komoly konfliktus forrásává vált. Amikor egy anyuka úgy fogalmaz, hogy ő csak a gyereknek él, és teljesen feloldódik az anyaságban, egy kicsit mindig aggódva hallgatom. Az az anya, aki gyermekét senki másra nem meri rábízni, az rendszerint tele van aggodalommal, szorongással, és önbizalomhiánya miatt létét a gyermekével való foglalkozásban érzi igazoltnak. Egy egészséges párkapcsolatban a párok tudatában vannak annak, hogy a gyereknevelés nem egy élethosszig tartó áldozat, hogy nem helyes, ha a gyerek gondozására hivatkozva mindenről lemondanak.
Kell a közös program!
A szülőknek ki kell elégíteniük korábbi, egymással kapcsolatban kialakított igényeiket is. Egy-egy színház, koncert, program kettesben bele kell, hogy férjen az életünkbe. Természetesen amikor másra bízzuk a gyereket, fontos, hogy ismerje és szeresse azt, aki vigyáz rá. Ha nem családtagra bízzuk, hanem bébiszitterre, akkor legyen néhány alkalom, amíg megbarátkoznak egymással. Ha anyagi, vagy családi okok nem teszik lehetővé, hogy a gyermeket valakire rábízzuk, és párunkkal, olyan „régi hangulatban” , csak ketten, közös programot szervezzünk, akkor is meg kell kíséreljük, hogy a gyerek elalvása után szenteljünk legalább egy órát csak egymásnak.
Ez nem csak a saját párkapcsolatunk, de a gyermekünk érdeke is. Mindnyájan nyitott, érdeklődő, érzelmek iránt fogékony, sokszínű gyereket szeretnénk felnevelni. Járjunk elő magunk jó példával! Mert szülőnek lenni csodálatos, felemelő, de egyben felelősségteljes dolog.
