Veréb Tamással időpontot egyeztetni igazán embert – és újságírót – próbáló feladat, hiszen a színész, énekes-zeneszerző folyton úton van: fellépések, próbák, előadások és az otthona között ingázva marad talpon annak ellenére, hogy mint mondja, a körülmények igencsak dinamikusan változnak.
Miközben próbálunk közös nevezőt találni, megtudom, hogy megközelíthető és emberi is, több időt tölt Ember Márkkal, mint a feleségével és bár évekig kereste a címkét, amit magára ragaszthat, ma már elfogadásban van: önmagával is barátságba került.
Szeged, Budapest, vidéki fellépések, Erkel Színház… Mintha folyton úton lennél. Mi tart lendületben? Mi tölt fel?
Szerencsés vagyok, hiszen a munkám jellegéből adódik, hogy ha szívvel-lélekkel csinálja az ember, a közönségtől azonnal visszakapja, amit adott. Nagyon szociális típus vagyok és az is sokat jelent, hogy olyan emberekkel dolgozom, akiket nemcsak művészként, hanem emberként is sokra tartok. Abban bízom, hogy ha majd évtizedek múltán visszanézünk, Szente Vajkkal vagy Ember Márkkal olyanok leszünk egymásnak, mint Scherer Péter és Mucsi Zoltán. Magánemberként pedig az tölt fel, hogy van hova visszavonulni és időt tölthetek a feleségemmel, Kolbi kutyámmal és olvashatok, amennyi jólesik.
Májusban nősültél, a mézesheteket viszont elsősorban a kollégákkal és próbafolyamatokkal töltötted. Mikor jut időd a párodra?
Bár 10-14 órát dolgozom egy nap, nagyon szeretem, amiben most vagyok, hiszen végre emberileg és szakmailag is minden a helyére került bennem. Tudom, mit bírok el, mi mennyire fontos nekem és mi mennyit ér meg. Előadás után pedig már nem bulizni vágyom, hanem haza, a páromhoz, aki azáltal, hogy maga is művész, elfogadja és megérti, hogy néha kevés időnk jut egymásra.
Egy korábbi interjúdban azt nyilatkoztad, hogy előadóként az ember így is, úgy is egy történetet mesél el és csak annyi a különbség, hogy színészként valaki másét, dalszerzőként pedig a sajátját. Mi a te történeted?
Szerencsére nem egy musical. Ha az lenne, az azt is jelentené, hogy az életemben történt valamilyen dráma, ami miatt megéri megnyitni a színpadot – és hál’ istennek az én életem inkább unalmas, mint érdekes. Nem tudnék realityt indítani abból, ami történik velem, hiszen végül is egyszerű, és tulajdonképpen teljesen hétköznapi, kiegyensúlyozott életem van.
Veréb Tamás a Szegedi Szabadtéri Játékok előadására készül Fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok/Zsíros Alíz
Azt viszont tény, hogy sokáig kerestem magamban, hogy ki is az a Veréb Tamás. Az, aki a színpadon vagyok vagy az, aki itthon? Az, aki színészként más karakterek bőrébe bújik, vagy az, aki énekes-dalszerzőként lemezteleníti önmagát? Vívódtam, hogy vajon mennyiben határozza meg az értékemet a koncertjeim, előadásaim száma és mitől leszek vajon tényleg elég jó? Végül arra jutottam, hogy én vagyok ezeknek a kérdéseknek az eredője és a megoldása is: nem kell választanom. Én én vagyok – és ez épp elég.
A színházban zenész, a zenében színész… Hogyan hat rád a tökéletes illeszkedés hiánya, ez a fajta sehova se tartozás?
Tapasztalom, hogy szeretünk címkézni és kategorizálni, ugyanakkor ez inkább európai, mint globális gyakorlat. Az USA-ban például teljesen normális, hogy Pierce Brosnant láttuk 007-esnek és táncos-dalos szerepben, ahogy az is, hogy Johnny Depp- ott a Karib-tenger kalózai, a Charlie és a csokigyár, meg a zene és a HollyWood Vampires. A kategorizálás hazai gyakorlat, én azonban úgy vélem, hogy az előadó-művészet egy nagy szakma, amiben ezernyi úton járhatunk. Nem kell választanunk, ha nem akarunk. Én pedig élvezem, hogy kipróbálhatom magam abban, ami érdekel.
És a kilencéves Veréb Tomi, aki először lépett színpadra, mit érezne, ha látná, ki lett belőle?
Végtelenül büszke lenne, hiszen Miskolcról jutott oda, ahol most vagyok. Ugyanakkor néha még mindig elgondolkodom, hogy vajon eleget tettem-e le az asztalra, eleget bizonyítottam-e, hogy jól döntöttem-e helyzetekben. Aztán amikor tudatosabban nézek rá a folyamataimra, inkább azt vizsgálom, dolgoztam-e eleget, kiérdemeltem-e a lehetőségeimet, megtettem-e a magamét, hiszen ez az, ami igazán számít. Ez az, amivel önmagamnak és az életnek is tartozom.
Veréb Tamás A három testőr olvasópróbálán Fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok/Tari Róbert
Ez a belső erő hajt akkor is, amikor dalokat írsz?
Tulajdonképpen igen. A dalszerzés és az éneklés, a fellépéseim lehetőséget adnak arra, hogy aktív interakcióba lépjek a közönséggel és hogy megszólítsam azokat is, akik nem szoktak vagy nem mernek színházba járni.
A következő dalom például, melyben Nagy Bogi lesz a partnerem, egy könnyed, nyári dal, ami nem akar több lenni annál, mint ami: egy szerelmi évődés története, ami megpendíti a nyár húrjait. Néhány napon belül megjelenik és részben az a célom vele, hogy a fiatalok is észrevegyenek – aztán később újra lássam őket az előadásokon.
A nyár másik nagy kihívása a Szegedi Szabadtéri Játékok és A három testőr bemutatója, melyben Aramis szerepét kaptad. Úgy hírlik, a felkészülés részeként elolvastad a könyvet, megnézted a filmfeldolgozásokat, közben pedig zajlanak a próbák is. Milyen embernek látod Aramist? Miben hasonlítotok?
Aramis karaktere jól játszható karakter, hiszen ő az, aki rámutat a bajtársiasság, az emberség, az összetartás valódi jelentőségére. Én magam is így gondolkozom: ha valamit elvállaltam, akkor azt teljes szívvel, teljes odaadással csinálom. Vagyis úgy akarom eljátszani minden szerepem, hogy az előadás után sose legyen kérdés, miért én kaptam azt.
Párhuzamot érzek abban is, ahogy Aramis az erős istenhit és a nők iránti rajongás nézőpontjai között váltogatva keresi a választ a lét kérdéseire – mert korábban én is kerestem önmagam. Dumas igazán jól írta meg, Szente Vajk pedig kiválóan alkalmazta színpadra ezt a karaktert, így aztán hálás ez a szerep és dédelgetett a helyzet, amiben vagyok.
Említetted Aramis spiritualitással való kapcsolatát. Te miben hiszel?
Lélekközpontú ember vagyok, bár tény, hogy nehezen fogadok el egyetemes igazságokat és szeretek a dolgok mögé nézni. Ugyanakkor van bennem egyfajta nyitottság, kíváncsiság is és hiszem, hogy kell lennie valami nagyobb erőnek, valamiféle alkotó energiának, amitől többek leszünk és melyhez akár a művészeten keresztül is kapcsolódhatunk.
Veréb Tamás a Szegedi Szabadtéri Játékok előadására készül Fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok/Zsíros Alíz
Akkor művészként van egyfajta küldetésed is?
Nem szívesen dobálózok olyan nagyívű gondolatokkal, amiket aztán magam is utálnék olvasni. (Mondja és felnevet.) Mindenesetre már azt gondolom, hogy ebben is kell egyfajta egyensúly: egó és hivatástudat, alkotói késztetés és a vágy, hogy miénk legyen az a lehetőség, az a szerep, az a dal…
A cél viszont minden esetben ugyanaz. Adni az embereknek, megérinteni mások szívét, hozzátenni ahhoz, hogy egy-egy néző vagy hallgató élete kedvező irányba formálódjon. Útközben a civil életem is felértékelődött bennem: vágyom rá, hogy megismerjenek, hogy nyomot hagyjak a világban, de a legfontosabbnak ma már azt tartom, hogy jó férj, jó fiú, később, ha majd eljön az ideje, jó apa legyek.
Mi lennél, ha színész-dalszerzőként, énekesként nem alkothatnál tovább?
Feltehetően valamely mediterrán vidéken, egy tengerparton, egy citrom alakú bárban főznék kávét nagyon kedves embereknek, meg jetskiket adnék bérbe – és ezt a legkomolyabban mondom. Biztosan hiányozna a színház, az éneklés, de az emberekkel való kapcsolódás, a másokról való gondoskodás, a jó beszélgetések kárpótolnának.
Kiemelt kép: Szegedi Szabadtéri Játékok/Zsíros Alíz
Promóció
