A Diana (12) című angol életrajzi dráma címe lehetne éppenséggel ez is: Diana és a szerelem ígérete. A film a hercegnő utolsó két évéből ugyanis egyetlen szálat emel ki. Oliver Hirschbiegel rendező nyilvánvalóan nem egy ikont akart bemutatni, akiről mindenkinek akad emléke, sokkal inkább egy embert, aki a körülötte zajló felhajtásban már-már elveszíti önmagát.
A kezdő képsorokon olyan gyors vágással villan fel Diana arca, alakja, mintha ez a tünékenység meghatározója lenne lényének. Tény, hogy csak nagyon kevesen ismerhették őt olyannak, amilyen valójában lehetett. Válása után ez a kiváltság egy pakisztáni szívsebésznek, Hasnat Khan-nak jutott. Kettejük szerelmi története maga a film. A dialógusok javarészt az ő kettősükre íródtak, minden más a háttérben marad. Még a monarchia „diszkrét bája” is csak annyira érzékelhető, amennyire ez ezt a szálat mégiscsak befolyása alatt tartja.
Ez a mozi egy vívódó, esendő ember portréja. Naomi Watts pedig miközben mozdulataiban, mimikájában is törekszik a hasonlóságra, egy olyan öntörvényű asszonyt formál meg, akiben akár magunkra is ismerhetnénk.
Premier: szeptember 19. (Pro Video)
